Az aszály nem pusztán a csapadék hiányának következménye. A magasabb hőmérséklet miatt a növények vízellátottsága akkor is romolhat, ha a lehulló eső mennyisége nem csökken jelentősen. A talaj párolgása és a növények fokozott vízleadása együttesen növeli a vízigényt, miközben a talaj nedvességtartalékai gyorsan apadnak. Zsembeli József, a MATE Nemzeti Éghajlat- és Tájkutatási Központjának kutatója a Növénytermesztők Köre Egyesület webináriumán arra hívta fel a figyelmet, hogy a sikeres alkalmazkodáshoz a talaj, a víz és a növény igényeit szerves egységben kell kezelni.

A helyzet komolyságát jól tükrözik a karcagi mérési adatok. A potenciális párolgás mértéke 2024-ben meghaladta az 1200 millimétert, miközben az éves csapadékösszeg mindössze mintegy 300 milliméter körül alakult. A potenciális érték nem a tényleges vízveszteséget mutatja, hanem azt, hogy optimális vízellátottság mellett mekkora lehetett volna a párolgás. Az egymást követő aszályos időszakok tovább mélyítik a válságot, mivel a talaj mélyebb vízkészletei már nem képesek megfelelően feltöltődni.

A MATE szakemberei négy hazai régióban elemezték az időjárás változását és annak őszi búzatermesztésre gyakorolt hatásait. Az 1970 és 2019 közötti idősorok tanúsága szerint valamennyi vizsgált térségben emelkedett a búza tenyészidejének (novembertől júniusig) középhőmérséklete. A csapadékmennyiség alakulása ugyanakkor területi eltéréseket mutatott: északnyugaton visszaesést mértek, míg más régiókban enyhe emelkedés volt tapasztalható. A felmelegedés és a megnövekedett párolgási kényszer összességében drasztikusan rontotta a vízmérleget, a hiány a vizsgált területeken megközelítette a 200 millimétert.

Jóllehet a technológiai fejlesztések és a nemesítés képesek tompítani a negatív hatásokat, a terméshozamok évről évre tapasztalható ingadozása egyre súlyosabb gazdasági kockázatot jelent. A kukorica ráadásul még a búzánál is jóval kitettebbnek bizonyult. Országos termésátlaga 2021-ről 2022-re hektáronként 6,1 tonnáról 3,4 tonnára zuhant, a Nagykunság egyes részein pedig gyakorlatilag teljesen elmaradt a betakarítás. A termelők számára így a rekordhozamok hajszolása helyett a hozamok kiszámíthatósága vált a legfőbb céllá.

Az alkalmazkodás sarokköve a talaj vízmegtartó képességének javítása. Nem kizárólag a lehullott csapadék mennyisége számít, hanem az is, hogy mekkora hányada szivárog le a gyökérzónába, és mennyi marad ott felvehető a növények számára. A megfelelő talajszerkezet és a magasabb szervesanyag-tartalom alapvető feltétele a víz megőrzésének. A tarlón hagyott szármaradványok hatékonyan mérséklik a párolgást, csakúgy, mint a felesleges talajbolygatás mellőzése és a műveleteket követő gyors felszínzárás.

A kutató kiemelte: nincs olyan univerzális talajművelési recept, amely mindenhol egyformán beválik. Az agrotechnikai beavatkozásokat mindig a helyi környezeti adottságokhoz és a talaj aktuális állapotához kell igazítani, mivel ugyanaz a módszer eltérő termőhelyeken merőben más eredményt adhat.

A fajtamegválasztás szerepe szintén felértékelődött. A szárazságtűrő hibridek és a mélyebbre gyökerező növénykultúrák jelentősen mérsékelhetik a csapadékszegény időszakok veszteségeit. A helyi viszonyokhoz edződött tájfajták bevonása, valamint az átgondolt vetésforgó szintén hozzájárul a talajban rejlő vízkészlet észszerűbb hasznosításához.

A korszerű öntözés kulcsa az időzítés és a pontosság: nem feltétlenül a felhasznált vízmennyiség növelése a feladat, hanem az elpárolgási és elfolyási veszteségek minimalizálása. A csepegtető rendszerek és a közvetlenül a gyökérzónába irányított kijuttatás hatékony eszközök, miközben a precíz talajnedvesség-mérés és a növényállomány folyamatos monitorozása révén elkerülhető a felesleges vízhasználat. A precíziós technológiák segítségével ráadásul a táblán belüli mikrokülönbségek is kezelhetők.

Megfontolandó alternatíva az idényen kívüli öntözés alkalmazása is, hiszen a hidegebb hónapokban az alacsony párolgás kedvez a talaj mélyebb rétegeinek feltöltéséhez. A táblaszintű beavatkozások mellett azonban átfogó, tájléptékű lépésekre van szükség. A vizek helyben tartása és a táj egészének vízmegtartó képességének fejlesztése nélkül ugyanis aligha lehet sikeresen felkészülni a jövő tartósan aszályos időszakaira.

A klímaváltozás okozta kihívásokra nincs egyetlen csodamódszer. A talajélet védelme, a termőhely-specifikus növénytermesztés és a takarékos vízgazdálkodás párhuzamosan építheti fel a mezőgazdaság ellenálló képességét, amihez a tudományos kutatások és a gazdálkodói gyakorlati tapasztalatok szoros összefogására van szükség.