Ha nem csak szigorúan a legyek családjába (Muscidae) tartozó példányokra gondolunk, hanem azokra a kétszárnyúakra (Diptera) is, amelyeket a köznyelv sokszor a legyek között említ (mint pl.: a bögölyök, bagócslegyek, tetûlegyek), akkor a kártevők egész soráról kellene megemlékeznünk. A helyszûke miatt most csak a – véleményem szerint – legjelentősebb fajokat mutatom be, és igyekszem vázolni a védekezés lehetőségeit.
A kétszárnyúak – mint ahogy a nevük is utal rá – többnyire egy pár hártyás szárnnyal rendelkeznek és a szájszervük szúrásra vagy szívásra alkalmas. A szájszervek alakulása közvetlenül meghatározza a fajok kártételének jellegét.
A szúrásra alkalmas szájszervvel rendelkező fajok az állatok vérével vagy testnedveivel táplálkoznak. A táplálékfelvétel végett megszúrt gazdaállatba különféle kórokozókat olthatnak be. A kórokozók átvitele lehet egyszerû mechanikus átoltás, de ennél bonyolultabb és gyakoribb, ha a beoltott kórokozó szempontjából a légyfélék a köztigazda szerepét töltik be és szervezetükben a kórokozó fejlődésen, átalakuláson megy keresztül. A mechanikus kórokozó-átvitelre jó példa a bögölyök szúrásával terjedő anaplasmosis, trypanosomosis (vérélősködő paraziták). Köztigazdaként jelentősen több fajt lehet példaként felhozni. A hazai legelőkön a lovakon és szarvasmarhákon tömegesen megtalálható szarvlégy (Haematobia irritans) a lovak között terjeszti, a közönségesen „nyári vérzésnek” nevezett parazitózist. Ezt a betegséget egy 3–7 cm hosszú karcsú, fehér féreg okozza. A nőstény férgek a bőr alatti kötőszövet vérrel telt kis üregeiben ürítik a lárvát tartalmazó petéiket. Amikor a peték tömegét tartalmazó ciszta – többnyire mechanikai hatásra – felreped, a kibuggyanó vérrel nagyon sok pete kerül a bőr felszínére, amit a vérrel táplálkozó legyek ellepnek. A legyek táplálkozása során a parazita petéi is a szervezetükbe jutnak és rövid fejlődési periódus után fertőzőképessé válnak. Ha a fertőző lárvákat a szervezetében hordozó légy egy másik ló sérült bőrén vagy szemének kötőhártyáján táplálkozni kezd, akkor a nyálából a lárvák már egy másik ló szervezetébe kerülnek és megkezdik a kifejlett stádium felé haladást. Ez ennek a betegségnek a terjedési módja.
A szívó, nyalogató szájszervvel rendelkező légyfajok sem nevezhetők ártatlannak a betegsé-gek terjesztésében. A közönséges házi legyet (Musca domestica) és az ebbe a családba tartozó egyéb, nem szúró légyfajokat (M. autumnalis) a sebek és az egyéb nedvedző testrészek, különösen a szemekből kicsorduló könny erőteljesen vonzzák. A csak erős nagyítású mikroszkóp segítségével látható durva fegyverekkel felszerelt szívó, nyalogató ajkuk a kötőhártyát felsértik és a véglények behatolását lehetővé teszik. Így alakul ki pl. a legelőn tartott szarvasmarhák megvakulását is előidéző fertőző szaruhártya- és kötőhártya gyulladás amit a Moraxella bovis nevû kórokozó idéz elő.
A közönséges házi légy az állatok körül, a tartási rendszertől függetlenül a leggyakrabban és a legnagyobb tömegben megjelenő faj. Számos kórokozó terjesztésében bizonyították már a részvételét. Rendkívül szapora és ragyogóan képes alkalmazkodni a környezeti feltételekhez. A zárt sertéstartásban pl. télen-nyáron képes fennmaradni és szaporodni. A köz- és állategészségügyi szempontból jelentős kórokozók (Salmonella, Shigella, Entamoeba, a baromfi galandférge, Habronema, Thelazia, Parafilaria fajok) átvitelében játszik szerepet.
