Északon csak a legrövidebb tenyészidejû hibridek jöhetnek számításba. Ahogyan haladunk dél felé, úgy gazdagodhat a tenyészidő választékunk a hosszabb tenyészidejû hibridekkel. A tenyészidő jó eszköz a biztonságos és eredményes kukoricatermesztés megvalósításához. Magyarországon a különböző tenyészidejû hibridek gazdag választéka áll a termesztők rendelkezésére.

A kukoricát az Antarktisz kivételével minden földrészen nagy területen termesztik. Mindenütt, ahol termesztik, a mezőgazdaság meghatározó növénye, a lakosság megélhetésének forrása – független attól, hogy közvetlen élelmiszerként fogyasztják, takarmányként vagy ipari nyersanyagként hasznosítják. A kukoricatermesztők a világon több ezer hibridből és fajtából választhatnak. A kukorica az egyik legformagazdagabb kultúránk, számos változata ismert. A sok-sok jellemző tulajdonság közül a kukoricaféleségek az éréshez szükséges időtartam hosszában is jelentősen különböznek egymástól. Van a trópusokon termeszthető, és van a mérsékelt égöv északi országaiban is megfelelő tenyészidejû kukorica. Az, hogy egy hibrid az adott termőhelyen korai vagy késői, mindenekelőtt a hőmérsékleti adottságok függvénye. Például egy olyan hibrid, amely Magyarországon középérésû, tőlünk északabbra későinek, délebbre pedig korainak számít.



A tenyészidő meghatározása

Azért, hogy a világ minden részén azonos módon lehessen a kukorica tenyészidejét értelmezni, 1954-ben Rómában a FAO VII. kukorica kongresszusán a világon fellelhető különböző tenyészidejû fajtákat és hibrideket 9 éréscsoportba osztották be. A legkorábbi a 100-as, legkésőbbi pedig a 900-as éréscsoport lett. Minden egyes csoporthoz egy-egy hibridet is megjelöltek, amelyekhez viszonyítva az új hibridek tenyészideje könnyen meghatározható volt. Ezt a tenyészidő jelölést nevezték el FAO számnak, amelyet a világ számos országában bevezettek.

A FAO szám bevezetése előtt történelmileg és országonként a tenyészidő számításnak több változata alakult ki. Magyarországon korábban általánosan elfogadott volt a napokban kifejezett tenyészidő. A napok számával még fajtát is jelöltek, mint pl. az Iregi 12 hetes kukorica, vagy a 70 napos kukorica, amelyet még ma is gyakran emlegetnek a termelők.

A hely és az év jelentősen befolyásolja a kukorica éréséig eltelt napok számát, ezért mind kevesebb információértéke volt a napok számával jelölt tenyészidőnek.

A hetvenes években a HU (hőösszeg) bevezetésére volt kísérlet. A hőösszeg számítás a napi hőmérsékleti adatokra épül. Kiszámítása az adatgyûjtés miatt nehézkesnek tûnt, ezért a könnyebben kezelhető FAO számot kezdték használni.

A tenyészidő meghatározásnak sarkalatos kérdése, hogy melyik fenológiai fázis jelentse a tenyészidő végét. A hetvenes évek előtt a tenyészidőt a virágzási idővel jellemezték, amely aránylag könnyen meghatározható volt, és szoros összefüggés jellemezte a beéréssel. A hőösszeg-számítással kapcsolatban a fekete réteg kialakulásának időpontja is számos tanulmány tárgya lett. A fekete réteg a kukorica élettani érettségét jelenti, mivel a kutatások állítása szerint ekkor fejeződik be a tápanyag beépülése a szembe. Meghatározása azonban nehézkes, mert a csövön nem egyszerre alakul ki, és az elfogadható pontosság érdekében nagyon sok mintát kell megvizsgálni. Ezért kapott egyre nagyobb jelentőséget Magyarországon a tenyészidő végének jellemzésére a szemnedvesség meghatározása. A termőhelyenkénti napi hőmérsékleti adatok gyûjtése és feldolgozása helyett sokkal egyszerûbbnek látszott a szemnedvesség mérése, nem beszélve arról, hogy az egyre modernebb, gyors nedvesség-meghatározó készülékek is mind nagyobb választékban kerültek piacra. Hozzáteszem, a szemnedvesség pontos meghatározása csak szárítószekrényben lehetséges, a hivatalos tenyészidő számítás is a szárítószekrényben mért adatokra épül. A nemesítők és a hivatalos fajtakísérletet végző szakemberek a tenyészidő számításhoz meghatározott szemnedvesség értékben állapodtak meg. A kísérleti adatok értékelésénél erre a nedvességre számították a tenyészidőt. A hatvanas években a 30%, később a 28%, azt követően pedig a 25% szemnedvesség elérése jelentette a tenyészidő végét.

