Az agrotechnikai prevenció és a szegélygazdálkodás kettőssége
A hatékony védekezés a vetésterv kialakításánál kezdődik. A vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló 1996. évi LV. törvény (Vtv.) egyértelműen fogalmaz: a kármegelőzés a földhasználó és a vadászatra jogosult közös, intézményesített kötelezettsége. A gazdálkodóknak és a vadásztársaságok szakembereinek már a vetés előtt asztalhoz kell ülniük. Ha a táplálékkínálat szűkös, és az erdőszélre a vad által leginkább preferált növénykultúra (például kukorica vagy borsó) kerül, a vadkár borítékolható. Az erdőszéli, fokozottan vadkárveszélyes, magas kockázatú területekre érdemes olyan fajokat vetni, amelyeket a vad kémiai összetételük vagy fizikai struktúrájuk miatt elkerül (például olajretek, mustár, cirok, őszi kalászosok) - írja a NAK.
Ugyanakkor kiemelt figyelmet érdemel a szegélygazdálkodás kérdése. Az AKG (Agrár-környezetgazdálkodási kifizetés) zöldugarral és méhlegelő szegélyekkel kapcsolatban érdemes figyelmet szentelni annak, hogy bár a szegélygazdálkodás ökológiai szempontból üdvözlendő, a leginkább vadkárral érintett területeknél ezek a sávok paradox módon hozzájárulhatnak a fő haszonnövény károsításához is. A zöldugar és a dús méhlegelő ugyanis táplálékként és búvóhelyként vonzza a vadat, mintegy „behúzva” azt a tábla szélére. A szegélyek azonban egyúttal teljesítik is a Vtv. által elvárt legalább 5 méteres vadkárelhárító vadászatot lehetővé tevő védőtávolságot. A vadkárkockázatot tudatos térbeli tervezéssel, pufferzónák kialakításával és a vadásztársasággal való folyamatos szakmai egyeztetéssel lehet mérsékelni.
Élőhelyfejlesztés és a nem termelő beruházások szerepe
A megelőzés másik alappillére a vad természetes életterének javítása a mezőgazdasági táblákon kívül. A nem termelő beruházások támogatása kifejezetten csökkenti a szántóföldek vadkár-kitettségét. Az agrárerdészeti rendszerek, a vizes élőhelyek, valamint a természetes és természetközeli élőhelyek – ezen belül is kifejezetten a szántóföldi cserjesávok és füves sávok pályázatok (mint amilyen a KAP-RD21-RD22-2-25 kódszámú, „Természetközeli és vizes élőhelyek kialakítását elősegítő beruházások és azok fenntartása” című felhívás) kiváló eszközt adnak a gazdák kezébe.
Ezek az intézkedések egyszerre juttatják többletbevételhez a gazdálkodót, és fejlesztek olyan komplex tájképi elemeket, amelyek mind a természetvédelmi oltalom alatt álló, mind pedig a vadászható és nem vadászható fajok élőhelyét javítják. Ha a vad az erdőben vagy a kijelölt, háborítatlan élőhelyeken elegendő táplálékot és vizet talál, a haszonnövényekre nehezedő rágási és túrási nyomás drasztikusan lecsökken.
Vadkárelhárító vadászat: tudatos tervezés, helyi földtulajdonosok bevonása
A klasszikus védekezési módszerek (villanypásztorok, riasztószerek) és az élőhelyfejlesztés mellett elengedhetetlen a célzott vadkárelhárító vadászat. Ehhez folyamatos kommunikációra van szükség: a vadászatra jogosultaknak hivatalos, szakmailag felkészült kapcsolattartót kell kijelölnie, aki ismeri az agrotechnikai alapokat és képes a felek közötti mediációra.
A vadkárelhárító vadászatok kapcsán fontos tisztázni egy alapvető jogi helyzetet: bár a Vtv. alapján a vadászati jog a földtulajdonhoz kapcsolódó elválaszthatatlan vagyoni értékű jog, azonban a vadászatra jogosultak tagsága és a helyi földtulajdonosok, földhasználók halmaza között nem minden esetben van jelentős átfedés. Gyakori probléma, hogy a területen pont a helyi gazdák nem tudnak vadászni, pedig a vadkárelhárítás hatékonyságát ugrásszerűen megnövelheti, ha a vadásztársaságok aktívan bevonják a védekezésbe az érvényes vadászjeggyel rendelkező helyi földtulajdonosokat is, ugyanis ezen személyek saját és a szomszédjuk földjének, a saját verejtékes munkájuknak „megvédésében” elkötelezettek.
