A fogasborona az egyik leggyakrabban és legáltalánosabban használt talajmûvelő eszköz, amely a talaj felső rétegének porhanyítására, a vetőmag és mûtrágya (vegyszer) takarására, gyomok irtására használható. A boronálás porosítja a talajt, ezért a kiszáradt ásványi talajokon ismételt alkalmazása káros. A boronák használata gyomirtásnál akkor hatékony, ha a gyomok még csak a fejlődés kezdetén vannak. A boronákon általában többféle fogtípus található: csoportosításukat elsősorban a fogak állása (egyenletes, előre vagy háta hajlított) és keresztmetszete (kör, négyszög, lencse) alapján végzik. Szerkezeti megoldásukat tekintve a magágykészítő gépeken leginkább a merev keretû, Z alakú boronatagokat alkalmazzák úgy, hogy „húzástávolságuk” a legkisebb legyen, de azért az eltömődésmentes üzemeltetést lehetővé tegyék.
A fogasboronák önmagukban használva az agrotechnikai követelményeknek csak egy részét képesek kielégíteni, ezért használatuk után a tömörítésről külön kell gondoskodni.
A rugós szárú kultivátorkapák és rugós boronák a talajt különböző alakú szerszámokkal, forgatás nélkül lazítják. A kultivátorkapa két végén élezett, fordítható kivitelben készül. A kultivátorkapák elsősorban a jó szerkezetû kultúrtalajok eszközei, ahol a kapák hatására a talaj különálló morzsákká hullik szét, miközben a ritka állományú, kelőfélben lévő gyomok eltépődnek, életfeltételük megszûnik. A ritkább állományú gyomnövényeket jól irtják, de az elöregedett és sûrû állományt, továbbá az évelő gyomokat már kevésbé. Energiaigényük kevesebb, ugyanakkor talajporhanyító, gyomirtó, keverő hatásuk jobb és a talaj felszínén vagy alatta elhelyezkedő szalma-, kukoricaszár és gyökérmaradványokat elhagyják, így az eltömődésre is kevésbé érzékenyek.
Magágykészítő gépben alkalmazott lazító szerszámok
A legelterjedtebben használt rugós szárú kultivátorokat kétféle kivitelben gyártják: merevítés nélkül és merevített, kétrugós formában. A legújabb fejlesztések – amelyek a szerszámszár alakját és rugókarakterisztikáját is érintették – lehetővé tették, hogy a rugós szárú kultivátorok előnyeit ne csak a mély magágyat, hanem a sekély magágyat igénylő növények (pl. cukorrépa) vetőágykészítésénél is érvényesíthessük. A rugós szárú kultivátorkapákat a magágykészítő gépeken egymás mögött több sorban helyezik el azért, hogy az egymás mellett dolgozó szerszámok ne kerüljenek túl közel, mert ez eltömődéshez vezet.
Az elmúlt években rugós szárú boronákat (kultivátorkapákat) önállóan nem, csak magágykészítő gépbe építve forgalmaztak. A legutóbbi időkben azonban – főleg kis munkaszélességû változatokban – ezek az eszközök is megjelentek a forgalmazók ajánlataiban. Ezek ára általában alacsonyabb, de igen sok esetben a nyereség többszörösét viszi el az üzemelés során jelentkező deformációk és törések okozta pótalkatrészköltség.
A rugós szárú boronák, kultivátorok mûködési elvükből következően önmagukban szintén nem képesek a vetőágykészítés igényeit kielégíteni. A magágy tömörségét külön menetben egyéb eszközökkel kell létrehozni.