A nemesítés olyan új hibrideket jelentetett meg, amelyek más hibridekhez viszonyítva később virágoztak, de a gyors vízleadás révén valójában korábbiak. Ebből adódóan a tenyészidő meghatározás még összetettebb feladat lett. A világban kialakuló versenyhelyzet, az objektív, mindenki által egyformán értelmezett fajtakísérletezés, a tenyészidő pontos definiálását és mérését követelte meg. Magyarországon a hivatalos állami fajtakísérletekben a tenyészidőt FAO számmal jelöljük. A FAO szám meghatározás éréscsoportonként három standard és egy un. átfutó, a tenyészidő éréscsoportok közötti átszámítására alkalmas hibrid segítségével történik. A tenyészidő számításakor a virágzási idő, a 25%-os szemnedvesség eléréséig eltelt idő és a betakarításkori szemnedvesség súlyozottan szerepel (Marton L. Cs., Sziebert D., Csürös M., 2002).

A számítási mód kiállta az elmúlt évek próbáját, tehát megbízhatóan használható.



A tenyészidő csoportok arányának változása a magyarországi kukoricatermesztésben

Érdekes áttekinteni, hogy miként változott a termesztett kuko-ricahibridek tenyészideje az elmúlt több, mint fél évszázadban.

„Amíg a termés felhasználása főleg csak a termőhelyen történt és a termés rendszerint csak a gazdaságon belüli igényeket fedezte és legfeljebb csak a termés elenyésző része került értékesítésre, addig a termesztett fajtákkal szemben az volt a legfontosabb igény, hogy a helyi időjárási körülmények között lehetőleg szeptember közepére, de legkésőbb végére, október elejére beérjenek. A kukoricát beérettnek pedig – a kizárólagos górés tárolás miatt – csak akkor tekintették, ha annak szemnedvesség tartalma nem volt 28%-nál több, hanem annál lehetőleg kevesebb.”(Berkó J., Horváth J. 1993)

A „Magyar kukorica fajták és termesztésük” c. könyvben a szerzők a kukorica magyarországi termesztésének történeti leírásában megemlítik, hogy a magyar medence legrégibb kukorica tájfajtája a „Székely kukorica”, amely korai érésû, tenyészideje a vetéstől a törésig 110–120 nap. A koraiság volt jellemző minden, abban az időben termesztett fajtára, sőt olvashatunk arról is, hogy egy évben két termést is arattak. A múlt század második felében elterjedt Székely kukorica április 14-i vetéséből beérett termését a nagyváradi kiállításon már az év július 16-án bemutatták. Az e napon végzett újabb vetésének ősszel már ismét beérett termését a békéscsabai kiállításon ugyancsak az év október 16-án láthatták az érdeklődők (Jánossy A. és mtsai. 1957).

A kukoricatermesztésben felhasznált hibridek tenyészidő szerinti megoszlására a már korábban idézett Berkó J. és Horváth J. könyvében találunk pontos kimutatást. Az 1. táblázatban kivonatosan, átszerkesztve tudjuk csak közreadni az adatokat, úgy, hogy a korszakváltások jól érzékelhetők legyenek.








A táblázati adatok tanúsága szerint 1938 és 1960 között a FAO 300 és FAO 400 hibridek határozták meg a termesztés volumenét, elvétve termesztettek FAO 200-as hibridet és a FAO 500-as hibridek aránya is jellemzően 15–17% körüli, vagy az alatti volt.

