A kiskerti zöldségtermesztés nem csupán annyiból áll, hogy elszórunk pár magot, majd várjuk a csodát. A siker titka gyakran már a vetőmagválasztáskor eldől, amikor kiválasztjuk a megfelelő fajtát. Ahhoz, hogy ne érjen minket meglepetés - például, hogy a paradicsomunk túlnövi kerítést, vagy a karalábénk fás lesz, mire megennénk-, ismernünk kell a legfontosabb fajtatulajdonságokat.
Paradicsomból rengeteg van
A paradicsom esetében az egyik termesztési szempontból fontos tulajdonság a növekedési erély. A fajtacsoportok között vannak determinált (vagy bokros) fajták, ezek egy bizonyos magasság után megállnak a növésben, és egyszerre érlelik be terméseiket. Ezek kiválóak, ha kevés a helyünk, vagy ha egyszerre akarunk nagyobb mennyiséget befőzni. A folytonnövő fajták ezzel szemben addig nőnek, amíg a fagy el nem viszi őket, ezekhez stabil támrendszer és folyamatos kacsozás (az oldalhajtások eltávolítása) szükséges, cserébe egész nyáron folyamatosan teremnek. A féldeterminált fajták valahol a kettő között helyezkednek el, magasabbra nőnek a bokrosnál, de egy idő után lezárják a növekedést. A felhasználás célja sem mindegy. A befőző paradicsomok termése nagy, húsa jellegzetes, kevés bennük a mag, sűrűbb szószt adnak. A friss fogyasztású vagy szendvicsparadicsomok lédúsak és nagyok, míg a koktélparadicsomok apró szeműek, gyakran édesebbek, és snackként vagy saláták díszeként funkcionálnak.
A szín és savasság is kéz a kézben jár: a sárga és narancssárga típusok általában lágyabbak és kevésbé savasak, míg a klasszikus piros fajták karakteresebb, markánsabb ízvilággal rendelkeznek. A citromsárgától a piroson át a zölden csíkosig rengeteg változatuk van, fehér, és szinte fekete termésűek is léteznek, és akkor a formákról még nem is beszéltünk. Létezik tölteni való paradicsom is, ami hasonlóan üreges belül, mint a paprikák.
Paprikák között sem csak a csípősség a különbség
A paprikáknál a leglátványosabb különbség a bogyó alakja és mérete. Választhatunk a klasszikus, fehér húsú TV (tölteni való) paprikák közül, amelyek vékonyabb héjúak és roppanósak. A kápia típusok hosszúkásak, édesek, és sütésre a legjobbak, míg a pritamin lapított gömb alakú, és rendkívül vastag, édes húsa miatt krémekbe vagy frissen a legfinomabb. Fontos szempont a hús vastagsága is, mert a vastag húsú fajták jobban bírják a tárolást és laktatóbbak, a vékony húsúak viszont gyorsabban száradnak vagy sülnek át. Végül, de nem utolsósorban ott a kapszaicin-tartalom, azaz a csípősség. Választhatunk teljesen édes, enyhén csípős vagy „méregerős” fajtákat - kiskertben érdemes figyelni arra, hogy a csípős és édes paprikákat ne ültessük közvetlenül egymás mellé, mert a beporzás során összekeveredhetnek az ízek a következő évi magoknál, vagy akár az aktuális termésnél is tapasztalható némi „áthallás”.
Cukkini és tökfélék esetén a helyigény a döntő
A cukkini vásárlásakor sokan elkövetik azt a hibát, hogy nem nézik meg a növekedési módot. Léteznek bokrosodó fajták, amelyek kompaktak maradnak, így egy kisebb ágyásban is elférnek. Ezzel szemben a futó fajták hosszú indákat növesztenek, amelyek képesek beborítani az egész kertet, vagy akár felmászni a kerítésre is. Kiskertbe általában a bokros típusok az ideálisak, hacsak nem akarjuk, hogy a cukkini meghódítsa a szomszéd telket is. Itt is számos típus van, a hagyományos formájúban vannak zöld és fehér héjú változatok, csíkosak, de léteznek gömb formájú cukkinik is.
Káposztafélék esetén az időzítés a lényeg
Ezeknél a növényeknél a legfontosabb mérőszám a tenyészidő hossza, amit a vetéstől vagy ültetéstől a betakarításig számolunk. A rövid tenyészidejű (korai) fajták 50-70 nap alatt szedhetővé válnak, ezek friss fogyasztásra valók, de nem tarthatók el sokáig. A hosszú tenyészidejű (késői) fajták akár 120-150 napig is a földben maradhatnak, ezek fejei tömöttebbek, keményebbek, és kifejezetten tárolási célra nemesítették őket, így akár a pincében is elállnak a tél végéig. A karalábénál külön figyelnünk kell a fásodási hajlamra. A modern fajták már hosszú ideig képesek tartani zsenge állagukat, míg a régiek hamar rágóssá válnak, ha nem szedjük le őket időben. Karfiolnál fontos szempont a levélborítottság, hiszen a karfiol hasznos része a virágbimbó, amit könnyen megkap a napfény, ha nem árnyékolják levelek.