A kártétel nem csak abból adódik, amit eddig felsoroltam, hanem abból is, hogy az állatok környezetében és az állatokon tömegesen megtelepedő legyek a haszonállatokat nem hagyják pihenni. A folyamatos zaklatással és nyugtalanítással hátrányosan befolyásolják a termelési eredményeket (a takarmány értékesítését, a napi testtömeg gyarapodását, kocáknál a tejterme-lését, a szoptatási idő megrövidülését, ennek következtében a malacok fejlődését stb.). Ezt konkrét számokkal mérni nem lehet, de ha megfigyeljük egy legyekkel ellepet és egy „légytelen” állat viselkedését, akkor szembetûnő a különbséget látunk.
Ugyanez figyelhető meg pl. a legelőn tartózkodó szarvasmarháknál is. A legyek (H. irritans) tömege által támadott állatok az állandó fejrázás, faroklengetés és a bőrizmok megremegteté-se miatt alig tudnak legelni. A táplálékfelvételük hiányos és a kérődzésük sem zavartalan. A lovakat leginkább támadó különféle bögölyfajok sokszor fájdalmas szúrásukkal az amúgy is érzékeny állatok legelését folyamatosan zavarják. Tömeges megjelenésük és támadásuk pánikot válthat ki a legelő ménesben.
Az eddig megismert fajoktól eltérően létezik egy olyan légycsalád, amelyeknél nem a kifejlett egyedek, hanem a lárvák az élősködők. Az Oestridae családba tartozó legyek felnőtt egyedei rövid életûek és a petéiket vagy lárváikat nem csak egy bizonyos gazdaállat testfelületére rakják le. Van arra is példa, hogy az ember szemét célozzák meg a lárvákat üríteni kívánó nős-tény legyek. A bőrbagócslegyek (Hypoderma bovis, H. lineatum) a haszonállatok közül a szarvasmarhát – egyes adatok szerint a lovakat is – támadják. A szőrre rakott petékből kikelő lárvák a bőrbe furakodva az idegpályákat követve a gerinccsatornába jutnak. Innen a kilépő idegek mentén a hát bőre alatti kötőszövetben fejezik be fejlődésüket, majd a bőrön kialakított nyíláson keresztül kihullva a talajban bábozódnak be és végül szárnyas imágóvá válnak. A fejlődési ciklus egy évig tart. Az 1970-es években folytatott tervszerû védekezés következtében hazánkban ez a parazitózis – ismereteink szerint – már csak ritkán fordul elő. A H. diana és H. acteon őzeknél és szarvasoknál jelenleg is jelentős kárt okozva fordul elő.
A juhok orr-bagócsosságát okozó Oestrus ovis nősténye röptében igyekszik a lárváit a juhok orrnyílása közelébe fröcskölni, ahonnan a lárvák aktív mozgással az orrüregbe vándorolnak. Ha egy juhnyáj körül a bagócslegyek megjelennek, a juhok nyugtalanná válnak, orrukat a földnek szegezik és ezzel próbálják megakadályozni, hogy a lárvák az orrnyílás közelébe kerüljenek. Az orrba jutott lárvák fejlődése 8–9 hónapig tart. Egyes lárvák a rostacsontba jutva az agyburokra is kiterjedő gennyes gyulladást idézhetnek elő, aminek agyi tünetekben (ál-kergekór) megnyilvánuló jelei mutatkozhatnak.
