A gazdálkodók egyre nagyobb figyelmet fordítottak a nedvességveszteség-csökkentő eljárások iránt, az ún. Campbell-láz felgyorsította a tárcsa elterjedését. Már a korabeli szakcikkek is felhívták a termelők figyelmét arra, hogy a tarlóhántás elhagyásával a nyári csapadékkészletet elpazarolják, és így a termés akár 15%-kal is csökkenhet.
A z idők folyamán a tárcsás mûvelés megítélése folyamatosan változott. Az 1950-es valamint az 1965–1975 közötti években a forgatásos mûvelést részesítették előnyben. Igazán nagy lendületet a 70-es évek végén megjelenő takarékos mûvelési rendszerek hoztak a tárcsás mûvelés számára, ezt követően a nagyüzemek meghatározó talajmûvelő gépévé vált. A rendszerváltozást követően létrejövő kisbirtokokon egyrészt anyagi, másrészt szakmai okok miatt sablonossá vált a tárcsa használata. A megfelelő munkagépek hiányában sok esetben éveken keresztül jellemző volt az egyoldalú tárcsahasználat. Ennek hatását sajnos ma is érzékeljük talajainkon. Magyarország szántóterületeinek mintegy 2/3-át érinti valamilyen szintû talajtömörödés. A mélyebb szinteken található erősen tömörödött rétegek erősen lerontják talajaink vízgazdálkodási tulajdonságait. Az utóbbi években visszaszorulni látszik a tárcsás borona egyeduralma, az integrált növénytermesztési rendszerekben egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek az okszerû talajmûvelési gyakorlatra.
A tárcsa a következő munkákat végzi: porhanyítás, keverés, aprítás és lazítás. A talajállapot és az időjárás azonban jelentősen befolyásolhatja ezek hatékonyságát. Nedves talajon a tárcsa gyúr, ken a mûvelési mélység alatt tömör réteg(ek) alakul(nak) ki, rontva ezzel talajaink tápanyag-, víz-, és hőgazdálkodását. Nedves szármaradványok esetén az aprító hatás is megkérdőjelezhető, a tárcsalapok beragadása folyamatos megállásra kényszerítheti a gépüzemeltetőt, rontva ezzel a hatékonyságot. Számolni kell az üzemanyagköltségek jelentős emelkedésével. Ilyen viszonyok mellett különösen fontos a tisztítóelemek helyes beállítása. Száraz talajon megnő a porosítás veszélye, nehéz tárcsa vontatása esetén a későbbiekben csak több mûvelettel elmunkálható rögök keletkezhetnek. Száraz talajon, főleg ha az a mûvelt rétegben tömörödött, nehezebb az egyenletes munkamélység betartása.
A tárcsa felhasználási területe a talajmûvelési rendszeren belül sokrétû: végezhető vele alapozó mûvelés, tarlóhántás, használhatjuk növényvédő szerek, szerves és mûtrágyák bedolgozására, szántáselmunkálásra, valamint magágykészítésre.
A tárcsákat az egy tárcsalapra jutó tömeg alapján a következő kategóriákba sorolják:
- 30–60 kg/tárcsalap könnyû tárcsa
- 60–90 kg/tárcsalap nehéz tárcsa
- 90–120 kg/tárcsalap igen nehéz tárcsa
- 120 kg/tárcsalap felett szupernehéz tárcsa
A tárcsás mûvelés a tapasztalatok alapján 6–12 km/h sebességtartományban végezhető, energiatakarékos eljárásnak tekinthető, mivel területteljesítménye nagy, hektáronkénti hajtóanyagigénye alacsonynak mondható. Azonos mélységû szántáshoz viszonyítva 20–25%-kal alacsonyabb hajtóanyag fogyasztással számolhatunk. A tárcsázásra fordított üzemórák száma 65–75%-kal kevesebb, mint a szántás esetén. A tárcsa más mûvelő elemekkel való kombinálhatósága igen jónak mondható. Legelterjedtebben lazítóval, kultivátorral, különböző hengerekkel kombinálva használják, sajnos mûvelet lezárása csak ritkán történik meg egy menetben a tárcsázással. Ennek egyik oka az eszközhiány, másik, hogy a lezárásra használt tárcsára épített lezáró elemek (pl.: pálcás henger) nedvesebb talajállapot esetén hajlamosak a beragadásra. Ezért a gyakorlatban akadályba ütközhet a mûveléssel egy menetben végzett felszínlezárás.
