A zöldségnövények 90%-a víz, a termésbe és a lombozatba beépített vízmennyiség a felhasznált víznek mindössze 3-4%-a, vagyis a csapadék és a talajvíz nagyobb részét, döntő többségét (96-98%) a növények elpárologtatják.
A nálunk termesztett közel 50 zöldségfaj és több száz fajta vízigénye nagyon eltérő. A korai fajták, részben rövid tenyészidejükből és a hûvösebb és csapadékosabb időjárásból adódóan, nem vagy csak kevés öntözést igényelnek, szemben a nyáron termesztett hosszú tenyészidejû fajokkal, amelyek rendszeres vízutánpótlást tesznek szükségessé. Míg korábban számon tartottunk olyan fajokat (pl. görögdinnye, cikória saláta, borsó), amelyek a mi viszonyaink között öntözés nélkül is eredményesen termeszthetők, napjainkban a megváltozott piaci viszonyok és versenyképesség következtében (termésmennyiség, termésbiztonság, minőség) minden növénykultúránál javasoljuk az öntözést.
Az egyes fajok között vízigény tekintetében igen nagy a különbség. Az étkezési paprika, az uborka, a kései karfiol folyamatos öntözést igényelnek, míg más zöldségfélék (pl. fejes saláta, paradicsom, hónapos retek stb.) egy-egy jól időzített vízutánpótlással gazdaságosan és biztonságosan megtermeszthetők. Általánosságban elmondható, hogy a hosszabb tenyészidejû fajok vízigénye nagyobb, a rövidebb kultúrák kevesebb vizet párologtatnak el és használnak fel. A vízigény jellemzésére használt evapotranspiráció együttható (ET), amely az elpárolgott vízmennyiséget mutatja (mm), szoros összefüggésben van a tenyészidő hosszával (napok száma), közel háromszorosa (táblázat).
A vízigény megállapítására más mérőszámokat is szoktak használni, például transzspirációs együttható (egységnyi szárazanyag előállítására felhasznált vízmennyiség) vagy a vízfogyasztási együttható (egységnyi termés előállítására használt vízmennyiség). Az előbbi jól mutatja a növény pillanatnyi, adott időben mért vízfogyasztását, a fiatalabb növények jó vízhasznosítását (pl. fiatal paprikanövény 150–200) az idősebb korral szemben, amikor már nagy a „vízpazarlás” (500–600). Idősebb korban, kedvezőtlen termesztési körülmények között ez az érték elérheti a 600–800-t is.
A természetes formában lehulló 500–600 mm vízmennyiség a legtöbb zöldségfaj vízigényét fedezné, ha a csapadék kedvező elosztásban lenne. Sajnos azonban a fele a tenyészidőn kívül hullik le, nem is beszélve a fényben leggazdagabb, legmelegebb nyári hónapokról, amikor a legnagyobb szükség lenne a vízre.
A termesztéstechnológiák változásával, fejlődésével fajon (fajtán) belül is módosul a vízigény. A helyrevetett növények, tekintettel arra, hogy mélyre nyúló és erősebb gyökérzetet fejlesztenek, jobban hasznosítják a talaj vízkészletét, szemben a palántázott növényekkel, amelyek megszaggatott gyökérzete a talaj felső sekélyebb részén helyezkedik el. A napjainkban divatos és jól bevált oltott palánták (dinnye, paprika, paradicsom) gyökerei – tekintettel arra, hogy az alanyok igen intenzív és agresszív gyökérzetet fejlesztenek – nemcsak a tápanyagokat, de a vizet is kiválóan hasznosítják, így kimutathatóan kisebb az ilyen palántákról szaporított növények víz- és tápanyagigénye.
A gyakran megfogalmazott vízigény (növény mm/év) igazán nem tükrözi a fenológiai szakaszok vízfelhasználását, pedig a növények életében vannak olyan időszakok, amikor különösen érzékenyek a vízhiányra, azt is mondhatnánk, hogy a termesztés sikere szempontjából léteznek kritikus fejlődési szakaszok.
Ilyennek számítanak:
• brokkoli és a karfiolnál a rózsaképzés,
• fejes káposztánál a fejesedéstől a betakarításig,
• babnál és borsónál a virágzás és a hüvelyképzés kezdete,
• hagymánál a hagymafejek növekedésének időszaka,
• paprikánál és paradicsomnál a virágzás és a terméskötődés,
• csemegekukoricánál a szemképződés időszaka,
• görög- és sárgadinnyénél a virágzás és a termésképzés kezdete.
Sok gazdaságban tudják a transzspirációhoz szükséges vízellátást biztosítani, de a nyári melegben a páratartalom tartására (75–85%) nincsenek berendezkedve. Hiányoznak a mikroszórófejek, a finom porlasztású esőztetők, amelyekkel akár napi gyakorisággal is lehet a talajnedvességet biztosító öntözőrendszerek mellett a levegő páratartalmát szabályozni.
Az étkezési paprika esetében egyre világosabbá válik, hogy azt a minőséget, amit a fogyasztók elvárnak, és azt a mennyiséget, ami a versenyképességet jelenti, szabadföldi körülmények között biztonsággal nem lehet megtermeszteni, ezért a termesztés gyakorlatilag bevonult a fólia alá, ahol a kedvezőbb mikroklíma (páratartalom, árnyékolás, kisebb napi hőingadozás) könnyen biztosítható. Valószínûsíthető, hogy a paprika példáját a közeljövőben más zöldségfajok is fogják követni.
Az öntözés, a gazdaságos vízellátás megvalósításának hiánya, óriási akadálya a jövedelmező, versenyképes és dinamikusan fejlődő szántóföldi zöldségtermesztésnek. Ennek hiányában a jó fajtaszerkezet, az okszerû tápanyagellátás, a hatékony növényvédelem nem fogja a várt eredményeket hozni.
Dr. Terbe István