A lovaknál is találunk olyan kétszárnyú paraziták lárváit (Gasterophilus fajok), amelyek hosszan tartózkodnak az állatok szervezetében és kifejtik egészséget károsító hatásukat. Ebben a történetben több fajról van szó, de a fejlődésûk alapjában hasonló. A nőstény imágók fajtól függően a ló különböző testrészeinek szőrzetére rakják a petéket, amit a ló benyal és így a fiatal lárvák a szájüregbe kerülnek. A fejlődésük a gyomorban zajlik és a kifejlett lárvák a következő évben a bélsárral ürülnek a külvilágra. A talaj felületes rétegében bábot képeznek és a tavaszi időszakban kialakuló kifejlett legyek a peterakásukkal tartják fent az endémiás területen a fertőzöttséget.
Mindenképpen meg kell említenünk azokat a légyfajokat, amelyeknek a lárvái a gazdaállatok külső szöveteiben élősködve idézik elő a légynyüvességet (myiasis). A légynyüvesség gyakran másodlagos probléma. Előfordulása a juhállományokban a tavaszi és a nyári hónapokban gyakoribb. A tavaszi légynyûvesség a gyapjúnyírással járó sebzések következménye lehet, amit a fémlegyek (Lucilia) és egyéb fajok okoznak. A nyári nyüvesség előidézésében a pettyes húslégy játszik domináns szerepet. A bőrsérüléseken kívül a szemek, a végbél, a vulva és a tasak környékén is megjelenhet az elváltozás.
A legyek elleni védekezés lehetőségei
A legyek elleni védekezés klasszikus módja az, hogy valamilyen „méreggel” el kell pusztítani a legyet! A fentiekből biztosan kiviláglik, hogy nem ezt a védekezési stratégiát kell követni. Az első lépésben meg kell állapítani, hogy mi ellen is akarunk védekezni. Nyilvánvaló, hogy más eszközökhöz kell nyúlnunk, ha az imágók ellen, és másokhoz, ha a lárvák ellen kell be-avatkoznunk.
A kifejlett legyek (imágók) számát azért kell ritkítani, hogy az általuk „termelt” utódok (peték, lárvák) számát csökkentsük és ezzel a populáció fennmaradásának és a fertőzöttség terje-désének a lehetőségét rontsuk.
Az imágók irtására nagyon sokféle kémiai anyagot fejlesztettek ki. Ezek között találunk olyan durva érintő mérgeket, amelyek a légyre kerülve azonnali ölő hatást váltanak ki. Használhatunk olyan szereket is, amelyek vonzó hatást gyakorolnak a legyekre és megfelelő gyomormérgekkel keverve a szervezetükbe jutva elpusztítják őket. A legmodernebb változata az imágóirtó szereknek a mikrokapszulába zárt hatóanyag. Ez úgy mûködik, hogy mikroszkópikus mérető tokba van bezárva a szer, amit akár vizes szuszpenzióban ecsetelhetünk vagy permetezhetünk, de akár mint porozószert is használhatjuk. A kijuttatott mikrokapszulába zárt méreg akkor tapad a légy testére, amikor végighalad azon a felületen, ahová ezt kiszórtuk vagy kipermeteztük. A megtapadás után a mikrokapszulából a hatóanyag a kutikulán (a légy „bőrén”) keresztül beszívódva a rovar szervezetébe elpusztítja azt. Nagy előnye ennek a módszernek, hogy a haszonálatokra és az emberre nézve teljesen veszélytele-nül használható. A szabadban tartott állatoknál a legyek elleni védekezés egyik korábbi, de még ma is eredményesen használható eszköze a legyeket távol tartó (repellens) szerek haszná-lata. Ezeknek a hatóanyaga többnyire valamilyen szintetikus pirethroid anyag. Használatukkal el tudjuk riasztani az imágókat az állatoktól, megóvhatjuk a legyek nyugtalanításától és attól, hogy pl. a petéiket (láráváikat) az állatok testére rakják. A légylárvák által előidézett betegség (myiasis) elleni védekezésnek is alkalmazkodni kell a parazita jellegéhez és az érintett állatfajhoz. Másképpen kell hozzáállnunk a szarvasmarha bőrbagócsosságának, a lovak rozsférgességének és a juhok légynyüvességének a megoldásához.
