A növénytermesztés számos területén keresik az aszálykárok csökkentésének lehetőségeit. Van azonban egy kevésbé tárgyalt terület: a betakarítás időpontjának tudatos összehangolása a terményszárítással.
Az energia drágulása arra ösztönözte a gazdálkodókat, hogy lehetőség szerint elkerüljék a szárítást, és a gabonát már tárolásra alkalmas nedvességtartalommal takarítsák be – vagyis hagyják lábon megszáradni. Aszályban azonban éppen ez válhat különösen kockázatossá.
Régmúlt
A gabona nedvességtartalma évezredek óta meghatározza a betakarítás és a biztonságos tárolás lehetőségeit. Az ókori Egyiptomból közel négyezer éves magtármodellek maradtak fenn.
A rómaiak megemelt padlóval és légjáratokkal segítették a gabona szárazon tartását, sőt régészeti leletek szerint fűtött, padló alatti járatokkal működő gabonaszárítókat is használtak.
A technika sokat változott, az alapelv azonban nem: a gabonát akkor kell betakarítani, amikor annak eljön az ideje, a tároláshoz szükséges nedvességet pedig ezt követően is el lehet vonni.
Paraszti múlt
A paraszti gazdálkodásban ugyanez az évezredes gondolkodás élt tovább. Amikor a növény fejlődése befejeződött, a szem kialakult, és lényegében már csak a felesleges nedvességet kellett leadnia, elérkezett az aratás ideje. A gabonát levágták, kévébe kötötték, majd keresztbe rakták, így a tarlón tovább száradhatott.
Nem vártak mindenáron a lábon száradásra. Jöhetett eső, vihar, megdőlhetett a gabona, romolhatott a minősége, nőhetett a szempergési veszteség, a túlszáradással pedig csökkent a betakarított tömeg.
A módszerek különböztek – búzakereszt, eresz alatti szárítás, góré –, de az alapelv ugyanaz volt: előbb biztonságba helyezni a már megtermelt értéket, majd elvonni belőle a tároláshoz szükséges nedvességet.
Mai szóval: kihasználták a betakarítási időablakot.
A gépesítés kora
A gépesítéssel az aratás teljesítménye óriásit nőtt. A cséplőgépet felváltották az egyre nagyobb teljesítményű kombájnok, miközben a termésátlagok és a betakarítandó gabona mennyisége is növekedett.
Az optimális aratási időablakot azonban továbbra is a gabona érési folyamata határozta meg.
A régi aratási kép számomra egy korszakot idéz: középiskolai és egyetemi éveim nyári szüneteiben nyolc szezonon át dolgoztam kombájnosként – a képen éppen én aratok. Akkor természetes volt, hogy a betakarítás és a szárítás egymásra épülő technológiai műveletek.
A nagyüzemi gazdálkodásban a szárító az aratás természetes részévé vált. A gabonát nem kellett a táblán tárolási nedvességtartalomig száradni hagyni: korábban betakaríthatták, a felesleges nedvességet pedig a szárítóban vonták el. Az olcsó energia mellett ez gazdaságos volt, és nagyobb szabadságot adott a betakarítás időpontjának megválasztásában.
Az energia – különösen a gáz – drágulásával azonban a gazdálkodók egyre inkább a szárítás költségének elkerülésére kényszerültek, ezért előtérbe került a lábon szárítás.
És éppen itt kezdődik az aszályos évek egyik kevésbé látható kockázata.
És nemcsak a kombájnok fejlődtek ekkorát. A szárítástechnika is lépést tartott velük: a korabeli berendezésektől eljutottunk a differenciált terményáramlású szárításig.
Aszályban felgyorsul az óra
A lábon szárítás békeidőben is kockázatos, aszályban azonban felgyorsul az óra. A forró, száraz környezeti levegő hatására a beérett gabona gyorsan veszít nedvességtartalmából.
Ezért az optimális betakarítási időablak jelentősen lerövidül.
Ez elsőre akár előnynek is tűnhet: ha gyorsabban szárad a gabona, hamarabb kerülhet szárítás nélkül a magtárba. Csakhogy a kedvező időpont elmulasztása után ugyanez már veszteséget okozhat. A túlszáradó termény tömege tovább csökken, ugyanakkor nő a szempergés és a minőségromlás kockázata.
Kukoricánál ehhez a mikotoxin-szennyeződés veszélye is társulhat. A megfelelő időben, akár magasabb nedvességtartalommal betakarított kukorica gyors, szabályozott szárításával ez a kockázat mérsékelhető. A jelentős tömegveszteség mellett ugyanis további kár, hogy a megmaradt termény minősége, felhasználhatósága és értéke is csökkenhet.
A kérdés tehát nemcsak az, hogy mennyibe kerül a szárítás, hanem az is: mennyibe kerül, ha nem szárítunk?
Aszályos években a sajtó rendszeresen jelentős terméskiesésről számol be. Egy ilyen beszámoló már a címében is azt kérdezte: hová lett a termény negyedrésze?
Az aszálykárok mérséklésén számos szakterület dolgozik: a talajműveléstől és a vízmegőrzéstől a növényápoláson át az aszálytűrő fajták nemesítéséig, hogy csak néhányat említsünk a sok értékes megoldás közül.
Szántsunk vagy ne szántsunk? – régóta foglalkoztatja a növénytermesztést. Most egy másik kérdést is érdemes ugyanilyen komolyan feltenni: szárítsunk vagy ne szárítsunk?
Van ugyanis egy kevésbé vizsgált terület: mi történik a már megtermelt terménnyel az érés és a betakarítás között?
A már megtermelt érték megőrzése – az aszálykárok enyhítése
A megoldás alapelve nem új:
amikor a gabona már „kész”, a termést kedvező időpontban betakarítjuk, a benne maradó nedvességet pedig ezt követően, ellenőrzött körülmények között vonjuk el.
Csakhogy a szárítás gazdasági feltételei ma már mások, mint az olcsó energia időszakában. A régi alapelvet ezért korszerű eszközökkel kell alkalmazni. Erre kínál lehetőséget a gáz nélkül működő, differenciált terményáramlású szárítás, amelynek műszaki működését és eredményeit egy korábbi cikkben részletesen bemutattuk.
Adjuk vissza a gazdáknak a döntés szabadságát
Az energia drágulása jelentősen beszűkítette a gazdák mozgásterét a betakarítás időpontjának megválasztásában. Ha azonban a szárítás fosszilis energiahordozó nélkül, gazdaságosan elvégezhető, visszaadhatjuk a gazdáknak a döntés szabadságát: akkor takaríthatják be a termést, amikor annak eljött a kedvező időpontja, és nem akkor, amikor már nincs szükség szárításra.
Kardos László, fejlesztési vezető
Címlapkép: HETECH
Képek: HETECH
(x)
