A megállapodás legnagyobb vesztesének egyértelműen az európai mezőgazdaságot tartják, amely egyenlőtlen feltételek mellett kényszerül versenyezni a dél-amerikai termelőkkel. Utóbbiak a hatalmas birtokméretek, az alacsony bérköltségek és a kedvező éghajlat miatt behozhatatlan árelőnyben vannak. Ezt tovább fokozza a környezetvédelmi, klímapolitikai és állatjóléti szabályok szinte teljes hiánya. Bár a paktum támogatói a bevezetett importkvótákra és a piaci zavarok esetén alkalmazható piacvédelmi intézkedésekre hivatkoznak, ezek a gyakorlatban keveset érnek.

A baromfihús esetében például a 180 ezer tonnás vámmentes kvóta elsőre csekélynek tűnhet. Ugyanakkor már most is 300 ezer tonna – jellemzően prémium csirkemell – érkezik a térségből, ami komoly uniós importkitettséget jelent. A méz esetében az ukrán szabadkereskedelmi egyezménnyel összeadódó, korábban sosem vizsgált kumulatív importmennyiség szintén az európai piac elárasztásával fenyeget. A beígért uniós piacvédelmi intézkedések ráadásul túlzottan bürokratikusak. Hiányzik belőlük a gyors beavatkozást garantáló automatizmus. Alkalmazásukhoz előbb bizonyítani kell a piaci zavart, és még akkor is csak mérlegelés tárgyát képezi a bevezetésük.

A paktum első számú nyertesének kikiáltott európai autóipar helyzete is alapvetően megváltozott az elmúlt évtizedekben. Ez elsősorban a kínai gyártók globális térnyerésének köszönhető. Kína mára a brazil autóimport meghatározó szereplőjévé vált. A helyi importvámokat kikerülve pedig már dél-amerikai gyártóbázisokat épít ki. Erősen kérdéses, hogy az európai márkák a szabadkereskedelmi vámelőnyökkel együtt hogyan tudják majd felvenni a versenyt a helyben készülő járművekkel. A helyzetet tovább rontja az árfolyamok drasztikus eltolódása. A brazil reál 2016 óta mintegy 50 százalékot veszített az értékéből az euróval szemben. A gyenge deviza egyenes következménye, hogy a brazil termékek még olcsóbbá válnak Európában. Ezzel párhuzamosan az uniós exportcikkek drágulnak, így elveszítik a versenyképességüket.

Mindezen intő jeleket az Európai Bizottság láthatóan figyelmen kívül hagyja. Az egyezményt vizsgáló legutóbbi hivatalos hatástanulmány ugyan 2020-as, de az abban szereplő tényadatok felgyűjtése már 2016-ban lezárult. Az elmúlt közel tíz év sorsfordító eseményeit senki sem kalkulálta bele az előrejelzésekbe. Ilyen volt a koronavírus-járvány, a magas inflációs és kamatkörnyezet, az orosz–ukrán háború, vagy a kiéleződő amerikai–kínai kereskedelmi feszültség. Hiteles és friss adatok hiányában ma senki nem tudja megmondani, hogy kik és milyen mértékben lesznek a szerződés nyertesei vagy vesztesei.

Joggal merül fel a kérdés, hogy a nyilvánvaló gazdasági hátrányok és a széles körű társadalmi ellenállás dacára miért ragaszkodnak az európai intézmények ennyire a megállapodáshoz. A válasz a politikai útfüggőségben keresendő. Az 1999-ben indult projektet az egymást követő és megerősítő döntések miatt ma már presztízsveszteség nélkül aligha lehetne leállítani. A döntéshozók egyre messzebb kerülnek a helyes úttól, akárcsak az erdőben eltévedt túrázó. A visszafordulás és a hiba beismerése helyett azonban inkább megpróbálnak előre menekülni.

A makacs ragaszkodás másik oka az Európai Unió alapjaiba kódolt ideológia, amely a szabadkereskedelmet minden gazdasági és társadalmi probléma egyetemes gyógyírjának tekinti. A világ azonban ma egy többpólusú gazdasági rend felé halad. Ebben a rendszerben a klasszikus globális szabadkereskedelem eddigi intézményei – mint például a Kereskedelmi Világszervezet – súlyos válságba kerültek, az unió pedig nem találja a választ ezekre a kihívásokra. Mivel az európai integráció gyökerei a vámunióhoz és a szabadkereskedelemhez kötődnek, a döntéshozók kitartanak a lassan okafogyottá váló narratívák mellett. Így sodródnak bele egy olyan egyezménybe, amelynek következményeit ők maguk sem látják át.