Kiemelkedő szerepe van a talaj vízgazdálkodásának. A víz mint oldószer és mint szállító közeg játszik szerepet. Részt vesz a talaj képződési és pusztulási folyamataiban. A talaj nedvességtartalma hatással van a levegő- és hőgazdálkodásra, valamint a mikrobiológiai tevékenységre. A talajok termékenységét gátló tényezők többsége kötődik a talajok vízháztartásához. A növényi sorrend hatást gyakorol a talaj fizikai tulajdonságaira, a kiegyenlített, harmonikus tápanyagfelvételre, hozzájárul a sokoldalú növényi maradvány gazdálkodáshoz, valamint a biológiailag tevékeny talaj kialakulásához és fenntartásához. A talajvizsgálaton alapuló tápanyagkijuttatás a talajtermékenység fontos eszköze, a termésbiztonság, a talajban lejátszódó fizikai, biológiai és kémiai folyamatok egyensúlyának megteremtését szolgáló eszköze. A legnagyobb odafigyelést és a legnagyobb lehetőségeket a talajtermékenység hosszútávú fenntartásához a talajmûvelés nyújtja, amely azonban kizárólag értő és megfontolt gazda munkája nyomán vezet eredményre.

A szántás a talaj termékenysége szempontjából a legvitatottabb mûvelési eljárásnak minősül. A talajt a mûvelés mélységéig átlazítja, levegőzteti, amely felerősíti az aerob mikroorganizmusok (levegőt igénylő élő szervezetek) tevékenységét. Ezek az apró élőlények a talaj szerves anyagából nyerik táplálékukat, amelyek ilyen módon a termékenységet, a talaj kedvező fizikai és biológiai jellemzőit meghatározó humusz lebontását felerősítik (1. ábra). A keletkező szén-dioxid pedig a légkörbe távozik, amely ilyen módon az üvegházhatás felerősödéséhez közvetlenül járul hozzá. A mezőgazdaságban keletkező szén-dioxid keletkezéséért legnagyobbrészt az intenzív, szellőztető mûvelés tehető felelőssé.

A szerkezetképzésben és a termékenység fokozásában, a talajmorzsák stabilitásában jelentős szerep hárul a földigilisztákra. Nem csak azért, mert a talajtermékenység “élő őrei”, hanem az egyszerû vizsgálhatóság és a talaj általános állapotát jelző szerepük miatt. Aktivitásuk révén a talaj fizikai paraméterei javulnak. Növekszik a csapadékvíz felszívódása, a fel- és altalaj átlevegőzése. Egyidejûleg csökken az erózióveszély a felszínen. A talaj megnövekedett biológiai aktivitása javítja a talajrészecskék feltáródását. Javul ezáltal a talaj mechanikai stabilitása és a nyomásra kevésbé lesz érzékeny. Csökken a tömődöttség veszélye a fel- és altalajban. A földigiliszták nagy mennyiségû ásványi anyagot vertikálisan (függőlegesen) a talajba mozgatnak, szerves alkotórészekkel összekeverik és ezzel hozzájárulnak stabil agyag-humusz komplexek képzéséhez. Ez utóbbiak jelentősége a talajaggregátumok stabilitásában érhető tetten és ezzel a talajkárok (cserepesedés, porosodás, tömörödés, erózió, defláció, humusztartalom csökkenése) mérséklésében. A vertikális pórusok számának megtöbbszöröződése elősegíti egyidejûleg a talaj gyökérrel való átszövését nagyobb mélységekben is. A talajba történő túlzott mértékû beavatkozás a biológiai aktivitás erőteljes leromlását válthatja ki. Gödöllői termőhelyen végzett vizsgálatainkban a forgatásos alapmûvelés több éven keresztüli alkalmazása nem csak tömör zárórétegek kialakulásával járt együtt, de a földigiliszták egyedsûrûségét is csökkentette. Vizsgálataink és megfigyeléseink alapján azonban hangsúlyozni kell, hogy a szántás fentiekben leírt kedvezőtlen hatásai abban az esetben erősödnek fel, ha rendszeresen, a termesztési rendszer más mûveleti elemeit elhanyagolva (pl. tarlóhántás), a növények igényét és a talaj állapotát figyelmen kívül hagyva alkalmazzák. Az ország számos termőhelyén végzett megfigyelések és mûszeres vizsgálatok egyértelmûen kimutatták, hogy odafigyeléssel, a technológiai fegyelem betartásával, a tartamhatás kihasználásával a szántás a talajtermékenység fenntartásának fontos eszköze. A felszín lezárásával (hengerezéssel) a feltalaj levegőzöttsége csökkenthető, ezáltal az aerob mikróbák tevékenysége is korlátozódik. Ugyanakkor a szerves anyagok feltáródása sem szünetel a kisebb nedvességveszteségnek köszönhetően.

