Az uniós támogatások hatására a húsmarha létszám dinamikusan nőtt, az anyatehén jogosultság megközelíti a 120 ezret. Ezen belül a legeltetett húsmarhák és vemhes üszők száma ettől még ugyan elmarad, de a közeljövőben a jelenleg még istállózott – estenként fejt – magyartarka állományok legeltetése költségtakarékosság folytán elkerülhetetlen lesz. Sajnálatos módon a tenyészüsző-nevelésben a legeltetés szerepe mind a mai napig elmarad a kívánatostól, sok tejtermelő gazdaság – kényszerből vagy sajátos felfogásból – a tenyészüszőket is szántóföldi tömegtakarmányokkal (szilázs, szenázs) eteti. A legeltetés sikere, a legelő szarvasmarhák zavartalan fejlődésének és termelésének fontos előfeltétele a folyamatos és egészséges ivóvíz-ellátás. Ennek jelentősége a szélsőségesre hajló időjárási viszonyok, a gyakori hőség folytán még hangsúlyosabb.
A legelő szarvasmarhák vízszükséglete életkortól, teljesítménytől és az időjárástól is erősen függ. Vízszükséglet kiszámításánál – kalkulálva a különböző veszteségekre is – növendéküszők esetében 30–40, anyatehenek esetében 50–70 liter napi fogyasztással számolhatunk.
1. A vízellátás megoldásai
A vízellátás legegyszerûbb módon természetes felszíni vizekből történhet. A vonatkozó előírások (MSZ 319:1982) értelmében gazdasági haszonállatnak csak ivóvíz minőségû itatóvíz adható, felszíni vizeink többsége azonban többé-kevésbé szennyezett, emiatt ezzel a lehetőséggel a gyakorlatban csak kivételesen számolhatunk.
Azokon a legelő területeken, amelyek kommunális vízhálózathoz közel fekszenek, szárnyvezeték-kiépítéssel létesíthetünk itatási lehetőséget. Egyes kisebb, elsősorban helyi vízmûvek kapacitása azonban nem elégséges az állomány vízigényének kielégítésére, emiatt nem biztos, hogy kapunk csatlakozási engedélyt. Amennyiben az engedélyt megkapjuk, meg kell terveztetni, majd meg kell építeni a vízhálózatunkat. A várható költségeket az 1. táblázat tartalmazza.
Amennyiben nincs lehetőség kommunális hálózatra csatlakozni, egyedileg kell megoldani a víznyerést. Erre többféle megoldás is létezik. Foglalhatunk forrást, amennyiben a területen van ivóvíz minőséget adó forrásunk. Ehhez szintén szükséges vízjogi engedély. (Vízjogi engedély beszerzése: a Környezetvédelmi-Természetvédelmi és Vízügyi Felügyelőség, Pécs.)
Sajnos azonban ritka, hogy olyan forrást találjunk, amelynek vízhozama eléri a szükségest, a vízjogi engedélyek kiadása pedig nagyon szigorú feltételekhez kötött.
Gyûjthető a csapadékvíz talajba épített ciszternába. Csak ott érdemes, ahol a vízellátás más módszerrel nem oldható meg, és a vízigény nem nagy. A földfelszínre érkező csapadékvíz ivásra nem alkalmas, fizikailag és kémiailag szennyezett, ezért tisztítani kell. A csapadékvíz tárolását megfelelő mélységben a földbe süllyesztett ciszternával lehet megoldani. A süllyesztés célja, hogy a ciszterna vize földhőmérsékletû (kb. 10–12 °C) legyen, nehogy a felmelegedés következtében erősen algásodjon.
Megfelelő minőségû, és megfelelő mennyiségû vízhez juthatunk a legelőterületen saját kút telepítésével. A leggyakrabban használt kúttípusok a fúrt kút, az ásott kút és a csápos kút.
A már hosszú idő óta legelőként használt területeken gyakran találhatunk ásott kutat (pl. gémeskút). Jellemzője, hogy nem túl mély, a második, vagy harmadik vízzáró rétegig ásták (8–25 m). Vízhozama folyamatos kitermelés mellett 4–600 liter lehet óránként, állapottól függően.
Ha új kút telepítésére kerül sor, ma már szinte kizárólag fúrt kút jöhet szóba. Noha telepítésük költséges, rendeltetésszerû használat mellett akár 30–40 évig szolgál megfelelő mennyiségû és minőségû vízzel. Mélységüket a megcélzott vízmennyiség, a kitermelés sebessége, és a vízrajzi viszonyok határozzák meg. Dél-dunántúli körülmények között itatásra alkalmas kutat előzetes tervezés és engedélyeztetés után kb. 80 méter mélységig fúrnak. Ezen kutaknak a vízhozama széles határok közt változhat, 6–20 m3 óránként, és már kevéssé függenek a felszíni környezet csapadékviszonyaitól, nagy biztonsággal szolgáltatják a szükséges vízmennyiséget.
Felszíni vizek közelében lehetőség nyílik csápos kutak telepítésére, melyekkel a felszíni vizekből tudunk kinyerni megfelelő mennyiségû és minőségû ivóvizet.
A csápos, vagy szûrőkút mûködése egyszerû. A tó, vagy folyó medrétől bizonyos távolságban képezik ki a függőleges kútaknát, majd abban a mélységben, ahol a legtöbb víz áramlik a kútba, vízszintes irányba perforált csöveket helyeznek el. Ezek fokozzák a kút vízadó képességét, hiszen a víz még nagyobb felületen áramolhat be. Mivel a talajon keresztül kell áramolnia a víznek, mire a felszíni vízből a kútba jut, a talaj megszûri azt. Sokkal sekélyebbre kell építeni, ezért költségei is alacsonyabbak.
