A klímaváltozás hatásai leginkább azokat az erdőket sújtják, ahol a fák vízellátása amúgy is ingatag lábakon áll. A Duna–Tisza közén elterülő Homokhátság laza, gyakran alacsony humusztartalmú talaja alig tudja megtartani a növények számára létfontosságú nedvességet. A csapadék pillanatok alatt elszivárog a homokban, a forróság pedig tovább erősíti a párolgást. Azokon a részeken, ahol a fák gyökerei már nem képesek lehatolni a talajvízig, a túlélés szinte teljesen a hulló csapadék mennyiségétől függ. Egy hosszabb aszályos időszak így nagyon hamar kritikus talajnedvesség-hiányt idézhet elő.

A szomjazástól a fák tömeges pusztulásáig

A folyamatos vízhiány első jelei a lelassult növekedés és a ritkuló lombkorona. A gyökerek vesztenek hatékonyságukból, visszaesik a fotoszintézis, így a fának alig marad energiája a regenerálódásra vagy a védekezésre. Ha sorozatban több aszályos év követi egymást, a növény ellenálló képessége annyira leromlik, hogy teljesen védtelenné válik a kártevőkkel és a betegségekkel szemben. A pusztításban kulcsszerepet játszik a Sphaeropsis sapinea (újabb nevén Diplodia sapinea) nevű gomba. Ez a kórokozó kifejezetten a már legyengült fenyőket támadja meg: hajtás- és ágelhalást, erős gyantafolyást és koronaritkulást okoz, ami végső soron a fa halálához vezet.

A beteg, legyengült fákon a kéreg alatt megbúvó rovarok és a különböző szúbogarak is gyorsabban elszaporodnak. Bár sokszor ők adják meg a végső döfést, hibás lenne őket kikiáltani az erdőpusztulás legfőbb okozóinak. A folyamatot szinte mindig a krónikus vízhiány indítja el, a kártevők és a gombák már csak felgyorsítják a fa halálát. A látható károk mögött tehát egy soktényezős, összetett ok-okozati lánc húzódik meg.

Eltérő mértékű a fenyegetettség

A károsodás súlyossága területenként nagyon változó lehet. Számos tényező befolyásolja: az erdő kora, sűrűsége, jelenlegi egészségi állapota, a domborzat, a talaj vízmegtartó képessége és a gyökerek számára elérhető víz mennyisége, valamint az aktuális év időjárása. Éppen ezért a fenyvesek sorsáról nem lehet egyetlen, mindenhol alkalmazható szabályt hozni.

Az alföldi fenyvesek ügye nem fekete-fehér kérdés, nem csupán a teljes kivágás vagy a minden áron való megtartás között választhatunk. A legszárazabb, leggyengébb talajokon nagyon kevés olyan fafaj él meg, amelyből tartósan zárt erdőt lehetne nevelni. Ahol viszont kedvezőbb a vízellátás, ott érdemes lehet a helyi viszonyokhoz jobban alkalmazkodó, őshonos lombos fákat ültetni, és vegyes erdőket kialakítani. A jövőbeli lépéseket mindig alapos helyszíni termőhelyvizsgálatoknak, a fák jelenlegi állapotának és a várható környezeti változásoknak kell meghatározniuk.

Ahol a pusztulás már súlyos mértéket öltött, a fertőzött, kiszáradt és balesetveszélyes fákat haladéktalanul el kell távolítani. Előfordul, hogy az állomány teljes letermelése és mesterséges újraültetése válik szükségessé, ami komoly anyagi és szakmai kihívást jelent az erdőgazdálkodóknak. A munka ráadásul nem ér véget a fák kitermelésével. A hirtelen napfényesebbé váló területeken villámgyorsan elszaporodhatnak az olyan agresszív, idegenhonos inváziós növények, mint a selyemkóró vagy a bálványfa. Ezek megfojthatják az újonnan ültetett csemetéket, újabb gazdasági és természetvédelmi problémákat okozva.

Hogyan alkalmazkodhatunk a megváltozott körülményekhez?