A tárcsa használatának előnyeit és hátrányait Birkás Márta a következőkben foglalja össze:
Előnyök:
1. jó porhanyítás és keverés
2. kisebb felszínemelkedés és talajnedvesség-veszteség
3. száraz talajon alkalmazható
4. a tarlómaradványok aprítására alkalmas
5. gyorsaság, nagy területteljesítmény
6. több mûvelési feladatra alkalmazható
7. energiatakarékos eljárás
8. ismertség, egyszerûség (kis tanulási igény)
Hátrányok:
1. nedves talajon nem ajánlott, mivel beragad, gyúr és ken
2. nedves talajon károsan tömörít („tárcsatalp-réteg”)
3. száraz talajon porhanyítás helyett porosítás (szerkezetkárosítás)
4. sok és vonódott tarlómaradvány esetén csökkenő hatékonyság
5. évelő gyomok hatékony irtása nem várható
6. környezeti hatása általában kedvezőtlen
A betakarítás után végzett azonnali tarlóhántás legfőbb eszköze hazánkban a tárcsa. Munkája nélkülözhetetlen, területteljesítményének köszönhetően viszonylag rövid idő alatt elvégezhetjük a tarlómûvelést. A későbbi talajmûvelési munkák fontos megalapozója a tarlóhántás. Ilyenkor nem a maximális munkamélység elérése a célunk, hanem a lehető minél aprómorzsásabb talajszerkezet kialakítása a felszínen. Szerepe fontos a gyomszabályozásban is. Megfelelő talajnedvesség esetén a tarlóhántás után jelentős mennyiségû gyommag csírázik a területen, melyeket a későbbi tarlóápolás alkalmával elpusztítunk, csökkentve ezzel a termőföld gyommagkészleteit. Tarlóhántáskor semmiképpen ne hagyjuk el a felszín lezárását (pl. gyûrûs-vagy pálcás hengerek segítségével). A lezáratlan hántás nedvességvesztesége megközelíti a hántatlan tarlóét. A szakszerûen végzett tarlóhántás csökkenti a mélyebb talajrétegek felmelegedését, mérsékelve ezzel a nedvességveszteséget és így javítva a későbbi munkák minőségét. Ezeken a talajokon javul a mikrobiális élet, gyorsabb a tápanyagok ásványosodása, a későbbi mûveletek kevesebb ráfordítással jobb minőségben végezhetőek. A felszínen maradt és feltalajba kevert szármaradványok árnyékolást biztosítanak, így a talaj fizikai szerkezete is védelmet élvez a fedetlen szántóhoz képest.