Szót kell még ejteni az ivóvíz kiszállításáról, mint az ivóvíz-ellátás egyik, a gyakorlatban széles körben elterjedt módjáról. Abban az esetben, ha nincs rendelkezésre álló kút, sem megfelelő felszíni víz, és nem áll módunkban kutat telepíteni, vagy kommunális hálózatra csatlakozni, a vizet ki kell hordani az állatokhoz a legelőre. Ezt leggyakrabban lajtos kocsival teszik meg. Természetesen ebben az esetben nem terheli az itatást jelentősebb beruházási költség, az üzemeltetés azonban igen jelentős költségekkel jár. A felhasznált víz mellett a szállítás költségei igen jelentősek.
Utóbbit legjobban egy példával lehet érzékeltetni. Szükséges hozzá egy erőgép. Legyen ez az MTZ-82. Vegyünk hozzá egy átlagos méretû kéttengelyes lajtot (3,5 m3), és 30 percnyi távolságra 150 húsmarhát. Az állatok napi vízigénye 7,5 m3 víz. Ezt 3 fordulóból lehet csak fedezni. A 3 óra lekötött idő a gépnek, és a lajtnak. Ez idő alatt a gép költségei 3 × 1043 Ft üzemanyag, 3 × 832 Ft munkabér és közterhek, 3 × 752 Ft karbantartási költség, 3 × 57 Ft karbantartási és egyéb költség a lajtos kocsira, plusz 10,5 m3 víz díja (210 Ft/m3) Ez összesen 10257 Ft költség naponta, a teljes szezont figyelembe véve ez kb. 1,9 millió forint! További hátrány, hogy a vízellátást rendszeresen ellenőrizni kell.
Megállapítható tehát, hogy a mobil ivóvízellátás nem költséghatékonyabb a telepítettnél. Azokban az esetekben, amikor a terület rendszeres legeltetése garantált, a kiépített vízellátást kell előnyben részesíteni.
Gyakori területváltások esetén, amennyiben a területeknek nincs közös határa, amelyre az itató szigetet telepíthetnénk, a mobil ivóvízellátás lehet az egyedüli jó megoldás.
2. Itatótípusok és kiszolgálásuk
Legelőn tartott állomány esetén olyan itatórendszert válasszunk, amely az állatok szükségleteit folyamatosan, lehetőleg csekély karbantartási igény mellett, felügyelet nélkül tudja kielégíteni. Korábban, a nyílt víztükrû itatók használata volt általános. Ezek itatóvályúk voltak, melyekben úszószelep tartott állandó vízszintet. Mindig volt bennük elegendő mennyiségû víz, ám ehhez könnyen hozzáfértek madarak, rágcsálók, szennyezte a szél, illetve a nagy szabad felszín miatt könnyen felmelegedett és elpárolgott a víz.
Ma már léteznek olyan itatók, amelyek elszigetelik az ivóvizet a környezettől, és ahhoz csak a haszonállat képes hozzájutni. Ezek a mára már közismertté vált labdás, hőszigetelt itatók. Teljesen energiamentesen képesek a kritériumoknak megfelelő minőségû ivóvizet szolgáltatni. Beszerzésük könnyû, számos cég forgalmaz különböző méretû és típusú változatokat (2. táblázat).
Az itatók méretének megválasztásakor figyelembe kell venni a faji sajátosságokat, valamint az állomány nagyságát. Ez alapján például egy kétlabdás 61 × 91 × 46 cm-es 91 liter ûrtartalmú itató 100 húsmarha, vagy 150 növendék szarvasmarha vízigényét képes kiszolgálni legelőn.
Kommunális vízhálózatról üzemeltetett hőszigetelt itató esetében minden átalakítás szükségtelen. Saját vízhálózat kialakítása esetén viszont szükséges némi kiegészítés. Ez pedig a kitermelt víz közti tárolása. Kútból a szivattyú által feltermelt vízmennyiséget nem tárolhatjuk teljes egészében az itatóban annak méretbeli korlátai miatt. Másrészről a szivattyúk gyakori elindítása és leállítása mindössze néhány liternyi vízért a szivattyút túlzottan igénybe veszi, és hasznos élettartamát nagymértékben csökkenti.
Két megoldás javasolható ez esetben. Villamos árammal ellátott területen egy hidrofor beszerzése és telepítése a legkézenfekvőbb. Ennek a költségei a legalacsonyabbak. Egy hidrofor képes akár nem túl mély kútból, akár ciszternából felszivattyúzni, és nyomás alatt tárolni a vizet, mellyel az itatókat táplálhatjuk.
Villamos árammal nem ellátott területen célszerû a köztitárolást a felhasználás szintje felett végezni. Ez nem jelent mást, mint hogy az itatónk mellett, attól magasabban egy megfelelő méretû hőszigetelt tárolót létesítünk. Ez lehet egy mindössze 80–100 cm magas lábazatra helyezett 1000 literes mûanyag tartály (nettó beszerzési ára 24000 Ft), illetve néhány fém, vagy mûanyag hordó, amit a szivattyú tölthet. A köztitárolóból gravitációs úton jut el a víz az itató úszószelepéig.
Ideális esetben természetesen hidroglóbusz vagy agroglóbusz is telepíthető, ám ez jelentős mértékben növeli a költségeket (a legkisebb, 1860 literes hidroglóbusz telepítési költsége kb. nettó 1,7 millió Ft).
A cikk szerzője: Dr. Stefler József
