Kiss Mónika, a Kiskunsági Nemzeti Park Igazgatóság osztályvezetője elmondta, hogy az Észak-Amerikából származó pálmaliliom egyelőre nem szerepel a hazai inváziós fajok listáján, ám valós természetvédelmi kockázatot jelent. A rendkívül szárazság- és fagytűrő növény a régi alföldi tanyákról vadult ki. Mivel hazánkban nem él a természetes beporzója, magot ritkán hoz, gyökérsarjakkal viszont sűrű telepeket alkot. Ezzel beárnyékolja a talajt, és kiszorítja az őshonos, fényigényes fajokat. Kiirtása mechanikus úton szinte lehetetlen, mert a legkisebb, talajban maradt gyökérdarabról is újraéled, így kizárólag célzott, drasztikus vegyszeres kezeléssel lehet védekezni ellene.

Bár a pálmaliliom terjedése is figyelemre méltó, a Duna-Tisza közi Homokhátságon jelenleg más fajok okozzák a legnagyobb károkat. A lágyszárúak közül a selyemkóró, a fásszárúaknál pedig a fehér akác és a mirigyes bálványfa számít a legagresszívabb inváziós fajnak. Egyre nagyobb gondot okoz a kertekből kivadult kokárdavirág, valamint az alig tíz éve észlelt, észak-amerikai származású homoki prérifű is.

Ez utóbbi a nagy maghozamának és a gyors vegetatív terjedésének köszönhetően mára Kiskunhalas és Kecskemét környékén is jelentős gócpontokat alakított ki, különösen az utak mentén, a leégett területeken, valamint a kiszáradt buckaközökben. Új fenyegetést jelentenek a természetben megjelenő, egykor dísznövényként tartott kaktuszfajok is, köztük a medvetalpkaktusz.

Az idegenhonos fajok térnyerésének az elmúlt évek drasztikus környezeti változásai ágyaznak meg. A felmelegedés, a csapadékhiány és az egyre gyakoribb aszályok az Észak-Amerika vagy Ázsia száraz vidékeiről származó, agresszíven terjedő növényeknek kedveznek. Miközben a kevésbé ellenálló őshonos fajok visszaszorulnak, az inváziós növények könnyedén megtelepednek a kiszáradás vagy az erdőtüzek miatt szabaddá váló területeken.

A klímaváltozás és a kiszáradás hatása a Homokhátság szikes tavainál is drámai. A csökkenő talajvízszint és a kevesebb csapadék miatt ezek az élőhelyek az elmúlt tizenöt évben szinte teljesen eltűntek. A csapadék hiányában a víz már nem mossa ki a sókat a talaj felső rétegeiből, így a medrek "kiédesednek". A korábban jellemző sótűrő növényzet eltűnik, a megnyíló, átalakuló élőhelyeken pedig a megfelelő természetes gyep hiányában azonnal megjelennek és gyors terjedésnek indulnak a tájidegen fajok, mint például a keskenylevelű ezüstfa vagy az aranyvessző.