A globális gazdasági expanzió és a népesség folytatódó, noha lassuló ütemű (éves átlagban 1% százalék körüli) növekedésével tovább élénkül az élelmiszerek iránti kereslet. 2019-ben már 7,7 milliárd ember osztozik a világ erőforrásain. A világ népessége 2020–2050 között 7,8 milliárd főről közel 10 milliárd főre, vagyis 25%-kal bővül, ami az étrend változásával, azaz a magas hozzáadott-értékű élelmiszerek (hús- és tejtermékek) fogyasztásának növekedésével együtt értékben kifejezve 60%-kal növeli az élelmiszerigényt.

A globális termőterület 9 milliárd hektárt tesz ki, vagyis a földfelszín 18%-át. Ebből mintegy 5 milliárd hektár a mezőgazdasági terület (ebből 3,5 milliárd hektárt tesz ki a gyepterület és 1,5 milliárd hektárt a szántó/ültetvény területe) és 4 milliárd hektárt az erdőterület. A globális élelmiszer-szükséglet 95%-át az 1,5 milliárd hektár szántó- és ültetvényterületen termeljük meg.
A földfelszín 71%-át kitevő óceánok már csupán 4%-a termékeny, azaz halászatra alkalmas. A mezőgazdasági földterület növelése korlátokba ütközik, de az urbanizációs és motorizációs folyamat is értékes termőföldet vesz el a mezőgazdaságtól. Egymillió fő városba vándorlása 40 ezer hektár területet igényel, a gépkocsiállomány egymillió darabszámmal való növekedése pedig 20 ezer hektár termőterületet vesz igénybe. A hús- és tejtermék növekvő fogyasztásával a földhasználat is változik a takarmány-előállítás javára. Az EU-ban a mezőgazdasági terület kétharmadát az állattenyésztés köti le.

A táplálkozási szokások gyors változása többek között a globális urbanizációval is összefügg. Ma a világ népességének 55%-a városokban él, a jövőben pedig még nagyobb túlsúlyba kerül a városi lakosság, sőt 2050-re a világnépesség 71%-a fog városban élni. Az étrendváltozás még nagyobb gondot jelent az élelmiszertermelés szempontjából, mint a népesség növekedése. A mai fogyasztási szerkezet mellett annyi élelmiszert kell majd megtermelnünk 2050-re, mintha 11,5 milliárd ember élne akkor a Földön (a várható 9–10 milliárd ember helyett). Ennek oka, hogy a hús- és tejtermék fogyasztásának javára változik az étrend: egyre többen engedhetik meg maguknak a magas hozzáadott értékű élelmiszer fogyasztását. A növekvő hústermelés feltétele a fehérjetakarmány előállítása. Ma a legfontosabb és legolcsóbb fehérjeforrás a szója. A szójahiány elsősorban Ázsiára és Európára jellemző. Az egyéb, vagy alternatív fehérjeforrások belátható időn belül nem váltják ki a szójafehérjét, így az EU óriási fehérjetakarmány-függését sem. A legújabb alternatív élelmiszerfehérje piaci bevezetése is gyorsan bővül világszerte, mint a laboratóriumi hús vagy növényi eredetű vegahús előállítása.

Az élelmezésbiztonság nemcsak fizikai értelemben vett kérdés, hanem elsősorban az élelmiszerárak és a vásárlóerő alakulásának a függvénye, mert ettől függ az élelmiszerhez való hozzájutás esélye. A szegény országokat az élelmiszerválság jobban sújtja, mint a gazdasági recesszió, ugyanis jövedelmük 50–60%-át élelemre költik. A szegény országokban számítani lehet további és folyamatos élelmiszerválságokra (éghajlati tényezők), ezzel együtt a népességvándorlás (délről északra) veszélyére. A délről észak felé irányuló migráció a jövő nagy kihívása. Európa retteg attól, hogy Afrikából Európába menekülnek az emberek az éhség elől.

