A mezőgazdasági vízgazdálkodásról szóló közbeszédet elsősorban a vízvisszatartó beruházások és a talajművelési gyakorlatok határozzák meg. Kevesebb figyelem jut arra, miként lehetne megszervezni a gazdálkodók földjei és az állami főművek közötti infrastruktúra kezelését, illetve a térségi vízkészletek felhasználását. Ez a kérdés a még működő vízgazdálkodási társulatok jövőjét is alapvetően érinti.

Az állam az elmúlt időszakban több feladatot vállalt magára a társulatoktól átvett vízgazdálkodási létesítményekkel. Ugyanakkor az állami főművek és a termelői infrastruktúra közötti, több tízezer kilométernyi harmadlagos mű önkormányzati kézben van. A még működő 26 vízgazdálkodási társulaton kívül a termelők és az öntözési közösségek csupán megrendelőként kapcsolódnak az államhoz, vagyis a helyi vízkormányzásban jelenleg nincs intézményesített szerepük.

Felmerülhet, hogy megfelelő erőforrásokkal és szakmai háttérrel az állam önállóan is megszervezhetné a térségi vízgazdálkodást. A bemutatott elemzés azonban a gazdálkodói részvétel mellett érvel. Ennek elméleti alapját Elinor Ostrom közös erőforrások kezelésével foglalkozó kutatásai is alátámasztják. A 2009-ben közgazdasági Nobel-díjjal elismert kutató rámutatott: a tartósan működő önigazgató rendszerekben a résztvevők maguk alakíthatják a szabályokat, közvetlenül ellenőrizhetik a működést, emellett lehetőségük nyílik a gyors és alacsony költségű vitarendezésre is.

Európában több példa igazolja a modell működőképességét. Spanyolországban a vízfelhasználói közösségek kötelező tagságú, közjogi testületként felelnek a közös vízkészletek elosztásáért és a csatornahálózat üzemeltetéséért. Olaszországban az érintett földtulajdonosok kötelező tagságára épülő szervezetek kezelik a helyi infrastruktúrát, és működtetik az öntözőrendszereket.

Hasonló együttműködések más európai országokban is léteznek. Feladataik ugyan eltérnek, de jellemzően területi alapon szerveződnek, önigazgatással bírnak, és állami szakmai felügyelet mellett végzik a munkájukat. Finanszírozásukat leggyakrabban a kötelező tagság vagy a nem tagokra is kiterjesztett díjfizetés garantálja. A helyi szereplők bevonása így az üzemeltetés megkönnyítése mellett közös felelősséget is teremt.

Magyarországon ezzel szemben komoly akadályokat kell leküzdeni. Az infrastruktúra kiterjedt, sok szereplő között oszlik meg, és összességében rendkívül rossz állapotban van. Számos termelőnek hiányzik az együttműködési tapasztalata, mások pedig kedvezőtlen emlékeket őriznek a korábbi társulatokról. Bár megjelentek helyi vízvisszatartó kezdeményezések, mégsem alakult ki széles körű, alulról jövő igény a térségi feladatok intézményes ellátására, miközben a stabil finanszírozás sem biztosított.

Az elemzés első lépésként a meglévő társulatok megerősítését sürgeti. Egy kísérleti program keretében néhány szervezet visszakaphatná korábbi területi létesítményeinek egészét vagy egy részét. Ezzel párhuzamosan átvehetné a hozzájuk kapcsolódó, jól hasznosítható önkormányzati művek kezelését is. Minderről a társulatok igényei és a vízügyi igazgatóságok szakmai álláspontja alapján születhetne döntés. A kísérleti program jól szemléltethetné, miként tud hatékonyan együttműködni az államigazgatás, az önkormányzat és a termelői közösség.

Ehhez elengedhetetlen az új források bevonása. A társulatok megerősítését semmiképp sem az állami vízügyi szervek meglévő költségvetésének lefaragásából kellene fedezni. Ez ugyanis komoly intézményi ellenállást szülne, ráadásul a teljes ágazat forráshiányát sem orvosolná.

A hosszabb távú működés kulcskérdése a tagság és a hozzájárulások egyértelmű szabályozása. Az elemzés rámutat, hogy rövid és középtávon életképtelen lenne a pusztán önkéntes befizetésekre támaszkodó térségi rendszer. A hazai társulatok visszaszorulásában döntő szerepe volt a kötelező termelői hozzájárulás megszüntetésének, valamint az üzemeltetési feladatok állami és önkormányzati átvételének. Az újonnan létrejött öntözési közösségek pedig méretük és jellegük miatt nem alkalmasak e szélesebb körű térségi feladatok ellátására.

A javasolt megoldás ezért vagy a kötelező tagságra, vagy az önkéntes tagság mellett a teljes érintett területre kiterjedő kötelező díjfizetésre épülne. A gazdálkodók számára a demokratikus döntéshozatal, az érdemi állami szakfelügyelet és a megfelelő szolgáltatási színvonal jelenthetne garanciát. A végső cél nem egy mindenütt egységes rendszer azonnali bevezetése, hanem a már működő helyi együttműködések fokozatos megerősítése és az új kezdeményezések kibontakozásának támogatása.