A WWF Magyarország gondozásában, a MOSAIC projekt keretében készült háromrészes dokumentumfilm-sorozat a Homokhátság szárazodását és a lehetséges megoldásokat mutatja be. A harmadik epizód kifejezetten a gazdálkodók helyzetére összpontosít, akik nap mint nap szembesülnek a súlyosbodó vízhiány következményeivel.

A csapadék mennyisége és eloszlása egyre kiszámíthatatlanabbá válik, a száraz időszakok pedig akár harminc-negyven napig is elhúzódhatnak. A legaszályosabb területeken emiatt már a kukorica és a napraforgó termesztése is komoly kockázattal jár. Bár az öntözés átmenetileg segíthet, a vízigényes monokultúrák fenntartása tovább mélyítheti a térség vízhiányát.

A filmben megszólaló szakemberek szerint a takarékosabb öntözési technológiák bevezetése mellett elengedhetetlen a helyi viszonyokhoz jobban alkalmazkodó növényfajok kiválasztása. A gazdálkodók ugyanakkor érthető okokból nem tudnak egyik napról a másikra felhagyni azzal a termeléssel, amely évtizedek óta a családjuk megélhetését biztosítja.

Ahol a hagyományos szántóföldi művelés már nem gazdaságos, ott új hasznosítási formákra van szükség. Ilyen alternatívát jelenthet a gyepgazdálkodás és az extenzív állattartás, más területeken pedig a szárazságtűrőbb kultúrák meghonosítása hozhat fordulatot. A legeltetés és a fás-füves mozaikokra támaszkodó gazdálkodás sokkal szervesebben illeszkedik a Homokhátság természeti adottságaihoz. Az állattartás visszaintegrálása ráadásul a növénytermesztéssel korábban fennálló, természetes körforgást is helyreállíthatja.

Nem a mezőgazdaság feladásáról van szó, hanem a termelés tájhoz igazításáról. Ebben kiemelt szerep juthat a talajmegújító, úgynevezett regeneratív gazdálkodásnak. Ennek legfőbb célja, hogy a talaj szerkezete minél több vizet legyen képes befogadni és megtartani.

A mélyszántás ugyanis drasztikusan megbolygatja a talajéletet, és felgyorsítja a szerves anyagok lebomlását. Ezzel szemben a kevésbé háborgatott, szármaradványokkal takart talajfelszín gátolja a lefolyást, így a lehulló csapadék mélyebbre szivároghat. A folyamatos talajtakarás emellett mérsékli a felmelegedést és a párolgást is.

Univerzális recept azonban nem létezik. A laza homoktalajokon teljesen más módszerek működnek, mint a kötöttebb fekvésekben, ezért a művelési technológiát mindig az adott parcella tulajdonságaihoz kell szabni.

A vízháztartás rendezése a fásítás terén is körültekintést követel. Bár az erdők kulcsszerepet játszanak a vízmegőrzésben, a térségben elterjedt, nem őshonos faültetvények intenzív párologtatása éppen ellentétes hatást válthat ki, és apaszthatja a talajvízkészletet. Nem minden új erdő jelent automatikusan megoldást. A beavatkozások tervezésekor a vízmozgást, a talajállapotot, a vegetációt és a gazdálkodási formákat egyetlen összefüggő rendszerként kell kezelni.

Az alkalmazkodás terheit nem lehet kizárólag a gazdákra hárítani. A jelenlegi agrártámogatási környezet és a piaci kényszer többnyire a rövid távon profitábilis megoldásokat ösztönzi, amelyek hosszú távon kizsigerelik a tájat. Az új kultúrákra és technológiákra való átálláshoz megalapozott szaktudásra, kiszámítható szabályozásra és érdemi forrásokra van szükség.

A szakemberek szerint a tájhasználat átalakítását célzott ösztönzőkkel és piacképes alternatívákkal kell segíteni. Ehhez a kutatók, a gazdák és a döntéshozók szoros együttműködésére van szükség. Egyes beavatkozások azonnal elindíthatók, míg az ártéri és mély fekvésű területek rehabilitációja évtizedes feladat. A cél mindkét esetben ugyanaz: a talaj és a vízháztartás megújítása, hogy a Homokhátság hosszú távon is élhető és jövedelmező vidék maradjon.