A világon jelenleg a lakosság egyharmada (2,3 milliárd fő) túlsúlyos, ebből 30% elhízott. A 2,3 milliárd túlsúlyos emberrel szemben 0,8 milliárd fő éhezik. Van azonban ezek mellett egy másik komoly probléma is: 2 milliárd ember „rejtett éhségben” szenved, sőt, a túlsúlyos emberek egyharmada is ebbe a kategóriába tartozik. Nem kalória-, hanem mikrotápanyag-hiányban szenvednek, vagyis nem jutnak hozzá a megfelelő mennyiségű vitaminokhoz, ásványi anyagokhoz és nyomelemekhez. Ez is bizonyítja, hogy a táplálkozásban az éhezés és az elhízás, valamint az alul- és túltápláltság egymással párhuzamosan fordul elő a fejlett és fejlődő régiókban egyaránt. A túltápláltság (energiában/kalóriában) alultápláltsággal (mikrotápanyagban) is párosul.

Az élelmiszerlánc veszteségének és pazarlásának mérséklésével változatlan feltételek mellett egyrészt növelhető az élelmiszer kínálata, másrészt csökkenthető a fajlagos energia- és vízfelhasználás (az élelmiszer-veszteség technológia függvénye, az élelmiszer-pazarlás pedig fogyasztói magatartás függvénye). Az élelmiszerlánc vesztesége a termelési és betakarítási szakaszban 35%-ot tesz ki (20–40% között mozog) a növényvédelem ellenére (növényvédelem nélkül a termésveszteség elérné a 70%-ot). A szállítási, raktározási, feldolgozási és csomagolási fázisok összes vesztesége mennyiségben 10–15, értékben 25–50% között alakul. A kiskereskedelmi, éttermi és fogyasztói pazarlás 5–30%-ot tesz ki. A gabona esetében az összes veszteség/pazarlás az élelmiszerlánc mentén elérheti a 60–70%-ot! Az élelmiszerveszteség és -pazarlás csökkenthető a lejárati/szavatossági idő egységesítésével, az eltarthatóság idejének növelésével, az el nem adott élelmiszer élelmiszerbanknak történő felajánlásával és a háztartási/éttermi élelmiszerpazarlás csökkentésével. A genetika javításával, az intelligens csomagolás, a logisztika és az okos hűtőszekrény fejlesztésével nő az eltarthatóság és a termékminőség, így csökken az élelmiszer/csomagolóanyag hulladék és az ÜHG-kibocsátás. A körforgásos gazdaság (és bioökonómia) bevezetése is hozzájárul az élelmiszerhulladék visszaszorításához.

A Földön a lélekszám emelkedésével közel párhuzamosan nőtt az energiafogyasztás is. A kőolajfüggőség, a magas kőolajár, a mezőgazdasági termelés inputköltségeinek és a szállítási költségek emelkedése, valamint a környezetvédelmi szempontok az alternatív, megújuló energiaforrásokra irányították a politikai döntéshozók figyelmét. Nagyon kevés régió állít elő fosszilis energiát a világon, ráadásul többségében politikailag megbízhatatlan országokról és régiókról van szó, amelyek gyakran a politikai zsarolás eszközeként, stratégiai fegyverként használják az energiaexportot. Míg a 19. század elejéig a globális energiafelhasználás közel 100%-át a biomassza adta, addig a gőzgép térhódításával a 20. század elején az összes energiaigény felét már szénnel elégítették ki. Később a belső égésű robbanómotor feltalálásával (személygépkocsi, repülőgép) fokozatosan emelkedett a kőolaj iránti kereslet, s ezzel együtt a földgázfelhasználás is.