Gyökérzöldségek és hüvelyesek
A sárgarépánál és petrezselyemnél a gyökér alakja (hengeres vagy kúpos) és a vállszélesség mellett szintén a tárolhatóság a fő szempont. A rövid, kerekded fajták a kötöttebb, agyagosabb talajban is boldogulnak, míg a hosszú, egyenes fajtákhoz mélyen megművelt, homokos föld kell. A hónapos retek 3-4 hét alatt szedésérett lesz, kora tavaszi vagy őszi vetésre való. Ha ezeket nyáron vetjük el, azonnal magba szöknek és fásodnak. Nyárra keressünk kifejezetten nyári retek fajtákat (ezek gyakran fehér héjúak és nagyobbak). A téli retek (például a fekete retek) pedig a leghosszabb tenyészidejű, ezeket nyár végén vetjük, és késő ősszel szedjük fel, mert kiválóan tárolhatók a pincében tavaszig.
A retekfajtáknál is figyelnünk kell a pudvásodásra, a modern nemesített fajták tovább maradnak roppanósak akkor is, ha kicsit túlnőnek. A gyökérzöldségeknél a vetési norma betartása (azaz, hogy ne vessük túl sűrűn a magot) legalább olyan fontos, mint a fajta, mert a legjobb fajta sárgarépa, vagy retek sem tud megnőni, ha a szomszédja elnyomja. A babfélék esetében a paradicsomhoz hasonlóan a magasság dönt. A bokorbabok alacsonyak, nem igényelnek támasztékot, és egyszerre érnek. A futóbabok, vagy karós babok 2-3 méter magasra is felkapaszkodnak, folyamatosan szedhetők, de szükségük van egy stabil lugasra vagy karóra. Itt is el kell döntenünk, hogy zöldbabnak (húsos hüvely) vagy fejtőbabnak (a kifejlett szemekért) termesztjük-e őket.
Saláták közül sem mind fejesedik
A salátáknál a legfontosabb döntés a fejesedési képesség. A klasszikus fejes saláta zárt, tömör fejet nevel, amit egyszerre vágunk le. Ezzel szemben a tépősaláták nem alkotnak fejet, ezekről folyamatosan szedhetjük az alsó leveleket, így hosszú hetekig adnak friss zöldet. Külön kategória a jégsaláta, amely extra ropogós és lédús, valamint a római saláta, amely hosszúkás leveleivel teljesen másként mutat a tányéron. A kiskertben kritikus tulajdonság a salátáknál a felmagzási hajlam. A legtöbb saláta hűvöskedvelő, és a nyári forróságban „felmagzik”, azaz ehetetlenül keserű lesz, amikor virágot nevel. Ezért léteznek hajtató (kora tavaszi), szabadföldi és kifejezetten nyári (hőtűrő) fajták. Ha nyáron is akarunk salátát enni, keressük a hőrezisztens vagy hosszú nappalos jelzést a csomagon.
Petrezselyem és zeller
A petrezselyem esetében elsőként azt kell eldöntenünk, hogy a gyökeréért vagy a leveléért termesztjük. A gyökérpetrezselyem (fehérrépa) esetében a hosszú vagy félhosszú gyökér a cél, míg a metélőpetrezselyem egyáltalán nem nevel ehető gyökeret, viszont dús, aromás lombot ad. A metélőn belül választhatunk a sima levelű (intenzívebb íz) és a fodros levelű (dekoratívabb, de kevésbé aromás) fajták közül. A zellernél három élesen elkülönülő típust találunk. A hazánkban leggyakoribb a gumós zeller, amelynél a föld feletti, megvastagodott szárrész a lényeg. Itt a fajtaválasztásnál a pudvásodás elleni rezisztencia a kulcsszó, mert a jó fajta belseje tömör marad, és nem válik szivacsossá a tárolás során. A szárzeller (vagy angol zeller) nem nevel gumót, hanem vastag, húsos, ropogós levélnyeleket növeszt, amiket mártogatósnak vagy salátába használunk. Végül a metélőzeller apróbb leveleket nevel, és kizárólag fűszerezésre, szárításra alkalmas, mivel sem gumója, sem húsos szára nincs.