Az 1960-as évek elejétől ugrásszerûen nőtt meg a FAO 500 – FAO 600-as hibridek aránya, köszönhetően az első magyar beltenyésztéses hibrid megszületésének és annak, hogy a termelők a hosszabb tenyészidőben a nagyobb termés ígéretét látták és tapasztalták meg.

A hosszabb tenyészidő miatti nagyobb szemnedvesség-tartalom az akkori energiaárak miatt nem jelentett lényeges termelési költségnövekedést, így valójában senki sem foglalkozott azzal, hogy milyen nedvességû kukoricát kellett leszárítani. A késői hibridek vetésterülete az árak növekedésével éppolyan gyorsan csökkent, mint amilyen gyorsan nőtt a megelőző 10–15 évben. A késői hibridek termesztésének kockázatát a csőfuzáriumos megbetegedés is növelte. Miután egyértelmûen kimutatható volt, hogy a sertéstelepek állategészségügyi gondjai a késői kukoricák toxintartalmával függnek össze, ez a tenyészidő Magyarországon szemes kukoricaként elvesztette jelentőségét.

Különös módon a hetvenes és nyolcvanas években a korai és középkorai hibridek aránya nem változott. Az eltûnő FAO 600-as és a fokozatosan csökkenő FAO 500-as hibridek helyét a FAO 200-as hibridek foglalták el. Az 1975–1987-ig terjedő időszakban az igen korai hibridek aránya megtöbbszöröződött.

Az utóbbi két évtizedben sajnos olyan pontos statisztika nem áll rendelkezésre, mint amilyen a Berkó és Horváth könyvben szerepel, mégis jól érzékelhető a korai, igen korai hibridek további térnyerése.



Milyen tenyészidejû kukoricák a legalkalmasabbak ma a kukoricatermesztésre Magyarországon?

Az elmúlt két évben szakmai körökben gyakran esett szó a kukoricabetakarítás módjáról, hogy van-e a morzsolva történő betakarításnak alternatívája. Az egybehangzó válasz az volt, hogy alapvetően nincs. Szinte mindenki elvetette, hogy a vajdasági termelőkhöz hasonlóan csőtörőkkel takarítsuk be a kukoricát, és csövesen góréban tároljuk. Mivel a szárítás költsége az olajár miatt mindig is magas lesz, arra kell számítanunk, hogy a kukorica tenyészidejének a megítélése elsősorban a szárítás költségétől fog függni. A tenyészidőt, és vele összefüggésben a szemnedvesség-tartalmat az időjárás jelentősen módosíthatja, tehát nem is szabad csodálkoznunk azon sem, ami a közelmúltban történt.

2006 tavaszán a megelőző ősz kedvezőtlen tapasztalatából kiindulva senki nem akart FAO 400-as kukoricát termeszteni. A hideg, csapadékos nyár alapján várható, hogy a termelők 2007 tavaszán is hasonlóan fogják a választandó hibridek tenyészidejét megítélni. Az őszi időjárás, elsősorban az Alföldön, a gazdák segítségére sietett. A kellemes nyárutó lehetővé tette a kukorica gyors érését, és aránylag rövid idő alatt a kukorica szemnedvessége 20% körüli vagy az alatti lett. Mondhatjuk, hogy kissé oldódott a feszültség, de a kérdés továbbra is ott maradt: milyen lehetőségünk van a kedvezőtlen időjárást is bekalkulálva mérsékelni a kukorica betakarításkori szemnedvesség-tartalmát anélkül, hogy a termésben túl nagy engedményeket tennénk?

Ez a téma állandóan napirenden van, a kísérletezést és a nemesítést ez a dolog egyaránt motiválja.

A Debreceni Egyetem Agrártudományi Centrum kísérleti telepén az elmúlt húsz év kukoricakísérleti eredményeiből nagyon fontos tanulság vonható le. Húsz év átlaga alapján a középérésû hibridek adták ugyan a legnagyobb termést, de a terméstöbblet a korai hibridekhez viszonyítva mindössze fél tonna volt hektáronként. A késői hibridek gyakorlatilag a korai hibridekkel egy szinten termettek (Nagy, Huzsvai 2005). A hosszabb tenyészidő nagyobb szemnedvességet és nagyobb termelési kockázatot is jelentett a kísérleti adatok alapján.

