A kiskerti gazdálkodásnak régen természetes része volt a magfogás, és ennek a gyakorlatnak ma is komoly létjogosultsága van. Bár az újabb fajták kipróbálása változatossá teszi a terménykínálatot, a távolabb nemesített növények nem mindig hozzák az elvárt eredményt a hazai klímán. Éppen ezért értékelődnek fel azok a tájfajták és szabad elvirágzású növények, amelyek már bizonyították, hogy jól alkalmazkodnak a helyi adottságokhoz.

A magfogás legfontosabb alapszabálya a megfelelő növény kiválasztása. Ez valójában egy egyszerű szelekció, amely során nem feltétlenül a legelső vagy a legnagyobb termést hozó példányt érdemes kijelölni. Azt a tövet célszerű választani, amely az egész szezonban egészséges maradt, jól bírta az időjárás viszontagságait, és termése minden tekintetben megfelel a fajta jellegzetességeinek. Szigorúan kerülni kell a beteg, torzult vagy vírusos tüneteket mutató töveket, nehogy ezeket a nemkívánatos tulajdonságokat örökítsük tovább.

Fontos tudni, hogy a vetőmagcsomagokon gyakran látható "F1" jelölésű hibridek magfogásra nem alkalmasak. Ezek a növények egyöntetűek és kiváló tulajdonságokkal rendelkeznek, a belőlük fogott magokból fejlődő második nemzedék azonban már elveszíti ezeket a jegyeket. Az utódok tulajdonságai teljesen kiszámíthatatlanná válnak, megváltozhat az ízük, a színük vagy az ellenálló képességük. Ha az eredeti tulajdonságokat szeretnénk megőrizni, kizárólag stabil, nem hibrid fajtákkal érdemes dolgoznunk.

A magfogás sikerét a beporzás módja is nagyban befolyásolja. Az önbeporzó növényeknél – mint a paradicsom, a bab vagy a borsó – minimális a nemkívánt kereszteződés esélye. A tökfélék, az uborka, a káposzta vagy a kukorica esetében azonban a szél és a rovarok könnyen áthordhatják a virágport más fajtákról. Különösen a cukkini, a patisszon és a sütőtök hajlamos az összeporzásra, ezért náluk térbeli elkülönítésre vagy kézi beporzásra van szükség a fajtatisztaság megőrzéséhez.

A magok kinyerése és kezelése a termés típusától függ. A száraz termésben fejlődő magokat, amilyen a bab, a borsó, a retek, a hagyma és a saláta, egészen addig a növényen kell hagyni, amíg a termésfal teljesen megbarnul és kiszárad. Ezeket száraz időben érdemes betakarítani, majd utószárítás után kifejteni.

A húsos, nedves termések, például az uborka, a dinnye és a tökfélék esetében meg kell várni a teljes biológiai érettséget. Ez az uborkánál és a cukkininél a túlnőtt, megsárgult vagy megbarnult állapotot jelenti. A magokat kimosás után vékony rétegben, jól szellőző helyen kell kiteríteni. A paradicsom különleges bánásmódot igényel, mivel a magokat körülvevő, csírázást gátló kocsonyás burkot néhány napos, kevés vízben történő erjesztéssel (fermentálással) lehet a legkönnyebben eltávolítani. Amikor ez a réteg lebomlott, a magokat alaposan át kell mosni és megszárítani.

A vetőmagok legnagyobb ellensége a nedvesség, a meleg és a gyakori hőmérséklet-ingadozás. A szárítást mindig szobahőmérsékleten, árnyékos, szellős helyen végezzük, és soha ne tegyük a magokat radiátorra vagy tűző napra. A tökéletesen kiszáradt magokat hűvös, sötét, száraz helyen érdemes tárolni papírtasakban vagy jól záródó üvegben. Elengedhetetlen a pontos címkézés a növény fajtájával és a magfogás évével. Mivel a különböző növények magjai eltérő ideig maradnak életképesek – a hagymafélék hamarabb öregszenek, míg a paradicsom vagy a tök évekig jó maradhat –, a régebbi tételeknél vetés előtt érdemes csíráztatási próbát végezni.