A forgatás nélküli mûvelési eljárások a talajtermékenység megőrzésének fontos eszközét jelentik. Kedvező hatásuk elsősorban abban nyilvánul meg, hogy a növényi maradványokat (amelyet előzetesen a betakarítással lehetőleg egy menetben egyenletesen aprítani és teríteni kell a felszínen) a felszín közeli rétegbe dolgozza be. A tárcsázás megítélését az alkalmazás gyakorisága, az elmunkálás minősége befolyásolja. Talajtermékenységet gátló, a humuszbontó folyamatokat felerősítő hatással abban az esetben kell számolni, ha a mûvelési rendszeren belül többször, illetve azonos mélységben alkalmazzák. A mûvelés mélysége alatt kialakuló tömör réteg akadályozza a szerves anyagok feltáródását, a lebontás helyett rothadásnak indulnak a növényi maradványok, amely a növények fejlődésére toxikus (mérgező) hatású vegyületek felszabadulásával járhatnak. Tarlóhántásra kedvezőbb hatású a kultivátoros mûvelés, amely nem képez tömör réteget, a növényi maradványokat a felszín közelében hagyja, mérsékelt lebontás jellemzi csekély szén-dioxid veszteséggel.

A lazítás a tömör rétegek áttörésével, a fel- és altalaj közötti zavartalan kapcsolat megteremtésével a talajtermékenység és a biológiai tevékenység fenntartásának hatékony módja. Az aerob baktériumok mérsékelt serkentésével a feltáratlan növényi maradványok feltárását elősegíti, csakúgy mint a mélyebb rétegekben jelen lévő tápanyagok hasznosulását. A szerves anyag gazdálkodás fontossága, a növényi maradványok termékenység növelő, fizikai állapotot javító hatása különösen szembetûnik a lazításnál, ugyanis a tartamhatás egyik meghatározó eleme. A szakirodalomban leírt három-öt év kizárólag biológialag tevékeny, szerves anyagokban gazdag talajokban érhető el.

A talajtermékenység megítélése a mûvelés nélküli rendszerekben a leginkább ellentmondásos, illetve számos más tényező függvénye (ökológiai feltételek, gyomosodás, talajállapot, tápanyagellátottság, stb.). A gyakorlatban általánosan elfogadott megítélés szerint a termékenység szintjét a terméshozamok alapján állapítják meg. Bár a direktvetéses vagy csökkentett mûvelési rendszerekben egyértelmûen javul a szerkezeti stabilitás, hosszútávon bizonyított a szerves anyag tartalom feldúsulása, a termésszint bizonytalansága, időjárás függősége miatt kevésbé kedvelt módszer.

A talaj termékenységét és biológiai tevékenységét fanntartó, valamint javító talajhasználati módszerek a következők:

• Nyári betakarítású növények tarlóján a tarlóhántás azonnali elvégzése, illetve a felszín lezárása,
• A nyári alapmûvelés (elsősorban szántás) mellőzése,
• A tárcsa használatának ésszerûsítése, az azonos mélységû mûvelés kerülése,
• A forgatásos mûvelés periódusos alkalmazása mély gyökerezésû növények alá,
• A talajlazítás három-öt évenkénti elvégzése az esetleges mûvelőtalp áttörése és a talaj levegőztetése céljából,
• A növényi maradványok tarlón hagyása, egyenletes aprítása, elosztása, illetve sekély talajba dolgozása,
• Monokultúrás vagy egyszerûsített vetésváltás kerülése, pillangós növények váltásba illesztése,
• Talajlazítú hatású növények termesztésbe vonása,
• Köztes védőnövények (olajretek, mustár, facélia, repce, illetve ezek keveréke) vagy zöldtrágynövények termesztése a szerves anyag tartalom növelése céljából,
• Talajvizsgálaton alapuló növénytáplálás, lehetőség szerinti szerves trágya vagy komposzt kijuttatása.

Jelmagyarázat: D= Direktvetés; T= Tárcsázás (16-20 cm); SZ= Szántás (22-25 cm); L+T= Lazítás (35-40 cm) + Tárcsázás (16-20 cm); L+SZ= Lazítás (35-40 cm) + Szántás (22-25 cm)

1. ábra: A talajmûvelés intenzitása és a humusztartalom közötti összefüggés hét év után (Gödöllő, 2000)

Képek jegyzéke (a szerző fotói):

1.      kép: Túlmûvelés miatt leromlott szerkezetû mészlepedékes csernozjom talaj

2.      kép: Elmunkálás nélküli nyári szántás a szerves anyag fogyás előidézője

3.      kép: Növényi maradványok közé vetett kukorica

4.      kép: Kedvelt talajlazító és köztes védőnövény a facélia

5.      kép: A talajtermékenység őre a földigiliszta

A cikk szerzője: Dr. Gyuricza Csaba