Az elmúlt 40 évben a globális energiatermelés megduplázódott, miközben a megújuló energiaforrások hozzájárulása 13%-ról 18%-ra nőtt. A felhasznált biomassza a múltban főleg fára korlátozódott, de ma már egyre inkább hasznosítjuk az energianövényeket, a mezőgazdasági és az élelmiszeripari melléktermékeket, az emberi működés szerves hulladékát és az akvakultúrás biomasszát is. Összességében a biomassza aránya az elmúlt két évtizedben stabil maradt globális szinten, ugyanakkor a modern megújuló energia felhasználása alacsony szintről indulva gyorsan emelkedett az 1990-es évek második felétől kezdve. A modern megújuló energia termelése tehát gyorsabb ütemben bővül, mint a biomasszára alapozott bioenergia előállítása. Ma a végső energiafogyasztásban a fosszilis energia aránya 79,7%, a megújuló energiaforrásoké 18,1% (ebből tradicionális biomassza 7,5%), a nukleáris energiáé 2,2%. A globális CO2-kibocsátás évi 37 milliárd tonna, ennek 90%-a az energiához kapcsolódik (ebből a közlekedésre 23% jut). A világon a ma közlekedő 1,3 milliárd személygépjármű száma 2035-re 2 milliárdra nő, ezért a közlekedési szektor CO2-kibocsátása folyamatosan emelkedik a szigorodó szabályozás ellenére is. A gépkocsik számának emelkedése mellett a másik nagy probléma, hogy azok 96%-a fosszilis üzemanyaggal közlekedik.

A bioenergia-előállításban a biomassza felhasználásért egymással versenyez a hőenergia-, biogáz- és bioüzemanyag-termelés. Az élelmiszernövények felhasználása azonban döntően a bioüzemanyag-gyártást érinti. A bioüzemanyag ma a globális üzemanyag-fogyasztás 3–4%-át teszi ki. A modern bioenergia-termelésben a bioüzemanyag-gyártás azért játszik fontos szerepet, mert a kőolaj több mint 50%-át a közlekedés használja fel, ahol a kőolajon alapuló üzemanyag-felhasználás aránya 96% (3% bioüzemanyag, 1% elektromos áram, ebből 0,3% megújuló áram). A végső energiafogyasztásban a közlekedési szektor aránya 33%. A világon ma 1,3 milliárd személygépkocsi közlekedik, de 2035-re várhatóan eléri a 2 milliárd darabot. A bioüzemanyag használata, bekeverése a fosszilis üzemanyagba számos országban ajánlott, előirányzott vagy kötelező.

Ma a folyékony bioüzemanyag 77%-át a bioetanol és 23%-át a biodízel teszi ki. Az üzemanyag célú bioetanol legnagyobb előállítói az USA és Brazília a világtermelés 84%-át képviseli. A biodízel-előállítás és -felhasználás ma főleg Európára, az USA-ra, Brazíliára és Indonéziára koncentrálódik, a világtermelés 36%-át képviselve az EU játszik vezető szerepet. A terményekért pedig versengés alakult ki az élelmiszer-, takarmány- és energiaipar között. A globális szántó- és ültetvényterület mintegy 2%-át használja a bioüzemanyag-ipar, ráadásul az USA és az EU korlátozza az élelmiszernövények felhasználását a bioüzemanyag-iparban, hogy ne veszélyeztesse az élelmiszer- és takarmányipar nyersanyagellátását. A felhasznált nyersanyag egy része viszont takarmányként (szója- és repcedara, DDGS) visszakerül az állattenyésztéshez, így az energia­növények nettó globális földhasználata 1,5%-ra csökken. Ugyanakkor egyes országok (pl. USA, Brazília, EU) néhány mezőgazdasági ágazatában komoly arányt képvisel a bioüzemanyag-gyártás számára termelt nyersanyag, ezért hatást gyakorolnak a terménypiacokra. Ebből következik, hogy a bioüzemanyag-gyártáshoz szükséges néhány alapanyag (pl. kukorica, olajnövény és cukornád) a globális termelés jelentős részét teszi ki: a takarmánygabona 10%-át és a cukornádtermelés 20%-át használja fel az etanolipar, a növényolajtermelés 12%-át pedig a biodízelipar. Az élelmiszernövényeket helyettesítő cellulózalapú folyékony biohajtóanyag piaci bevezetése viszont még várat magára.

Említést érdemel, hogy a megújuló energiaforrások beruházásainak finanszírozásáért folytatott versenyben a nap- és szélenergia került előtérbe, ennek ára az innovációnak és növekvő piaci keresletnek köszönhetően ma már versenyképes a fosszilis energia alapú áramtermeléssel. Vita övezi az ÜHG-megtakarítás, az energiamérleg, az élelmiszer vagy üzemanyag, a biodiverzitás és monokultúra, a talaj-, levegő-, vízvédelem (öko-lábnyom) és a motortechnikai problémák kérdését.

