A magyarországi vízhiány kialakulásában a történelmi tájátalakítás és a jelenlegi mezőgazdasági gyakorlat egyaránt szerepet játszik. Hatásukat a klímaváltozás tovább erősíti. A 19. századi folyószabályozások és ármentesítések új területeket tettek művelhetővé, csökkentették az árvízveszélyt, és segítették a gazdaság fejlődését. A beavatkozások középpontjában azonban a víz elvezetése állt, miközben ma már a csapadék minél nagyobb részének visszatartására lenne szükség.
Gyuricza Csaba szerint a folyók szabályozása és a táj átalakítása hozzájárult a talajvízszint csökkenéséhez, a talajképződési folyamatok megváltozásához és a szikesedés terjedéséhez. A helyzetet az egyre gyakoribb aszályok, valamint a csapadék kedvezőtlen eloszlása tovább súlyosbítja.
A vízgazdálkodás lehetőségeit a csatornahálózat állapota is korlátozza. A korábbi belvízelvezető csatornák nemcsak a víz összegyűjtésében, hanem a talajvízviszonyok alakításában is szerepet játszottak. A mezőgazdaság és a birtokszerkezet átalakulásával azonban számos ilyen létesítmény eltűnt vagy elhanyagolttá vált. Ezért kiemelten fontos feladat a feltöltődött, növényzettel benőtt csatornák rendbetétele és vízvisszatartásra alkalmassá tétele.
A lehulló csapadék hasznosulását a földeken alkalmazott technológiák is érdemben befolyásolják. A víz egy része ugyanis elpárolog vagy elfolyik, mielőtt a növények felvehetnék. A kevesebb talajbolygatás, a szervesanyag-tartalom növelése és a tartós talajborítás mérsékelheti a veszteséget, egyúttal javíthatja a talaj vízmegtartó képességét.
Önmagában a gazdálkodók gyakorlatának megváltoztatása nem elegendő. A csatornák karbantartása mellett komplex vízvisszatartó műszaki megoldásokra és beruházásokra is szükség van. A rektor szerint a "Vizet a tájba!" kezdeményezéshez hasonló programok folytatása és megfelelő finanszírozása segítheti a talajvízszint fokozatos emelkedését, ám gyors eredményre nem lehet számítani.
A talajvíz csökkenésének következményei messze túlmutatnak a mezőgazdaságon. Érintik a felszíni vizeket, a természetes élőhelyeket, az ivóvízbázisokat és az egyes térségek mikroklímáját is. Különösen veszélyeztetett a Homokhátság, ahol a tartós vízhiány miatt egyes részeken már a félsivatagosodás kockázata fenyeget. Itt nem csupán az a kérdés, milyen növényt érdemes vetni, hanem az is, milyen földhasználati forma maradhat hosszú távon életképes.
A becslések szerint a kedvezőtlen folyamatok tartóssá válása esetén 800 ezer–egymillió hektárral szűkülhet a hazai szántóterület. Ez nem feltétlenül jelenti a mezőgazdasági hasznosítás teljes feladását. A hagyományos szántóföldi művelés helyét bizonyos területeken átvehetik az agrárerdészeti rendszerek, az erdők vagy a legeltetéses állattartás.
A növényválasztást és a termesztéstechnológiát szintén a helyi adottságokhoz kell igazítani. Gyuricza Csaba úgy véli, komoly gazdasági kockázatot vállal, aki a jelentős vízhiánnyal küzdő talajokon erőlteti a hagyományos kultúrákat. Az alkalmazkodás elmaradása nemcsak a terméshozamot veszélyezteti, hanem a gazdaságok pénzügyi stabilitását és a termőföldek állapotát is ronthatja.
Az átállást felgyorsíthatja a generációváltás, mivel a fiatalabb gazdálkodók általában nyitottabbak a digitális eszközökre, a precíziós gazdálkodásra és az új agrotechnikai eljárásokra. A korszerű technológiák meghonosítása ugyanakkor gyakran jelentős tőkét igényel. Bár a nemzedékváltás folyamatos, a vízhiányhoz való alkalmazkodással nem lehet megvárni a teljes lezárulását.
A szakember szerint a szükséges tudás és technológia már most is elérhető. Izrael és több észak-afrikai ország példája igazolja, hogy a hazainál mostohább természeti adottságok mellett is működtethető eredményes mezőgazdaság, feltéve, hogy a termelést és a vízhasználatot szigorúan a környezeti feltételekhez igazítják.
A talajvízszint süllyedésére nincsenek egyszerű, azonnali receptek. A vízvisszatartást, a talajkímélő művelést és a földhasználat újragondolását egymással összehangolva kell megvalósítani. Ehhez a gazdálkodók, a kutatók és az állam tartós, szoros együttműködésére van szükség.