Az ásó- és forgóboronák régről ismert, de magágykészítésre csak újabban használatos talajmûvelő szerszámok. A 10 km h-1-án felüli mûvelési sebességgel dolgozó eszközöket a gyakorlat egyöntetû elismeréssel fogadta. A hazai igények alapján készült, de külföldi fejlesztési eredményeket is figyelembe vevő új ásóboronák hossz- és keresztirányban is képesek a talajfelszín változásait követni, és egyúttal korrigálni, amelyet az ásóboronatagok egyenkénti és önbeálló kivitelû beépítésével értek el. Az eddigi széles és merev tagok helyett keskenyebb, az alkalmazott tekercsrugók ereje által szabályozott határok közötti, a talajfelszín változásait követő pályán mozgó szerszámok alkalmazásával lényeges munkaminőség-javítás lehetőségéhez jutottunk.
A talajhajtású forgóboronák a talajjal térbeli szöget bezáró hajlított kések, amelyek csapágyazott tartóba vannak befogva. A forgórészek aprító-, keverő-, gyomirtó munkáját a haladási sebesség, az elemek talajba süllyedését szabályozó rugóterhelés és a talaj állapota határozza meg. Munkájuk hatékonysága többsoros kivitellel fokozható.
Az ásó- és forgóboronák önállóan szintén nem képesek a magágykészítési követelmények kielégítésére, ezért alkalmazásuk esetén további, tömörítő-lezáró mûveletek és eszközök szükségesek. (Meg kell jegyeznünk, hogy a könnyû tárcsás boronák is e csoportba tartoznak, de intenzív szárító hatásuk miatt tavaszi használatukat csak kényszeresetben tartjuk elfogadhatónak.)
A simítók és egyengetők a talajfelszín mikrodomborzatának elmunkálására alkalmasak. Az alapmûvelés után visszamaradó ormokat barázdába terelő mûvelőelemek legtöbbször fapallókból, vagy fémdarabokból (síndarabok) készülnek egy- vagy többsoros kivitelben, mereven vagy rugós kitámasztással.
A simítók-egyengetők alkalmazhatóságát a talajnedvesség állapota alapvetően behatárolja. Túlzottan száraz körülmények esetén munkájuk hatástalan, viszont erősen porosítanak, míg magas nedvességtartalom esetén a talajt kenik, szerkezetét rombolják. A simítók, egyengetők vetőágykészítésre nem, csak a magágykészítő gépek alkalmazásának előkészítésére, kiegészítésére alkalmasak.
A hengerboronák hatása kettős: egyrészt aprómorzsás talajfelszínt alakítanak ki és a kelőfélben lévő gyomokat a talajfelszínre hozzák, ahol azok elszáradnak, másrészt a beállított mélységben tömörítő hatást fejtenek ki, amelynek eredményeként vékony, tömör talajréteg képződik, ezáltal megteremtve a vetőmag számára a csírázáshoz, gyökerezéshez szükséges feltételeket. Vonóerő-szükségletük viszonylag csekély, mivel a talajon gördülve dolgoznak.
A hengerboronák rendkívül változatos formában készülnek: csillagos, szeges, spirál, huzalos, léces, fûrészfog-élû stb. Szélesebb körben a huzalos, a léces és a fûrészfogas hengerboronákat alkalmazzák. A hengerboronák egyik legfontosabb feladata a felszín alatti talajtömörítés, amelynek mértékét döntő módon a borona terhelése határozza meg. A hengerboronák terhelésére laprugós, paralelogrammás (tekercsrugós) vagy hidraulikus megoldást fejlesztettek ki. Az első két megoldásnál a lap-, ill. tekercsrugó előfeszítésének változtatásával, a harmadiknál pedig az olaj nyomásának változtatásával szabályozható a terhelés nagysága. Legjobbnak a zárt hidraulikus terhelési rendszerrel dolgozó változatok tekinthetők, ahol a vetőágy tömörsége közel azonos az egész mûvelt területen.
A hengerek és hengerboronák kialakítása, mûködése és hatása lényegesen eltérő. A hengerek formája és kivitele az évtizedek során szinte semmit nem változott, csupán a spirál-, ill. gumihengerek megjelenése hozott új szint e területen. A sima, vagy különböző profilú hengerek (gyûrûs, Cambell, Croskill, varjúláb stb.) a talajfelszín tömörítésére, a felszínen lévő rögök aprítására, talajba nyomására alkalmazhatók. Ebből is következik, hogy a különféle hengereket elsősorban a nehéz magágykészítő gépekbe építették, amelyeket egyes esetekben tavasszal is szívesen használnak.