A környezetbiztonság azt jelenti, hogy élelmiszert és energiát elkerülhető környezeti károk nélkül állítsunk elő. Sokan nincsenek tisztában azzal, hogy milyen gyorsan használjuk fel az egyelőre még olcsó természeti erőforrásokat. A klímaváltozás hatására csökken a biodiverzitás, pedig egykori működésének eredménye a mai energiabőség. A biodiverzitás garantálja a gazdálkodás hosszú távú fenntartását ökoszisztéma szolgáltatások nyújtásával (beporzás, talajképződés). A globális élelmiszertermelés több mint egyharmada a rovarok beporzásától függ, az EU-ban előállított élelmiszernövények kétharmada rovarbeporzású. A globális szántóterület kétharmadán gabonát és olajnövényt termesztenek, de az EU-ban (és Magyarországon) is hasonló az arány. A legfontosabb gabona a kukorica és búza, az olajnövények körében a szója mellett a repce és napraforgó vezet (az EU-ban a repce és napraforgó a meghatározó, a szója marginális szerepet játszik). Az élelmezési célú kereslet kielégítése mellett a kukorica, takarmánybúza, repce és napraforgó meghatározó szerepet játszik a takarmányozásban. A gabona- és olajnövény ágazat számára a precíziós gazdálkodás jelentheti a jövőt, hiszen egyszerre járhat a jövedelmek növelésével és a környezetterhelés mérséklésével. A termelési szerkezet diverzifikálása helyett a fenntartható intenzifikáció terjedése várható, amely a fajlagos hozamnöveléssel csökkenti az ÜHG-kibocsátás mértékét, mert az így „megtakarított” területen hozzájárul a biodiverzitás növeléséhez (természetes élőhelyek helyreállításához).

További kihívás, hogy a világ számos térségében egyre élesebb verseny folyik a rendelkezésre álló vízforrások hasznosításáért a mezőgazdaság és az ipar, valamint a háztartások/közösségek között. A mezőgazdaság 70%-os részesedésével jelenleg a legnagyobb vízfogyasztó. Jelenleg az élelmiszer-termelés vízfelhasználásának 78%-a esőből származik, ugyanakkor a vízfelhasználás egyre nagyobb részét az öntözés biztosítja. A kiszáradó folyók, a csökkenő talajvízszint, a súlyosbodó aszályok és a vízszennyezés már napjainkban is súlyos problémát jelent. A népességnövekedés a világgazdaság bővülésével párosulva exponenciálisan növeli a víz iránti keresletet, miközben az emberi tevékenységgel az ökoszisztémában okozott károk hatására a vízellátás egyre kiszámíthatatlanabb lesz. A klímaváltozás hatására globális és regionális szinten egyaránt módosul a víz körforgása, ennek következményei pedig a mezőgazdasági termelést, az energiaszektort, a városokat és a természetes környezetet egyaránt befolyásolja. A klímaváltozás negatív hatásaira válaszul a növénytermesztés is radikális változások előtt áll. Éppen ezért lenne fontos szempont például szárazságtűrő növényfajták nemesítése az úgynevezett ge­nomszerkesztés módszerével.

Az emberiséget vízválság fenyegeti, sőt a jövőben a víz lehet az új „olaj” (például Ausztráliában működik már víztőzsde is). Az utóbbi években a víz egyre jobb befektetési lehetőséget kínál és több nagy befektető is beszállt e területre. A vízhiány hatására az élelmiszerárak és a migráció nő, miközben az érintett régiókban csökken a GDP. A romló éghajlati tényezők miatt a szegényebb országokban állandósuló élelmiszerhiányra, ennek nyomán pedig további népességvándorlásra kell felkészülni. A klímaváltozás által kiváltott migráció tovább növeli a menekültválságot a már kialakított migrációs útvonalakon, ez pedig továbbra is kihívást jelent az EU-nak. Az EU számára az is élelmezés-biztonsági kockázatot jelent, hogy a pozitív élelmiszer-gazdasági külkereskedelmi mérleg mellett az élelmiszerimport 70%-a a klímaváltozás által sújtott fejlődő országokból származik.