A szerzők állítása szerint a közép és késői érésû hibridek fizikai vízleadása nagyon sokszor már kedvezőtlen klimatikus körülmények között megy végbe, ezért ezen hibridek szárítási költsége nagy.

Az államilag elismert hibridek kísérleti adatainak analízise is számos hasznos információt nyújt (2. táblázat).








 A 2003–2006-ig terjedő időszakban megvizsgáltuk, hogy az egyes éréscsoportokhoz tartozó hibridek milyen termést adtak, és milyen a szemnedvességük. Az eredmények szerint az igen korai hibridek termése hektáronként kb. 1 tonnával kevesebb, mint a korai hibrideké. A korai hibridek termése pedig a középérésû és a középkései érésû hibridek termésétől alig, azaz fél, illetve egy tonnával marad el. A betakarításkori szemnedvesség-tartalom minden esetben az igen korai hibrideknél a legalacsonyabb, még a kedvezőtlen évjáratokban is jól megközelítette a 20%-ot.

A FAO 500-as hibridek ezzel szemben jóval 20% feletti nedvességet tartalmaztak.

A 3. táblázatban bemutatjuk mennyi pénzt ér az egyes FAO éréscsoportok hibridjeinek termése hektáronként, ha 500 Ft/t/víz% szárítási költséggel és 30 ezer Ft/t kukorica árral számolunk. (A számításhoz a 2. táblázatban szereplő átlagokat használtuk fel, mintha azok konkrét hibridek betakarítási adatai lennének.)








Legtöbbet a korai kukoricákért kapunk, kevesebbet a későbben érőkért, annak ellenére, hogy több termést takarítottunk be. Figyelemre méltó, hogy az igen korai csoport sem marad el túlságosan, különösen, ha hozzászámítjuk a koraisággal járó egyéb előnyöket is, mint például a vetésváltás lehetőségét.

Ezek az adatok természetesen átlagértékeket jelentenek, és egyfajta tendenciát mutatnak be. Ha a szemnedvességet tartanánk szem előtt, csak az igen korai hibrideket szabadna termeszteni, a valóság azonban kicsit más. Az biztos – hisz sok-sok kísérlet igazolja – hogy leggazdaságosabb Magyarországon a korai (FAO 300) hibridek termesztése. Későbbi hibridekkel lehet nagyobb termést elérni, de nagyobb szárítási költséggel is kell kalkulálni, különösen, ha hûvös, csapadékos az év. Az is tény, hogy a korai hibridek betakarítható termése vetekszik, vagy sokszor felülmúlja a középérésûeket. Ma már azt is kijelenthetjük, hogy a késői hibridek piaca a silókukorica vetésterülete. De mi van az igen korai hibridekkel? A táblázat adatai szerint a hetvenes évek közepéig a termesztés nem vett tudomást az igen korai hibridek létezéséről. Azonban az igen korai hibridek termőképességének növelése meghozta az éréscsoport elismertségét, s azóta a termesztésben elfoglalt helye fokozatosan nő. A nemesítés további eredményeket tartogat a termelők számára. A közeljövőben a ma igen korai hibridekként ismert FAO 280-300 hibrideknél korábbiak is megjelennek, amelyek termőképessége már üzemi szinten is figyelemreméltó lehet. Ezek a hibridek fővetésben a korai betakarítást teszik lehetővé, kihasználva egy korai értékesítési konjunktúrát. Ez a tenyészidő tenné lehetővé kedvezőtlen időjárás esetén is a szemnedvesség-tartalom leszorítását, később akár a szárítás nélküli kukorica betakarítását.

A fajtatulajdonosok versenye termékenyítően hat az olyan hibridek nemesítésére, amelyeknél a koraiság és a termőképesség gazdasági szempontból a legkedvezőbb kompromisszumot nyújtja a termelőnek.

A cikk szerzője: Szél Sándor