A szivacsváros-koncepciót a 2000-es évek elején dolgozta ki Jü Kung-csien kínai tájépítész. A modell lényege, hogy a városokat zöldfelületekkel, vízáteresztő burkolatokkal és víztározó rendszerekkel látják el, amelyek képesek felszívni, visszatartani és újrahasznosítani a csapadékot ahelyett, hogy az a csatornahálózaton keresztül egyszerűen elfolyna. Ezzel nemcsak az árvízveszély csökken, hanem a tárolt víz az aszályos időszakokban is felhasználható, a zöldfelületek pedig a hőhullámok idején hűtik a várost.

Kína 2014-ben fogadta el a szivacsváros-fejlesztés országos irányelveit, 2015-ben pedig tizenhat városban indított kísérleti programot, amelyet egy évvel később további tizennégy település követett. Az ország célja, hogy 2030-ra a beépített városi területeinek 80%-a szivacsvárosként működjön.

Európában sem ismeretlen ez az elv. A svédországi Malmőben már a kilencvenes évek végén zöldtetőkkel, vizes élőhelyekkel és csapadékvíz-csatornákkal alakítottak át egy árvíznek kitett városrészt, amely a későbbi viharok során jóval kevesebb kárt szenvedett, mint a szomszédos negyedek. Rotterdam Benthemplein terén egy 2013-ban átadott, többfunkciós tér normál időjárás esetén kosárlabdapályaként szolgál, esőzéskor viszont a medencéi akár 1,7 millió liter vizet is képesek megtartani. Koppenhágában hasonló módon föld alatti tározókkal és esőkertekkel gyűjtik össze a tetőkről lefolyó csapadékot.

Az Európai Bizottság 2025-ös vízreziliencia-stratégiája kifejezetten több szivacsváros és vizes élőhely létrehozására szólított fel, ennek nyomán dolgozzák ki a Sponge Facilityt. A megvalósítás ugyanakkor nem egyszerű: a műemléki épületek, a szűk utcák és a föld alatti közműhálózat egyaránt megnehezítik a történelmi városközpontok átalakítását. Justin Abbott, az Arup mérnöki tanácsadó cég európai víztechnológiai vezetője szerint ugyanakkor a kisebb léptékű beavatkozások - például a belső udvarok burkolatának elbontása, a fásítás vagy a zöldtetők telepítése - már önmagukban is sokat segíthetnek.

Justin Abbott ugyanakkor arra is figyelmeztet, hogy a szivacsváros-megoldások önmagukban nem nyújtanak teljes védelmet. Szélsőséges viharok idején a talaj telítődik, a tározók megtelnek, és a felesleges víz számára nem marad hely - ahogyan azt a 2024-es valenciai árvízkatasztrófa is megmutatta. A természetalapú rendszerek mellett ezért továbbra is szükség van a hagyományos csatornahálózatra, a nagyobb víztározókra és a kijelölt árvízi elvezetési útvonalakra. Ehhez pedig a városvezetésnek, a vízszolgáltatóknak, az ingatlanfejlesztőknek és az ingatlantulajdonosoknak egyaránt felelősséget kell vállalniuk a csapadékvíz-kezelésért.