Az emisszió korlátozásáról és kereskedelméről szóló programok a környezetvédelmi szolgáltatással kapcsolatos piaci javakat hoznak létre. Ez azt jelenti, hogy a vállalatok számára kiosztott kvótával megszabják az engedélyezett szennyezőanyag-kibocsátást. Mindez a lehetőségek környezetbarát termelésére ösztönöz, mert az emisszió (szén-dioxid vagy nitrogén) csökkentésére vonatkozó kvóták adásvétel tárgyát képezik a piacon. Németország a közelmúltban komoly klímavédelmi csomagot jelentett be. Ennek keretében a nehézipar mellett a közlekedési ágazatra és az építőiparra is kiterjesztik a CO2-kibocsátás kereskedelmi rendszerét. Az olajvállalatokat és a légi közlekedést érinti a legsúlyosabban ez a szabályozás. A piac képes megoldani a klímaváltozás problémáját, de lassan árazza be az externáliákat. A kérdés csupán az, hogy van-e még elégséges idő erre?

Összességében elmondható, hogy a jövőben kevesebb vízzel, vegyszerrel és műtrágyával kell több élelmiszert termelni. Az előttünk álló évtizedek egyik legfontosabb kihívása éppen az ivóvízhiány és a klímaváltozás elleni küzdelem lesz. A környezet védelme érdekében változtatni kell az élelmiszer-fogyasztási szokásokon is, így például indokolt csökkenteni a hagyományos állati fehérjék fogyasztását alternatív fehérjeforrásokkal. Emellett megfizethető, egészséges táplálkozást ösztönző programokat kell bevezetni. Fontos szempont még az élelmiszer-hulladék helyi és regionális szinten történő csökkentése. Az élelmiszer-hulladék egyben energia- és vízpazarlást is jelent, ezért ennek csökkentése hozzájárul a klímaváltozás mérsékléséhez. A klímaváltozás növeli az élelmiszer-biztonsági kockázatot is a kórokozók és a kártevők globális terjedésével, ezért kiemelt feladat az élelmiszer-szennyezettség forrásainak pontos leírása és kezelése.

Magyarország miként reagál a globális élelmiszerellátás kihívásaira?

– kérdeztük a téma kapcsán Dr. Kapronczai Istvánt, az OTP Agrár tanácsadóját.

A világ élelmiszer-termelése az elmúlt évtizedek tendenciát figyelembe véve egyelőre követi, olykor kismértékben meg is haladja a kereslet évi 1,2–1,4 százalékos emelkedését. Mindez köszönhető többek között az elmúlt évtizedekben az agrotechnológiától a növénynemesítésben és állattartásban is kulcsfontosságú genetikán át a gép- és vegyiparig felpörgő kutatás-fejlesztésnek, az információs technológiák ágazatbeli térnyerésének, valamint az optimális erőforrás-felhasználás és a fajlagos költségmegtakarítás érdekében előtérbe került big data elemzési eredmények napi termelésbe való beépülésének.

További területnövekedéssel már kevéssé számolhatunk, bár van még mintegy 500 millió hektárnyi potenciálisan termelésbe vonható földterület a világban – Brazíliában 300, Indiában 100, Ukrajnában 80, Észak-Amerikában 50 és Afrikában is 50 millió, –, de Popp professzor felvezető cikkében közölt környezeti kihívások a jelenleg művelt területek egy hányadán kérdésessé teszik a fenntartható gazdálkodást.

