Húsz éve próbálják megmenteni az utolsó magyar viperákat

Húsz éve próbálják megmenteni az utolsó magyar viperákat

2004 óta több mint 5 ezer rákosi vipera, a korábbi egyedszám mintegy tízszerese jött világra a húsz éve indult Rákosi Vipera Védelmi Programban, amelynek kunpeszéri központjából évente mintegy 200 állatot engednek ki a természetes élőhelyeire, a közreműködő nemzeti parkok gyepterületeire. Az Agrárminisztérium és az Európai Unió LIFE-Nature alapja által is támogatott kezdeményezés két évtized alatt elérte, hogy a Kárpát-Medence leginkább veszélyeztetett fajának számító kígyó az ezredforduló drámaian alacsony egyedszámának mára legkevesebb a duplája él szabadon. Az emberi tevékenységet, így a beépítést vagy a szántóföldi növénytermesztést tolerálni képtelen faj fennmaradását a tenyészprogramon túl a gyepterületek védelme jelentené. A kompromisszum itt is működik: az érintetlen gyepek lennének ugyan ideálisak, de mára kiderült, hogy a vipera rugalmasabban reagál, mint hitték, és megél az extenzív, legeltetéses hasznosítás mellett is.

A rendkívül ritka, mára szinte csak Magyarországon, illetve foltokban Erdélyben előforduló kígyó védelmében szemléletformálás is zajlik, amelynek keretében idén is megtartották az érdeklődőknek a mára hagyományossá vált Rákosi Vipera Napját szombaton.

Ahol az ember megjelenik, ott nincs maradása

A rákosi vipera gyeplakó faj, abból is az üdébb és a szárazabb gyepek mozaikját kedveli. Van vízigénye, tehát rendszeresen próbál inni, illetve a táplálékállatai is ott fordulnak elő kellő számban, ahol a gyepnek még van jó vízellátottsága. Itt van kellő fűhozam is, amely búvóhelyet biztosít számára.

Amikor Méhely Lajos 1893-ban leírta ezt a Rákosmező mentén talált kígyót, már ő is rámutatott a faj sérülékenységére: ahol megjelenik az ember a környezetátalakító tevékenységgel, onnan a vipera eltűnik. A lelőhely ma beépített terület Budapesten, ám valószínű, hogy már 1893-ban is csak zárványpopulációk egyedeit találta meg a kutató. A rákosi vipera korábban még a mai Ausztria területén, a Bécsi-medencében is előfordult, a mezőgazdaság gépesítése itt azonban korábban indult, a kígyó tehát már nincs jelen azon a területen.

EZ IS ÉRDEKELHET

Az utolsó pillanatban léptek

Az emberi tevékenység, így a területek beépítése, a nagyüzemi, szántóföldi növénytermesztés révén a rákosi vipera nagyon megritkult. A 2000-es évek elején a számukat már csupán 500-ra becsülték a szakértők

- mondta el az Agrárszektornak Halpern Bálint, a Rákosi Vipera Védelmi Program programvezetője. Hozzátette: ezek is elkülönülő területeken, zárványpopulációkban éltek, fennállt tehát a veszély, hogy az izolált csoportok genetikailag eltávolodnak egymástól, belterjessé válnak és ezzel a faj végképp a kihalás határára sodródik.

A Rákosi Vipera Védelmi Programban a viperákról genetikai profilt állítanak fel, és számontartják a földrajzi eredetüket is. A kezdeményezés szakemberei tehát úgy szervezik a randevúkat a kígyók között, hogy az biztosítsa a kellő genetikai változatosság fennmaradását.

Félelmetes a neve, de gyámoltalan állat

2010 óta rendszeresen ki is engednek a programban született egyedeket a természetes élőhelyükre, ez manapság már évente mintegy 100-200 állatot jelent. Ezeket természetesen nem egyszerre, egy helyen engedik szabadon, hiszen az lényegében terített asztalt jelentene a ragadozók számára.

Halpern Bálint szerint az utódok többsége természetes körülmények között is elpusztul, az ivarérett kort csak mintegy 10 százalékuk éri meg. Ez nem csupán a ragadozók miatt van, a túlélési esélyeket rontja az aszály, az ennek következében kisebb mennyiségű táplálék, valamint az enyhe tél, a szokatlanul meleg tavaszok is, amelyek előcsalogatják a gyanútlan kígyókat, később pedig erre fagy érkezhet.

EZ IS ÉRDEKELHET

A siker mércéje: több van, mint volt

Éppen ezért nehéz megmondani, hogy a szaporított egyedek kihelyezése után ma mennyi rákosi vipera él a természetben, hiszen az állat kifejezetten rejtőzködő, kerüli az embert. A mostani becslések 1500 és 2 ezer közé teszik a vadon élő egyedek számát, de az nagy biztonsággal kijelenthető, hogy ezer példány biztosan él a természetes élőhelyeken.

