A közbeszédben régóta jelen lévő, és a tervek szerint hamarosan megvalósuló vagyonadó a cégértéket, az ingatlanokat és a pénzügyi befektetéseket is figyelembe véve, évi 1 százalékos kulccsal terhelné az egymilliárd forint feletti vagyonokat. A megkérdezett, sokszor több tízmilliárdos vagyonnal rendelkező agrárszereplők egybehangzóan hatékonytalannak tartják az elképzelést. Kiemelték, hogy számos európai ország példája bizonyítja: az adminisztratív költségek gyakran felemésztik a remélt bevételeket a nehézkes vagyonértékelés miatt. Emellett a társadalmi megbélyegzést is nehezményezik, hiszen véleményük szerint a tisztességes, évtizedes munkával felépített vállalkozásokat nem kellene egy kalap alá venni a kétes módon szerzett vagyonokkal.

A nyilatkozók szerint a bürokrácia növelése helyett sokkal célravezetőbb lett volna a már meglévő, nyereség- és jövedelemalapú adókat sávossá tenni. Kézenfekvő megoldásként említették az osztalékadó progresszívvé tételét bizonyos értékhatárok felett, illetve egy felső adósáv bevezetését a kiemelkedően magas jövedelmeknél. Az 1 százalékos adókulcsot ráadásul túlzónak tartják. Míg egy 0,1–0,2 százalékos elvonást az érintettek túlnyomó többsége ellenállás nélkül befizetne, az 1 százalékos teher már eléri azt a határt, ahol a legtehetősebbek külföldi ingatlanok vagy jogi kiskapuk révén megpróbálják elkerülni a fizetést. Így az adó nagyrészt azokra hárulhat, akik "csak" néhány milliárdos vagyonnal bírnak, és nem élnek jogi trükkökkel.

A kötelező elvonás komoly veszélyt jelenthet a cégek önkéntes jótékonyságára is. Több vállalkozó jelezte, hogy ha az állam újabb adót szed be tőlük, felül fogják vizsgálni, vagy akár teljesen be is szüntetik az eddig saját forrásból finanszírozott, sokszor százmilliós nagyságrendű sport-, kulturális és szociális célú támogatásaikat. Az érintettek abban egyetértettek, hogy az adófizetési hajlandóságot nagyban növelné a beszedett pénz sorsának átláthatósága.

Jelenleg a legnagyobb félelmük az, hogy a befizetett százmilliárdok eltűnnek a központi költségvetés közös kalapjában. Úgy vélik, a magasabb elvonás csak akkor nyerhet társadalmi értelmet, ha azt célzottan a legkiszolgáltatottabbakra költik. Ha választhatnának, az összeget az alulfinanszírozott közegészségügyre, a romák felzárkóztatására, a gyermekvédelemre és a nehéz helyzetbe került idősek megsegítésére fordítanák. Mindezek mellett hangsúlyozták, hogy ha az állampolgárok azt látnák, hogy adóforintjaikat az állam racionálisan, pazarlásmentesen használja fel, és a közszolgáltatások minősége ténylegesen javul, mindenki sokkal elfogadóbb lenne az adóterhekkel szemben.