Kárfelmérés és a kompenzáció objektív alapjai
Ha a megelőző lépések és a vadkárelhárító vadászatok ellenére is bekövetkezik a vadkár, az előzetes vadkárfelmérés elengedhetetlen lehet, annak érdekében, hogy a későbbi abiotikus, vagy nem vadászható vadfaj által okozott károk, agrotechnikai hiányosságok elkülöníthetőek legyenek a vadkártól. Ma már a viták elkerülése végett bevett és javasolt gyakorlat a drónos, multispektrális kamerákkal végzett centiméter pontosságú területfelmérés, amely objektíven lehatárolja a károsított, kitúrt gócokat.
A vadkár iránti kárfelelősség a hatályos szabályozás szerint objektív felelősség: a kár bekövetkezése önmagában kiváltja a megtérítési kötelezettséget. Ugyanakkor a Vtv. legutóbbi módosításai alapján a mezőgazdasági vadkár esetében a földhasználónak is viselnie kell az úgynevezett természetes önrészt, amely jelenleg az összes bekövetkezett kár 10 százaléka. A fennmaradó összeget a vadászatra jogosult köteles megtéríteni. A jelentős vadkár súlyos likviditási nehézséget okozhat a társaságoknak, az egyezségre való szándék hiánya hosszú pereskedést a gazdának. Itt jöhet képbe a kárrendezés alternatív, mindkét fél számára előnyös módja: a természetbeni, vadhústermékkel történő kártalanítás.
Túl sok a vadkár? Együnk több vadhúst!
Ha már bekövetkezett a vadkár, fontos, hogy a felek megegyezésre jussanak, a vadászatra jogosultnak pedig törvényi kötelezettsége a vadkár kifizetése, azonban nem szükségszerű, hogy a felek pénzben történő teljesítésben állapodjanak meg. A megegyezést lehet akár vadhúsban, magas feldolgozottsági értékű termékekben teljesíteni, ha erre a felek nyitottak. Általános hazai probléma, hogy a vadászatra jogosultak a lőtt vadat jellemzően szőrében, nyomott nagykereskedelmi felvásárlási áron adják át a vadhúsfelvásárlóknak, feldolgozóüzemeknek. Ezzel a hozzáadott érték kikerül a helyi közösségből.
Bár külföldön hatalmas a kereslet a magyar vadhús iránt, itthon az egy főre jutó fogyasztás elenyésző (évi 0,2 kg). Pedig a vadhús élettani hatásai kiválóak: fehérjetartalma rendkívül magas (20-25%), zsírtartalma elhanyagolható (3-4%), emellett nyomelem- és ásványianyag-tartalma a tenyésztett háziállatokénak többszöröse. Továbbá teljesen mentes az ipari tápoktól és antibiotikumoktól.
Vadkárból érték: REL-alapú megoldások a vadászatra jogosultak, gazdák számára
Lehetőség van arra, hogy vadásztársaság ahelyett, hogy nyomott áron adná el a nyers húst, megbíz egy engedéllyel rendelkező helyi hentest vagy húsüzemet a lőtt vad bérfeldolgozására. Ebből prémium minőségű tőkehús, szarvas- vagy vaddisznószalámi, kolbász készülhet. Míg a nyersanyag leadási ára meglehetősen alacsony, a késztermék kiskereskedelmi ára (például egy minőségi szarvasszalámi esetében 9500 - 10 000 Ft/kg) jelentős értéket képvisel. Ezzel a természetbeni juttatással a gazda a vadkár ellenértékeként magas beltartalmi és élvezeti értékű, prémium élelmiszert kap, amelyet saját célra felhasználhat.
Korábban kiskereskedelmi egység (hentesüzlet) nem vehetett át és dolgozhatott fel friss vadhúst, kizárólag csak fagyasztott vadhúst vásárolhatott és értékesíthetett. A kis mennyiségű, helyi és marginális élelmiszer-előállítás és -értékesítés higiéniai feltételeiről szóló 60/2023. (XI. 15.) AM rendelet lehetővé teszi a friss vadhús átvételét és az abból történő húskészítmény (pl. szarvaskolbász) előállítását. A friss vadhúst a vadászatra jogosult forgalomba is hozhatja.
Ez a modell a vadászatra jogosultakat is kiszabadítja a felvásárlók diktálta árprésből. A társaságok több irányba is értékesíthetnek: a kompenzációra nem fordított feldolgozott vadhúst helyi éttermeknek, közétkeztetőknek vagy közvetlenül a lakosságnak adhatják el a rövid ellátási láncokon (REL) keresztül. Ezzel a vadkárelhárítás és a vadkár kompenzációja egy olyan körforgássá válik, amely munkát ad a helyi húsüzemeknek, tehermentesíti a vadásztársaságok likviditását, minőségi élelmiszerhez juttatja a fogyasztót, és fellendíti a helyi vidék gazdaságát.