Azokon a földrajzi területeken, ahol hypodermatózis endémiás, ott a szarvasmarhák gyógyszeres kezelését éveken keresztül el kell végezni ahhoz, hogy a betegséget fel lehessen számolni. Ehhez a szisztémásan ható (az injekcióban beadott és a vérárammal mindenhová eljutó) készítmények a legalkalmasabbak. Ez a technika alkalmazható a juhok myiasis esetében is. A lovak gasterophilosának gyógyszeres kezelésére a kombinált hatóanyagú gyógyszerek használata vezethet eredményre.
A legyek elleni védekezés történetében időnként mindig megjelenik a környezetet kímélő, kémiai anyagokat mellőző technológia alkalmazása. Erre a lehetőséget a biológia tálcán kínálja, de használatának szigorú feltételei vannak. Mint a természetben mindenütt, mindennek megvan a maga természetes ellensége, amiből a saját faját fent tudja tartani. Ez a legyeknél is érvényes szabály és ennek sok titkát ismerjük már.
A fürkészdarazsak egy bizonyos csoportja arra specializálódot, hogy az utódaik felnevelésé-hez az állatok környezetében tömegesen jelenlévő légyfajok lárvái, bábjai legyenek utódaik-nak a bölcsői. Ezek az apró élőlények petéiket a – számunkra kellemetlen – légyfajokba báb-jaiba oltják. Végül a légy bábjából nem egy újabb légy kel ki, hanem egy kis darázs, amely egy légyölő kémiai anyagot helyettesít. A mini fürkészeken kívül ismerünk több rovart is, amelyek alkalmasan bevethetőek a legyek ellen, mint természetes ellenség. Ezen kívül léteznek különféle mikrogombák és olyan parazitikus fonálférgek, amelyek a legyek szervezetébe jutva képesek azokat elpusztítani.
A legyek elleni védekezés során végeztek olyan kísérleteket, amikor változatos (kémiai, radiológia) behatásokkal létrehozott, termékenyítésre képtelen (steril) hím egyedek tömegének kibocsátásával csökkentették a nőstények eredményes megtermékenyítését, az utódok létrejöttét és ezzel akadályozták meg egy populáció kártételét.
A legyek fejlődését befolyásoló juvenil hormon analógok (pl.: methopren) hatékony fegyvernek bizonyulnak a legyek elleni védekezésben. Bevetésük esetén a légylárvák fejlődése meg-zavarodik és olyan torz utódok alakulnak ki, amelyek a továbbfejlődésre alkalmatlanok.
A legyek elleni védekezés fegyvertára szinte kimeríthetetlen. A kórokozó mikrogombák között is találhatunk olyanokat, amelyek megfelelő előkészítés után használhatóak lesznek az egyes lágyfajok elleni biológiai védekezésben.
A mechanikai védekezés eszközei közül nem szabad kizárni azokat a jól mûködő
találmányokat, amelyek minden vegyszert nélkülözve egyszerû ragacsos csapdaként mûködnek vagy a jól bevált szúnyoghálót.
A légylárvák által előidézett betegség megelőzése nehezebb kérdés. A gyógykezelése a szisztémásan ható készítményekkel általában megoldható. Megelőzés céljából a repellens szerek használta javasolt.
Mint látható a legyek elleni védekezés csak összetetten oldható meg. Sarkalatos kérdés a tenyészőhelyek felszámolása! Ez vonatkozik a nagylétszámú állatot koncentráltan tartó telepek épületeinek rendszeres és alapos takarítására, a trágyakezelésére vagy a legelők folyamatos karbantartására. A légyirtó szerek használata csak másodlagos kérdés. A legfontosabb és leghatékonyabb védekezési lehetőség az állatok környezetének tisztán tartása, a megfelelő higié-niai viszonyok kialakítása és folyamatos fenntartása.
A cikk szerzője: Dr. Merényi László
