A gyomnövényzetnek a gazdasági szempontból kifejeződő kártétele mellett számtalan pozitív hatása is van. A mélyen gyökerező gyomok tápanyagokat hoznak fel a talaj alsóbb rétegeiből, melyeket számos kultúrnövény nem érne el. A gyomnövények a talajok nitrát túltelítettségét is enyhíteni képesek, mivel a növekedésük során nagy mennyiségû nitrogént vesznek fel a környezetükből.
A gyomállomány védi a talajt az eróziótól, azon kívül kedvező mikroklímát biztosít a talaj mikroorganizmusainak és ellátja őket szerves hulladékkal. Indikálja a környezeti tényezőket (klíma, talajtípus, víz- és tápanyag-ellátottság, talajkémhatás). A biológiai sokféleség hordozói, és jelentős funkciójuk van az agroökoszisztémákban.
A kultúrnövények mellett a gyomok is, mint primer termelő szervezetek fontos szerepet töltenek be az agróökoszisztémák táplálékláncában. A különböző növényi részek, pl. a levél, szár, pollen és nektár táplálékul szolgálnak a növényevő állatoknak és beporzó rovaroknak. Számos rovar életciklusa kötődik a gyomnövényekhez, pl. a tyúkhúr (Stellaria media) esetében több mint 70 fitofág rovarfajjal mutattak ki ilyen jellegû kapcsolatot. Azon felül a gyomvegetáció az állatok búvó- és szaporodási helyéül is szolgál, ezáltal az élőhelyek fontos szerkezeti elemei, ugyanakkor környezeti heterogenitást biztosítanak térben és időben.
A gyomok fontos táplálékforrásai a mezei vadfajoknak, egyrészt közvetlenül a magvak, másrészt a gyomokat fogyasztó rovarok révén. Számos napjainkban veszélyeztetett madárfaj esetében a felnőtt egyedek legfontosabb táplálékai a gyommagvak, míg a csibék elsősorban a gyomokkal társuló rovarfaunát fogyasztják. Hazánkban például a fogoly (Perdix perdix) táplálékának zömét a következő növények szolgálják: szulákpohánka (Fallopia convolvulus), kövér porcsin (Portulaca oleracea), zöld és fakó muhar (Setaria viridis és S. pumila), fehér libatop (Chenopodium album), kakaslábfû (Echinochloa crus-galli) és szőrős disznóparéj (Amaranthus retroflexus). A fogolycsibék 20 napos korukig rovarokkal táplálkoznak, amelyek között jelentős hányadot képviselnek a gyom-, ill. a termesztett növények fitofág kártevői. Nemzetközi kutatások szerint a gyomnövénycsaládok közül a következők különösen fontosak a szántóföldi élőhelyekhez kötődő madarak táplálkozásában: pázsitfûfélék (Poaceae), keserûfûfélék (Polygonaceae), libatopfélék (Chenopodiaceae), szegfûfélék (Caryophyllaceae) és keresztesvirágúak (Brassicaceae).
A fentiek figyelembevételével megszületett a „jó gyom” fogalma, ahová olyan fajokat sorolnak, melyek a kultúrnövényhez viszonyítva kevésbé versenyképesek, ugyanakkor értékesek a gerinctelen élőlények és a madarak szempontjából. Angliai vizsgálatok szerint ide tartozik pl. a madár keserûfû (Polygonum aviculare), a vadrepce (Sinapis arvensis), a fehér libatop (Chenopodium album), a baracklevelû keserûfû (Persicaria maculosa), a tyúkhúr (Stellaria media), az egynyári perje (Poa annua), a piros árvacsalán (Lamium purpureum), a pásztortáska (Capsella bursa-pastoris) és a perzsa veronika (Veronica persica).
Hazánkban mintegy 150 olyan gyomnövény él, amelyek veszélyeztetettségük révén felkerültek a Vörös Listára. Ezek a növények az intenzív mezőgazdasági termelés következtében eltûnőben vannak, más fajok viszont jelentősen felszaporodtak az elmúlt évtizedekben. Ilyen pl. a rendkívül sok problémát okozó parlagfû (Ambrosia artemisiifolia). Sajnos a parlagfû terjedése hatványozottan meggyorsítja biodiverzitásunk pusztulását, nemcsak azáltal, hogy elözönli az élőhelyeket és elnyomja az értékesebb gyomfajokat, hanem azért is, mert a visszaszorítására tett erőfeszítések többnyire egyet jelentenek a teljes gyomnövényzet megsemmisítésével.
Dr. Pinke Gyula
Ajánlott irodalom:
Faragó S. (1997): Élőhelyfejlesztés az apróvad-gazdálkodásban. Mezőgazda Kiadó, Budapest.
Marshall E. et al. (2003) The role of weeds in supporting biological diversity within crop fields. Weed Research 43, 77–89.
Pinke Gy., Pál R. (2005): Gyomnövényeink eredete, termőhelye és védelme. Alexandra Kiadó, Pécs.
Storkey J., Westbury Y. (2007) Managing arable weeds for biodiversity. Pest Management Science 43, 517–523.
A cikk szerzője: Dr. Pinke Gyula