Mindezek, valamint a globális élelmiszer-kereslet növekedése miatt a természet adta lehetőségnek a lehető legteljesebb mértékű kihasználása morális kötelesség – globálisan, de nemzeti szinten is. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy az élelmiszerek mindinkább stratégiai termékekké válnak a világban. A világpiaci élelmiszer árindex az elmúlt egy évtizedben a kereslet növekedése, a spekulatív tőke árupiaci hatása és az élelmiszer-kínálatot szűkítő alternatív üzemanyagok térnyerése miatt erősen volatilisen ugyan, de markánsan emelkedett. A prognózisok szerint az élelmiszerek ára relatíve magas szinten fog stabilizálódni, mivel a jövőben (is) keresleti piac jellemzi majd az élelmiszerek világkereskedelmét. Tehát a kedvező agráradottságokkal rendelkező országok számára a termelési lehetőségek lehető legjobb kihasználása gazdasági érdek is.

Magyarország az agrár-természeti adottságokat tekintve a szerencsésebb országok közé tartozik, de az tény, hogy jelenleg messze nem használja ki az adottságait. A lehetőségeink alapján a mostani termelés dupláját is előállíthatnánk – ehelyett élelmiszer-gazdaságunk elmarad lehetőségeinktől, a hazai agroökológiai potenciál kínálta esélyektől. Az agrárgazdaságunk az elmúlt két és fél évtizedben drasztikus pozícióvesztést szenvedett el a világ élelmiszer-termelésében, részesedésünk mintegy felére csökkent. Míg a világ mezőgazdasági termelése 1989–1991 évek átlagához képest 2016-ra 84 százalékkal bővült, Magyarországé 27 százalékkal visszaesett. Hústermelésünk a világénak ma már alig több mint 0,3 százalékát adja, miközben a kilencvenes évtized elején még 1 százalék körül volt a részesedésünk.

Adódik a következtetés: a lehető legteljesebb mértékben ki kell használni adottságainkat! Ez azonban csak bizonyos feltételek mellett állja meg a helyét. Mindenképpen figyelemmel kell lenni a gazdaságosság, a környezet és a fenntarthatóság szempontjaira. Csak abban az esetben és csak azokban az ágazatokban érdemes növelni a kibocsátást, amikor és ahol nemzetközi mércével mérve is versenyképesen tudjuk előállítani termékeinket, mindezt a környezeti értékek megőrzésével tudjuk megvalósítani és oly módon, hogy esélyt hagyjunk az utánunk jövő generációknak is a gazdálkodásra és az életminőség feltételeinek megtartására. Nem állhatom meg ugyanakkor, hogy megjegyezzem: napjainkban egyes, a  környezetvédelmet zászlajukra tűző szervezetek, a „sok esetben tárgyi tudástól mentes ökológiai és gazdasági tisztánlátásuk” okán  több olyan cselekvést vagy nemcselekvést is kikényszerítenek, amelyek már, akár rövid távon is, károkat okoz(hat)nak. Erre példák sora hozható a vízgazdálkodástól, az energiatermelésen át az erdőgazdálkodásig, az állatvédelemig.

A hazai agrártermelés növelése első megközelítésben a rendszerváltást követően drasztikusan csökkent termelésnek a korábbi szintre való emelését jelentené. Erre a termelésnövelésre már csak azért is szükség van, hogy a rendszerváltás előtti színvonal alatt lévő fogyasztás emelkedését, valamint a jövedelemnövekedés generálta keresletnövekedést minél nagyobb arányban belső termelésből lehessen kielégíteni.

Ambiciózusabb esetben abból is kiindulhatunk, hogy jelenleg a hazai agroökológiai adottságok kihasználása az EU-15-ök színvonalának mintegy felét éri el. Így a fejlett mezőgazdasággal rendelkező uniós tagországokkal szembeni versenyhátrányunk leküzdése is reális stratégiai feladat lehet. Ebben az esetben a cél az, hogy a területhasznosítás, a termelési színvonal az elkövetkező 10–15 év alatt közelítse meg az EU-15-ök jelenlegi szintjét. Ezzel Magyarország agrárgazdasága a jövőben 20 millió ember ellátására is képessé tehető!