A tenyészprogram eredményessége számokban is mérhető. A születendő egyedek számát úgy sikerült növelni, hogy az utódok nem lettek kisebbek, így kevésbé életképesek. Az átlagos utódszám tíz kígyó almonként, a program utóbbi négy évében ez már 13-ra emelkedett. Az utódok átlagos mérete a programban 2,5 gramm, 140 milliméter, ám idén már 2,6 grammos, 145 milliméteres volt az átlag viperabébi Kunpeszéren.

A kunpeszéri telepen jelenleg mintegy 1500 rákosi vipera él védett körülmények között, amelyek szaporulata lehet a faj megmentésének kulcsaA kunpeszéri telepen jelenleg mintegy 1500 rákosi vipera él védett körülmények között, amelyek szaporulata lehet a faj megmentésének kulcsa

Jelenleg mintegy 1500 vipera él a Kunpeszéri telepen, mint látható, ezek jó eredményességgel szaporodnak. A szakértelmen túl természetesen az ideális körülmények is szükségesek számukra. A mesterséges búvóhelyek, a ragadozóktól védő háló, valamint a Fővárosi Állat- és Növénykert által nagy mennyiségben szállított takarmánytücsök mind-mind azt szolgálja, hogy a viperák jól érezzék magukat, szaporodjanak és ezáltal fennmaradjon ez a rendkívül ritka kígyó.

A szaporítás legfőbb gátja mára már a kihelyezés. A kis kígyókat olyan területeken érdemes szabadon engedni, ahol jó eséllyel túlélnek, számukra az adott élőhely megfelelő és nem vállalnak ezzel a program résztvevői szükségtelen konfliktusokat sem a lakossággal vagy a termelőkkel. Halpern Bálint elmondta:

Meg kell vizsgálni, hogy egy konfliktusmentes és hosszú távú jövőképet biztosító területre helyezzük-e ki az állatokat. A védelmi programban ezért három nemzeti parkkal, a Duna-Ipoly Nemzeti Parkkal, a Kiskunsági Nemzeti Parkkal és a Fertő-Hanság Nemzeti Parkkal közösen dolgozunk azon, hogy megtaláljuk azokat a helyeket, ahol garantálható a gyep és így a rákosi vipera fennmaradása is.

Az érdekellentét vitathatlan, de nem áthidalhatatlan

A programvezető elismerte: értelemszerű az agrártermelés és a viperamentés közötti érdekellentét, mindez azonban nem jelenti azt, hogy nem lehetne megtalálni a közös nevezőt. Az érdekellentét abból adódik, hogy eltérő célokra lehet használni egy-egy területet.

Erre szerintem most hazai példákat is tudunk mondani, ilyen lehet az, amikor az akkumulátor üzem és az agrártermelés ütközik egymással, vagy ilyen például a sóderbányák esete, ahol a kavics kitermelése után nem rekultiváljuk a területet, hanem bányató jön létre. Ez utóbbi ugyanakkor a kitermelt réteg miatt csökkenti a talajvíz szintjét, és a környező mezőgazdasági területeken is érezteti a negatív hatásait. Egy kavicsbánya működése több vízzáró réteget érintve rombolja a környék vízkészletét is. Az ilyen esetek kezelése az állam feladata, egy demokráciában ugyanis az emberek összességének képviselete alapján eldönthetjük, hogy bizonyos szituációkban önkorlátozzuk magunkat annak érdekében, hogy egyes területeket kivegyünk a profitmaximalizálás köréből.

Ennek ellenére Halpern Bálint hangsúlyozta: távolról sem úgy merül fel a kérdés, hogy a viperáknak szánt élőhelyen tilos bármilyen agrártevékenység.

A régi tájhasználati forma megfelelő mindenkinek

Ennek oka, hogy nem hoz annyi jövedelmet a gazdáknak, mint a szántóföldi növénytermesztés, és a támogatási rendszer is abba az irányba tereli a szereplőket, hogy az olyan földeken is igyekezzenek szántóföldi termelést folytatni, ahol az kevéssé lenne rentábilis az uniós források nélkül. A gyep legeltetéses hasznosításának megtérülése ráadásul hosszabb távon értelmezhető, ezt pedig a változó szabályok miatt nem szívesen vállalják fel a gazdák.

Mindezek eredményeként eltűnőben van ez a tájhasználati forma, amelynek egyébként az agráriumra, illetve az élelmiszerellátásra is van kihatása, ha megnézzük a hazai kínálatú, szabadtartásos marha-, valamint bárány-, illetve birkahúst.

Címlapkép forrása: Agrárszektor
NEKED AJÁNLJUK
CÍMLAPRÓL AJÁNLJUK
KONFERENCIA
Agrárszektor Konferencia 2024
Decemberben ismét jön az egyik legnagyobb és legmeghatározóbb agrárszakmai esemény!
EZT OLVASTAD MÁR?