Bár a NASA műholdas adatai és a hazai meteorológiai mérések már hónapokkal a legutóbbi, hatvan év legsúlyosabb aszályát hozó időszak előtt jelezték a veszélyt, a válság mégis felkészületlenül érte az országot. Baráth András, a Sina Kör alapítója szerint a legfőbb tanulság az, hogy a rendelkezésre álló tudásból nem következik automatikusan a cselekvés. A diagnózis egyértelmű, hiszen a mérések szerint Magyarország vízmérlege tartósan negatív, vagyis évente több víz távozik az országból, mint amennyi érkezik, ráadásul az elmúlt évtizedekben hatalmas felszín alatti víztározó-kapacitást veszítettünk el. Ennek súlyos gazdasági következményei is vannak, a 2022-es aszálykár például a hazai GDP mintegy három százalékát emésztette fel.

A szakmai konszenzus egyre inkább a természetalapú vízmegtartás felé mutat, amely a méregdrága infrastrukturális nagyberuházásokkal szemben költséghatékonyabb, tájszintű alternatívát kínál. A vízügyi fordulat azonban nem egyszerűen beruházási, hanem működési kérdés is. A rendszer működésének alapfeltétele a piaci árjelzés helyreállítása, a teljesen ingyenessé tett öntözővíz ugyanis elfedi a szűkösséget, és fenntartja a pazarló, kevéssé hatékony vízhasználatot. Egy szűkös erőforrás ingyenessége a valóságban azt jelenti, hogy a költségeket az adófizetők, a kiszáradó települések és a jövő generációi állják. Bár a lakossági alapellátás alapvető emberi jog, hiszen ennek hiánya belső migrációhoz és a vidék elnéptelenedéséhez vezethet, az ezen felüli, gazdasági célú többlethasználat esetében már érvényesülnie kell a használó fizet elvnek, amelyet szükség esetén közérdekű, célzott kompenzáció egészíthet ki.

A víznek valójában már ma is komoly ára van, amelyet leginkább közvetett kárként – például terméskiesésben, csökkenő ingatlanértékekben vagy elmaradó beruházásokban – érzékelünk. A víz helyben tartása ezért nem puszta kiadás, hanem mérhető hasznot hajtó infrastrukturális beruházás, amellyel megelőzhetők a jövőbeli, ismétlődő aszálykárok. Ahhoz azonban, hogy a rendszert hatékonyan lehessen szabályozni, pontos adatokra van szükség. Jelenleg a talajvízkutak és az öntözési célú vízkivételek jelentős részét nem mérik rendszeresen, ami ellehetetleníti a tervezést. Pontos adatok híján nem tudni, honnan mennyi vizet emelnek ki, így azt sem, hogy hol és mennyit kellene visszatartani. A szürke zónát puszta büntetésekkel nem lehet felszámolni, ehelyett egy átgondolt kútamnesztia jelenthetne megoldást, amely során a gazdálkodók a regisztrációért és az adatszolgáltatásért cserébe jogbiztonságot és kiszámíthatóságot kapnának.

A vízgazdálkodás megújítása az állam és a helyi szereplők összehangolt együttműködését igényli. Míg a stratégiai irányok, a mérési követelmények és az alapellátás biztonságának meghatározása állami feladat, a konkrét végrehajtásban a gazdálkodóknak és a helyi közösségeknek is teret kell engedni. Amint azt a Kiskunmajsa-Marispusztán tevékenykedő önkéntes vízőrzők példája is mutatja, a helyi szintű szaktudás már rendelkezésre áll, csupán a stabil jogi és finanszírozási hátteret kell biztosítani hozzá.

A valódi fordulat elérése nem csupán pénzkérdés, hanem sokkal inkább a működési modellek megváltoztatásán múlik. Minden támogatást a transzparens és ellenőrizhető vízkivételhez kellene kötni, a szakmának pedig számszerűsítenie kell a helyben megtartott víz valós értékét. Amíg nem állítják helyre a mérést, a piaci árjelzést és a teljesítményalapú finanszírozást, addig bármilyen nagyszabású vízügyi program csupán a jelenlegi, fenntarthatatlan rendszert konzerválja és finanszírozza újra.