A kertben érdemes kerülni a tartósan fedetlen talajfelszínt. Míg a hagyományos mulcsozás során szalmával, fakéreggel vagy lombbal takarjuk a földet, addig az élő mulcsot alacsony termetű, összefüggő állományt alkotó növények adják. Ezek árnyékolják a talajt, mérsékelik a felmelegedést és a felszíni párolgást, valamint csökkentik a csapadék okozta eróziót.

A növények gyökerei hozzájárulnak a talajszerkezet javításához, elhalt részeik pedig szerves anyaggal gazdagítják a földet. A virágzó fajok emellett a beporzóknak és más hasznos rovaroknak is táplálékot nyújtanak. A szalmával vagy fakéreggel ellentétben azonban az élő növénytakaró vizet és tápanyagokat von el a környezetéből. Emiatt különösen száraz területeken kell körültekintően megválasztani a megfelelő fajt és annak helyét.

A veteményesben elsősorban az ágyások közötti sávok alkalmasak élő mulcs kialakítására. Ide kitűnő választás lehet a fehér here, amely március–áprilisban vagy augusztus végétől szeptemberig vethető. Keléséhez és megerősödéséhez egyenletes nedvességre van szüksége, később pedig rendszeres nyírással tartható alacsonyan.

A here gyökérgümőiben élő baktériumok megkötik a légköri nitrogént. Ebből a szomszédos zöldségek nem részesülnek azonnal, a megkötött nitrogén egy része ugyanis csak a növényi maradványok lebomlásával válik számukra felvehetővé. Szélesebb ágyásközökbe szarvaskerep is vethető, amely napos fekvésben, gyengébb talajon is jól megél, ám magasabbra nő a fehér herénél.

A zöldségek közvetlen közelében célszerű talajtakaró növényektől mentes sávot hagyni. A paradicsom, a paprika vagy a káposztafélék mellett túl sűrűvé váló élő mulcs elszívhatja a vizet és a tápanyagot a haszonnövényektől, ami terméscsökkenéshez vezethet.

A gyümölcsösben a növénytakaró javítja a talaj járhatóságát, mérsékli az eróziót, és élőhelyet biztosít a hasznos élőlényeknek. A fiatal fák körül ugyanakkor fontos szabad területet fenntartani, mivel a konkurens növényzet lassíthatja a fejlődésüket. A törzsek közvetlen környezetében ezért ajánlott növénymentes, szerves mulccsal borított sávot kialakítani.

Idősebb gyümölcsfák alatt az erdei szamóca is beválhat. Félárnyékban kiválóan fejlődik, indáival gyorsan terjed, ráadásul ehető termést hoz. Tavasszal vagy kora ősszel, mintegy 25–30 centiméteres tőtávolságra érdemes ültetni. Legszebben a humuszos, mérsékelten nedves talajban díszlik. Naposabb fekvésű gyümölcsösökbe alacsony, virágzó réti növények keveréke is vethető. Ez időnként kaszálást igényel, viszont sokkal változatosabb élőhelyet nyújt, mint az egynemű gyep.

Árnyékos kertrészekben, ahol a fű megritkul vagy kipusztul, más talajtakarók közül célszerű válogatni. Az indás ínfű félárnyékos, üdébb talajon gyorsan szétterjed, sűrű levélszőnyeget alkot, tavasszal pedig kékeslila virágokat hoz. Tavasszal és ősszel telepíthető, általában 25–30 centiméteres tőtávolsággal, tartós szárazság idején azonban öntözést kíván.

A kis meténg árnyékban is jól fejlődő, örökzöld félcserje, amely gyökeresedő hajtásaival fokozatosan fedi be a talajt. Erőteljes növekedése miatt a kisebb évelők mellett időnként vissza kell vágni. Lombhullató fák alá illatos müge is ültethető, feltéve, hogy a talaj kellően nyirkos és humuszban gazdag. Szárazabb árnyékban az illatos gólyaorr és az indás berkipimpó jelenthet megoldást; utóbbi a begyökeresedést követően kifejezetten kevés gondozást igényel.

A talajtakarók többsége nem bírja a rendszeres taposást úgy, mint a fű, az alkalmi rálépést viszont egyes fajok jól tolerálják. A keskenylevelű kakukkfű napos, jó vízáteresztő, akár tápanyagszegény talajon is alacsony, illatos szőnyeget alkot. Tavasszal magról is vethető, de palántázással lényegesen gyorsabban záródik az állomány. Megerősödve kiválóan viseli a szárazságot, virágzásakor viszont sok méhet vonz.

Illatos növényszőnyeg nevelhető római kamillából is, különösen annak alacsony, virágot nem hozó "Treneague" fajtájából. Az első évben óvni kell a taposástól, és később is csak a mérsékelt gyalogosforgalmat bírja el. A fehér here alacsonyabb, apróbb levelű változata, a mikrohere a fűmaggal keverve valamivel nagyobb igénybevételt is elvisel, önmagában viszont kevésbé alkalmas sokat használt felületekre. A gyakran járt útvonalakon praktikus lépőköveket lerakni, a résekbe pedig alacsony kakukkfüvet vagy egyéb kúszó évelőt ültetni.

A tartós növénytakaró létrehozása alapos gyommentesítéssel indul. A tarackbúzát és a mezei acatot különösen fontos kiirtani még a telepítés előtt. Magvetéshez aprómorzsás, ülepedett magágyra van szükség, a kiültetett palánták közé pedig kezdetben érdemes vékony szerves mulcsréteget teríteni.

A legtöbb évelő talajtakaró tavasszal vagy ősszel telepíthető. A friss ültetést a begyökeresedésig rendszeresen öntözni és gyomlálni kell, mivel az összefüggő, zárt zöldszőnyeg kifejlődése több hónapot, de akár egy-két évet is igénybe vehet.

Az élő mulcs tehát nem jelent teljesen gondozásmentes megoldást, és a gyomokat sem szünteti meg maradéktalanul. Megfelelő helyen és jól kiválasztott növényekkel azonban egyszerre óvja a talajt, szorítja vissza a gyomosodást, és teszi sokszínűbbé a kertet. A fajták kiválasztásakor mindig a fényviszonyok, a talajnedvesség és a terület funkciója legyen a mérvadó.