Olyan érára kell rákészülni, ahol a környezeti kiszámíthatatlanság és az időjárási szélsőségek folyamatosan útitársaink lesznek. Nem nehéz azt se belátni, hogy ezek az időjárási anomáliák egy lépésből gyakorlatilag gazdasági, számszerűsíthető veszteségekké válnak.
Sipos Katalin, a WWF Magyarország Alapítvány igazgatója szerint az aszály a klímaváltozás „leggyilkosabb” hatása. Az elmúlt 13 évből összesen három volt aszálykár nélküli, a többi évben csak a kár mértéke volt kérdéses. A helyzetet súlyosbítja, hogy a táj átalakítása – a vízjárta területek felszámolása, az erdőfoltok eltűnése, a nagy kiterjedésű fedetlen szántók – tovább növeli a sérülékenységet.
A folyószabályozások előtti mintegy 21 000 km² vízjárta területből mára alig 640 km² maradt, ami nemcsak a biodiverzitás csökkenését okozza, hanem a természetes víztározók és felszín alatti vízpótlás funkcióinak elvesztését is.
Egyértelműen növekszik a hőhullámos időszakoknak a hossza, 23%-kal több lett a 30 napnál hosszabb csapadékos időszakok száma. A klímamodellek szerint Magyarországon a csapadék éves mennyisége rövid távon nem csökken jelentősen, de az eloszlása szélsőségessé válik: egyszerre érkeznek nagy mennyiségű esők, amelyeket hosszú, csapadékmentes időszakok követnek.
Ez a legrosszabb kombináció: a víz elvileg rendelkezésre áll, de nem jókor és nem jó helyen.” A feladat ezért nem kevesebb, mint a táj vízmegtartó képességének helyreállítása. Ez nem lesz egyszerű mutatvány, viszont muszáj elindulni ezen az úton.
– fogalmazott az igazgató.
A megoldás egyik kulcsa a tájhasználat újragondolása. A 20. század logikája – miszerint a faltól falig művelt szántó nagyobb termést és nagyobb bevételt jelent – a 21. században már nem teljesen igaz. Bizonyos területeket vissza kell, hogy adjunk a természetnek: vizes élőhelyeknek, mezővédő erdősávoknak, véderdősávoknak, amelyek csökkentik a környezeti kockázatokat és stabilizálják a termelést. Ezt a fajta tájképi átalakítást az agrártámogatási rendszernek is támogatnia kell. A környezetbiztonság növelése költséggel jár, ugyanakkor hosszú távon a gazdálkodás fenntarthatóságának feltétele.
A talajok humusztartalmának növelése különösen fontos, hiszen a humusz a szénmegkötés egyik legfontosabb természetes eszköze, és jelentősen javítja a vízmegtartást is. Erre most műszaki megoldásunk még nincs.
Az egyetlen módja a szervesanyag-termelésnek a fotoszintézis, amelyet növényeink végeznek: a légköri szén-dioxidot alakítják át tápanyaggá. Minél magasabb egy talaj humusztartalma, annál nagyobb szén-dioxid-raktárként működik, és ebben óriási, eddig kiaknázatlan potenciál rejlik.
A 21. század klimatikus körülményei teljesen mások, mint eddig, úgyhogy ezt a kiszámíthatóságot, a biztonságot, ezt nagyjából el kell felejtenünk. Mostantól egy olyan időszakra kell készülnünk, ahol egy dolog biztos a bizonytalanság, és a szélsőséges időjárás jelenségek.
Sipos Katalin kiemelte: a gazdák szerepe össztársadalmi jelentőségű. A környezeti sérülékenység csökkentése nem valósulhat meg széles körű együttműködés nélkül.
Nem lehet úgy vizet megtartani, hogy tíz érintett gazdaságból hét akarja, három pedig nem
– fogalmazott.
A jövő egyik legfontosabb feladata ezért a gazdák közötti együttműködés erősítése, különösen a vízvisszatartás és a tájléptékű környezetbiztonsági megoldások terén.