Ebben az esetben távlatosan még markánsabb nettó agrárexportőr ország lehetünk, mert gazdaságosan és a környezet rombolása nélkül is mintegy kétszer annyi élelmet leszünk képesek előállítani, mint az ország hazai szükséglete. A nyers- és feldolgozott termékeink igen jelentős hányadával tehát – kiélezett versenyben – külpiacokon kell megjelennünk. Az agrárkibocsátás növelésére irányuló ambíciónknak csak akkor van realitása, ha agrárexportunk 10–15 év múlva – jelenlegi árakon számolt 7–8 Mrd eurós pozitív szaldó mellett – megközelíti a 15 milliárd eurós nagyságrendet. Ugyancsak célként fogalmazható meg, hogy az exportszerkezetben a feldolgozott termékek arányát 70–80 százalékos, ezen belül a másodlagosan feldolgozott termékekét az 50–60 százalékos tartományba kell emelni.

Mindezen követelmények teljesítése mellett a jövő magyar agrár­gazdaságát a jelenleginél lényegesen több hozzáadott érték és több vállalati nyereség fogja jellemezni. Ez a termelés színvonalának fenntartását biztosíthatja, és további fejlesztéseket tehet lehetővé úgy, hogy eközben megfelel a környezetvédelmi és morális elvárásoknak is.

Melyek a XXI. század legnagyobb kihívásai az élelmiszer-termelésben?

– tettük fel a kérdést a témát tovább boncolgatva Raskó György agrárközgazdásznak.

A húsok és a tejtermékek egy főre jutó fogyasztása Európában és Észak-Amerikában már évtizedekkel ezelőtt elérte azt a szintet, ami az egészséges táplálkozáshoz az emberi szervezet számára szükséges. Ma inkább az a probléma, hogy a gazdaságilag fejlett országokban a mértéktelen evés és relatíve olcsó élelmiszer „eredményeként” egyre több a túlsúlyos és elhízott ember. Számuk meghaladja a kétmilliárd főt, azaz a világ lakosságának közel egyharmada a szükségesnél több kalóriát fogyaszt, okozva számos, elhízásból adódó betegséget magának, s ezzel sokmilliárd eurós költségvetési kiadást a társadalomnak. Nem utolsósorban felesleges környezeti haváriát az ökoszisztémában. Paradox helyzet, hogy a világ kevésbé fejlett régióiban az alultápláltság okoz egészségügyi problémákat közel egymilliárd fő számára. Ha azonban hozzátesszük, hogy a világ egészén borzasztó méreteket ölt az élelmiszer-pazarlás, sok százmillió tonna feldolgozott élelmiszer kerül a kukákba minden évben, akkor kijelenthetjük, hogy nem egészen jó úton haladunk. Az irracionális mértékű túltápláltság és az emberiségre nézve szégyenletes alultápláltság együtt van jelen a világban s ezen okos dolog lenne mielőbb változtatni.

Meggyőződésem, hogy a mennyiségre koncentráló (még több élelmiszer- és mezőgazdasági nyersanyag előállítása) élelmiszer-termelés ösztönzése káros koncepció. Helyette a minőségi nyersanyagok és feldolgozott élelmiszerek termelésében kellene érdekeltté tenni a gazdákat és feldolgozókat egyaránt. Olyan élelmiszer-termelés kell e a világnak, amely egységnyi késztermékre vetítve minél kevesebb természeti erőforrást (termőföldet, fosszilis energiát és vizet) és input anyagot (vegyszer, műtrágya) használ fel. A hangsúlyt tehát a természeti erőforrásokkal való takarékos termelésre, az egészséges élelmiszerek minél nagyobb kínálatára kell áthelyezni. Hogy ez megvalósuljon, a mezőgazdaságban a tudás alapú termelés kiteljesítése eminens érdeke az emberiségnek.

A leírtak látszólag triviális közhelynek tűnnek, de sajnos nem azok. Még az Európai Unió Közös Agárpolitikájában sem körvonalazódik az erre való törekvés. A KAP ugyan már egy ideje letett a termelés növelésének közvetlen ösztönzéséről, de támogatási programjai azok számára is elérhetőek, akik nem az említett kívánatos célokat követve folytatnak mezőgazdasági tevékenységet. Például földalapú támogatás azoknak is jár, akik nem rendelkeznek agrárszakirányú képzettséggel, emiatt fogalmuk sincs az egyes kemikáliák használatának környezetre és az emberi egészségre való káros voltáról, annak mértékéről. Környezetemben több olyan gazdát is ismerek, aki a szükséges rovarirtó, gombaölő szer többszörösét szórja ki avval a jelszóval, hogy „jól odavágtam a dögöknek”.