Hosszú távon csak egy sokszínűbb, ellenállóbb erdőszerkezet jelenthet megoldást, ahol a különböző fafajok más-más módon reagálnak a szárazságra, a kánikulára és a kártevőkre. A vegyes erdők nagy előnye, hogy egyetlen betegség vagy extrém időjárási esemény nem képes egyszerre elpusztítani a teljes állományt. A sikeres alkalmazkodás kulcsa a termőhely alapos felmérése, és az ahhoz leginkább illő fafajok tudatos kiválasztása. Ahol a körülmények megengedik, érdemes növelni az őshonos lombos fák arányát, több korosztályból álló, vegyes erdőket létrehozni, és teret engedni a természetes felújulásnak. Ugyanilyen fontos, hogy minél kevésbé bolygassák a talajt, vigyázzanak a helyi vízkészletekre, és folyamatosan nyomon kövessék az erdők egészségi állapotát.

Azzal a ténnyel is szembe kell néznünk, hogy egyes részeken a jövőben már nem lehet hagyományos, teljesen zárt erdőket fenntartani. Ezeken a területeken a fákkal, cserjékkel és füves tisztásokkal tarkított, mozaikos táj sokkal életképesebb ökológiai alternatívát nyújthat. Ez nem az erdők szerepének feladását jelenti, hanem a valóság elfogadását: az átalakult klímában új típusú élőhelyek sokkal hatékonyabban védhetik meg a talajt, és jobban megőrizhetik a biológiai sokféleséget. Erre a kihívásra sem tisztán elméleti, sem kizárólag tapasztalati alapon nem lehet választ adni. A szakemberek jelenleg is közösen kutatják, hogy a Homokhátság eltérő adottságú területein milyen fafajok, erdőszerkezetek és gazdálkodási módszerek működhetnek hosszú távon. A vizsgálatok a fák szárazságtűrése mellett az erdők természetes megújulási képességét és az ökoszisztémák általános ellenálló képességét is górcső alá veszik.

Fokozódó baleset- és tűzkockázat

Az elhaló fenyvesek messze nem csak gazdasági vagy erdővédelmi problémát okoznak. A kiszáradt fatörzsek, a holt ágak, a gyúlékony avar és a gyantás maradványok jelentősen megnövelik az erdőtüzek kialakulásának és gyors terjedésének esélyét. Ráadásul a viharokban letörő ágak és a kidőlő fák közvetlen életveszélyt jelentenek a kirándulókra, de a közlekedést és az erdei infrastruktúrát is fenyegetik. A baj megelőzése érdekében elengedhetetlen a kritikus állapotú erdők folyamatos ellenőrzése, a tűzvédelmi sávok megtisztítása és a megfelelő vízvételi helyek biztosítása. Mindez szoros, összehangolt felkészülést kíván az erdészetek, a katasztrófavédelem és az önkéntes tűzoltók részéről.

Már nem csak egy fafajról, az egész erdei rendszerről van szó

A perzselő hőség és a tartós vízhiány természetesen nem csak a fenyveseket tizedeli meg. Bármelyik fafaj bajba kerülhet, ha a vízigényét már nem tudja kielégíteni a megváltozott környezet. Az aszály visszaveti a fák fejlődését, rontja a makk- és magtermést, és bizonytalanná teszi az erdő természetes megújulását. Az extrém szárazság nyomai már a legszívósabb homoki gyepeken is meglátszanak. Ezért hiú ábránd lenne egyetlen „csodafaj” kiválasztásától várni a megváltást. A túléléshez a helyi viszonyok pontos ismeretére, a biológiai és szerkezeti változatosság növelésére, a csapadék helyben tartására, és egy olyan rugalmas erdőgazdálkodásra van szükség, amely folyamatosan épít a legújabb tudományos eredményekre.

Egy dolog biztos: a jövő alföldi erdei sok helyen teljesen máshogy festenek majd, mint amit ma megszoktunk. A szakemberek legfőbb feladata most az, hogy olyan ellenálló, fákat, cserjéket és füves területeket ötvöző rendszereket hozzanak létre, amelyek a zordabbá váló környezeti feltételek között is megvédik a talajt, otthont adnak az élővilágnak, és kiszolgálják a gazdasági, illetve a közjóléti igényeket is.

A címlapkép csupán illusztráció.