Ha a tárcsát alapmûvelő eszközként használjuk, törekedjünk a lehetőséghez mérten legnagyobb munkamélység elérésére. Ilyenkor kevésbé jelent gondot a nem megfelelő porhanyítás, elsősorban a kultúrnövény számára minél ideálisabb gyökérágy kialakítása a cél. Nedvesebb talajállapot esetén körültekintően végezzük munkáinkat tárcsás boronával, ugyanis fennáll a veszélye a tárcsatalp kialakulásának, amit csak később, a vegetációs időben vehetünk észre. A káros tömörödés aszályos időben csökkenti a növények toleranciáját a stresszhatásokkal szemben, a nem megfelelő gyökérfejlődésnek köszönhetően alacsonyabb az egységnyi területről betakarítható növényi produktum. A mélyebb rétegekben található talajnedvesség függőleges áramlása akadályoztatott a tömörödés kialakulása esetén, a kultúrnövény számára pedig felvehetetlen. Túl száraz talajon végzett tárcsázás során a porosítás jelenti a legnagyobb veszélyt a talaj számára. Szerkezetromlás indul el, ami a későbbiekben hatással van a talajlakó élőlények tevékenységére, valamint a termesztett növényre. Az elporosított, szerkezetét vesztett termőföld cserepesedhet, ezzel komoly gondot okozhat a csírázó még, ki nem kelt növények számára. Tárcsa esetén optimális talajnedvességnek a szántóföldi vízkapacitás 45–50%-kát jelölhetjük meg. Hazánkban a tárcsás alapmûvelés elsősorban az őszi kalászosok esetén bír nagy jelentőséggel. Későn lekerülő elővetemények (napraforgó, kukorica, cukorrépa) után a tárcsa az egyetlen alternatíva azok számára, akik még ősszel hasznosítani kívánják területüket. A nagyon megkésett vetések esetében alkalmazzák a szórvavetés gyakorlatát. A módszer nagy hátránya, hogy az elvetett magok nem egyenletesen kerülnek a magágyba, így vannak magok, amelyek a felszínen maradnak, míg mások akár 15–20 cm mélyre is kerülnek. A megfelelő tőszám elérése céljából a magágy minőségétől függően 15–30%-kal magasabb vetőmagmennyiség kijuttatása indokolt szórvavetés esetén. Szórvavetésnél a minél egyenletesebb bedolgozás érdekében törekedjünk a lehető legnagyobb vontatási sebesség elérésére.
A tavasszal történő tárcsázás csak végső esetben alkalmazható eljárás. Fokozott veszéllyel számolhatunk a káros talajtömörödés terén, kiszárítjuk talajainkat a mûvelés mélységében és fokozzuk a mélyebb rétegek nedvességvesztését. A tavaszi tárcsás szántáselmunkálások következménye lehet a „lépcsős” kelés. Oka, hogy a tárcsás borona nem képes a szárazabb felső és nedvesebb alsóbb talajréteget egyenletesen elmunkálni. Ezért a vetőmag egy része vetés után azonnal csírázásnak indul, míg a másik része a következő magágyat áztató esők alkalmával kel ki.
A tárcsás borona néhány kivételes esettől eltekintve ritkán dolgozik 20 cm-nél mélyebben. A rágcsálók, közülük is kiemelve a mezei pockot (Microtus arvalis) fészkeiket 20 cm-nél mélyebben készítik, így a talajmûvelés során a tárcsa nem képes gyéríteni az állományt. A mélyebben kialakított járatrendszerek sértetlenek maradnak, megkönnyítve a kártevő újbóli elszaporodását a táblán. A mezei pocok 3–5 éves periódusokban képez gradációkat. A 90-es évek népszerû tárcsázási időszakában jelentős károkat okoztak a szántóföldeken. A tárcsás mûvelések után a talajfelszín növénymaradványokkal való borítottsága magasabb a forgatásos mûveléshez képest. A szármaradványok jelenléte növénykórtani szempontból előnytelennek ítélhető, viszont aszályos időben a talajtakarásnak köszönhetően a kultúrnövények jobban tolerálják az időjárás szélsőségeit. A talajszerkezet, a talaj szervesanyag-gazdálkodása szempontjából egyértelmû a tárcsázás előnye. A kisebb mértékû talajbolygatás csökkenti a légköri CO2 terhelést, óvja a talaj szénkészletét. Nagy veszélyt jelent, ha mûvelés során káros talajtömörödés alakul ki. Csökken a talaj biológiai aktivitása, nő a belvizek kialakulásának veszélye, nő a mûvelési költség, a többszöri mûveletek során porosítjuk, tapossuk talajainkat.
A tárcsás borona elengedhetetlen eszköz a szántóföldi növénytermesztés számára. Káros hatásait okszerû használattal küszöbölhetjük ki, és saját valamint talajaink javára fordíthatjuk jótékony munkáját.
A cikk szerzője: Balogh Zsigmond