„Az vagy, amit megeszel” – szokták mondani az utóbbi időkben felkapott sztárséfek. Megfigyeltem: kivétel nélkül hangsúlyozza mindegyikük, hogy az általa készített fogás összetevői gondosan megválogatott, vegyszermentes alapanyagok, feldolgozott élelmiszerek, amelyek nem tartalmaznak az emberi szervezetre nézve káros színező- és tartósító szereket. Ezt mindenki természetesnek veszi, majd a műsor után bemegy a boltba és megveszi azokat az élelmiszertermékeket, amelyek pont ilyen anyagokkal vannak tele. A magyar és az uniós élelmiszer-biztonságért felelős hatóságok papíron gondosan ügyelnek arra, hogy a fogyasztók csak egészséges élelmiszereket vásárolhassanak. A gyakorlatban sajnos nem ez történik, sőt egyes – az egészségre bizonyítottan káros anyagokat tartalmazó – élelmiszereket nemzeti büszkeségeink (hungarikumok) tárházában tartanak nyilván.

Az élelmiszer-tömegtermelés a XX. század találmánya. A Föld népességének ugrásszerű növekedése kényszerítette ki a „zöldforradalmakat” szerte a világon. Jogos törekvés volt ugyanis, hogy megfelelő mennyiségű élelmiszer rendelkezésünkre álljon, ne legyen éhezés, ne legyenek ebből fakadó tömegmegmozdulások, „éhséglázadások”. Ezt a küldetést a világ mezőgazdasága sikerrel teljesítette, még olyan nagy népességű országokban is, mint Kína, vagy India. De milyen áron! Vegyszerekkel, szintetikus állagjavítókkal, színezőanyagokkal és tartósítószerekkel telenyomott junk food-dal, ami ugyan megfelelt a mennyiségi kívánalmaknak, de iszonyúan károsította a környezetet, flórát, faunát egyaránt, s hasonlóan idézett elő korábban nem ismert betegségeket, elég ha csak a glutén- és laktózérzékenyek exponenciálisan emelkedő számára gondolunk.

Mi a megoldás? Elméletben nagyon egyszerű a feladat. Szisztematikus ösztönzéssel vissza kell téríteni a termelőket és a feldolgozókat a természetes alapanyagokat tartalmazó élelmiszerek előállításához. Ez azonban nem azt jelenti, hogy vissza kell térni a nagyapáink által folytatott, idillikus tradicionális termeléshez, hanem azt, hogy meg kell tanulni a minőségi (értsd: egészséges) élelmiszerek hatékony tömegtermelését oly módon, hogy az ne okozzon vállalhatatlan mértékű környezeti károkat a Földön.

Véleményem szerint ez a XXI. század mezőgazdaságának legnagyobb kihívása. Ehhez új szemléletű agrárpolitikákra, az ilyen termelésre orientáló támogatási- és az egészséges táplálkozást népszerűsítő kormányzati programokra van szükség. Csak a tudásalapú, környezetbarát technológiát alkalmazó természetes alapanyagokból készült élelmiszerek előállításának lehet jövője. Az ún. olcsó tömegtermelésről a nagy tételekben történő minőségi élelmiszer-előállításra kell átállnia a világnak, úgy, hogy az megfeleljen a megfizethetőség kritériumának is. Biztos vagyok abban, hogy nincs más választása az emberiségnek. Azon nemzetek, amelyek előbb kezdik tudatosan ez irányba formálni agrár- és élelmiszer-politikájukat a század nyertesei lesznek anyagi és erkölcsi szempontból egyaránt. Magunknak azt ajánlom, most kezdjünk hozzá, de ne csak szavakban, hanem végre tettekben is.