Vörös, lila és fehérhagymák, a színek és az ízek összhangja
A hagymák világa nélkül elképzelhetetlen a magyar konyha, de a kertben is legalább annyira sokszínűek, mint a pörkölt alapjaként. A hagymaféléknél a legfontosabb döntés általában nem is a fajtával, hanem a szaporítási móddal kezdődik. Választhatunk a dughagymáról nevelt vagy a magról vetett hagyma között. A kiskertben a dughagyma a népszerűbb, mert gyorsabb és biztosabb eredményt ad. A leggyakoribb a vöröshagyma, amelynél a fajtaválasztásnál a buroklevelek vastagsága és a tárolhatóság a döntő. A jó tárolási fajták vastag, több rétegű, barna héjjal rendelkeznek, ami megvédi őket a kiszáradástól télen. A lilahagyma (vagy vöröshagyma lila változata) általában édesebb, kevésbé csípős, ezért inkább friss fogyasztásra, salátákba ajánlott, és bár tárolható, általában hamarabb elkezd hajtani, mint vörös társai. A fehérhagyma (gyakran csemegehagymaként hivatkoznak rá) a legenyhébb ízű, ropogós, lédús, de ez tartható el a legrövidebb ideig, így ezt érdemes elsőként elfogyasztani. A hagyma alakja sem csak esztétikai kérdés. A klasszikus gömb alakú fajták mellett népszerűek a lapított típusok (ezek gyakran korábban érnek) és a hosszúkás, torpedó hagymák. Ez utóbbiak nagy előnye a konyhában mutatkozik meg: sokkal könnyebb és gyorsabb őket egyenletes karikákra vagy kockákra vágni, mint a gömböket.
Sokan keresnek kifejezetten újhagymának való fajtákat. Bár szinte bármelyik hagymát ki lehet húzni fiatalon, a valódi újhagyma-fajták (mint a kötözőhagyma) nem nevelnek nagy fejet, hanem hosszú, fehér szárat és dús zöldet adnak, ami sokáig zsenge marad.
A póréhagyma teljesen más kategória, ennél a tenyészidő a legfontosabb szempont. Vannak nyári fajták, amelyek gyorsan nőnek, de nem bírják a fagyot, és vannak a zömökebb, sötétzöld levelű téli pórék, amelyek akár a hó alatt is kint maradhatnak az ágyásban, és tavasszal is frissen szedhetők. A mogyoróhagyma (salotta) is sokak kedvence. Ez nem egyetlen nagy fejet nevel, hanem egy „fészket”, azaz több apróbb, intenzív aromájú hagymácskát. Kiskertben nagyon hálás, mert rendkívül jól tárolható és ritkábban betegszik meg. Végül ne feledkezzünk meg a metélőhagymáról (snidling) sem, ami évelő növény, egyszer kell elültetni, és évekig szolgáltatja a friss, vitamin dús leveleket kora tavasztól késő őszig. A hagymáknál érdemes figyelni a nappalhosszúság-igényre is. A nálunk honos fajták hosszúnappalosak, ami azt jelenti, hogy akkor kezdenek fejet nevelni, amikor a nappalok már hosszúak (nyár elején). Ha déli országokból származó (rövidnappalos) magot vetnénk, az nálunk túl korán akarna fejet nevelni, és apró maradna. Ezért a hazai klímára nemesített fajtákkal járunk a legjobban.
Legyen szó bármelyik zöldségről
A betegségellenálló képesség, minden zöldség és gyümölcsfajtánál fontos, hiszen amilyen kórokozóval szemben ellenálló az adott fajta, arra nem kell növényvédelmi szempontból annyira figyelnünk. Vannak rezisztens fajták, melyek meg sem betegszenek olyan kórokozótól, amivel szemben rezisztensek. Vannak a toleránsak, azok megbetegszenek, de a kór nem tud rajtuk eluralkodni, azaz esetükben nagy gazdasági veszteséget nem okoz a fertőzés. És vannak fajták, melyek hiperszenzitív reakcióval válaszolnak a fertőzésre. Ahol bejut a kórokozó, ott egy kis körben e reakciónak köszönhetően elhal a levél, lesz egy kis barna beszáradt folt, ami jelzi, hogy fertőzés történt, de az nem tud tovább terjedni. A betegségállenállóság is igen jelentős fajtatulajdonság, amikor vetőmagot választunk.
Minden zöldségnek megvannak a típusai, amit érdemes ismernünk. A burgonyákat elsősorban főzési, felhasználási típusuk (A, B, C) alapján csoportosítjuk a keményítőtartalom szerint: az „A” (saláta) típus nem fő szét, a „B” (főznivaló) közepes, míg a „C” (sütnivaló/püré) típus magas keményítőtartalmú és lisztesebb. Tehát az itt nem tárgyalt zöldségek esetén is keressük és ismerjük meg a fajtatulajdonságokat, és azok alapján válasszunk a kertünkbe, konyhánkba valót…