Nehéz magágykészítő gépek
Az utóbbi időben a könnyû magágykészítő gépek helyett mindinkább a nem csak tavasszal, hanem az ősszel is eredményesen használható, nehéz magágykészítő gépek terjednek. Ezekre a gépekre az a jellemző, hogy a fogasborona/kultivátoregységet nem csak hengerboronával, hanem különféle hengerelemekkel kombinálják. Az egybeépítés elve viszont annyiban változott, hogy a hengerek-hengerboronák nem csupán a gépkombináció végén – elmunkáló-lezáró szerszámként – hanem a gép elején is alkalmazásra kerülnek. Ennek szerepe kettős: egyrészt a nagy átmérőjû gördülő elemek egyenletesebben haladnak az egyenetlen talajfelszínen, másrészt – s ez a nagyobb jelentőségû – lehetővé teszik a két hengersor (hengerborona) között dolgozó lazító, porhanyító egység(ek) munkamélységének pontos szabályozását.
Traktornyomlazítók
A magágykészítés helyes agrotechnikájának ismerete továbbá a jó minőségû, modern magágykészítő gépkonstrukciók megléte szükséges, de nem elégséges feltétele a sikeres vetőágykészítésnek. Tekintettel a magágykészítéskori talajállapotra, a vontató erőgép járószerkezetének megválasztása és beállítása szintén alapvetően befolyásolja a vetőágy minőségét.
A gyakorlatban sajnálatosan sokszor látható olyan kiváló minőségû vetőágy, amelyen a traktornyomok alapján könnyen megszámlálható a fogások száma. Ezek a széles és mély keréknyomok a kultúrnövény fejlődésében a vegetáció végéig nyomon követhetők. Ez a jelenség azonban nem szükségszerû járuléka a magágykészítés mûveleteinek. A modern építésû magágykészítő gépeken megtalálhatók a különféle kivitelû traktornyomlazítók. Ezek helyes beállításával a nyomok nem tüntethetők el teljesen, de káros hatásuk nagymértékben csökkenthető. A traktor járószerkezetének célszerû megválasztása és helyes beállítása, kiegészítve a nyomlazítók alkalmazásával adja a ma ismeretes legjobb megoldást.
A tavaszi „lágy” talajon a nagy felfekvő felületû és alacsony nyomású gumiabroncsok (szükség szerint ikerszerelésben) használata feltétlen szükséges, de még ennél is jobb eredmény érhető el a legalacsonyabb talajnyomással dolgozó gumihevederes járószerkezettel. Kísérleti megfigyelések szerint az ilyen járószerkezetû traktorok egy-két héttel előbb kezdhetik a tavaszi munkákat, mint a hagyományos gumikerekes erőgépek.
Alkalmazási javaslatok
Az előzőekben ismertetett eszközökből sokféle összeállítású és méretû gép készíthető.
A legkisebb magágykészítő gépek a 75 kW-nál kisebb traktorokhoz készülnek 2–4 m munkaszélességben. Beállításuk általában az üzemeltető traktor hárompont-függesztő berendezésével történik oly módon, hogy a gép teljes tömegét a hengerboronára terhelik, míg a lazítóegység munkamélysége a hengerboronák síkjához viszonyított magasságkülönbséggel szabályozható.
A 75–150 kW teljesítménykategória traktoraihoz kialakított magágykészítő gépek függesztett, illetve félig függesztett kivitelben készülnek. A gépek beállításához a traktor hárompont-függesztő berendezésén kívül egyéb, a magágykészítő eszközön elhelyezett szabályozószerkezetek használhatók. A lazítóegységek (fogasborona vagy rugós szárú kultivátor) munkamélysége általában mélységhatároló kerékkel szabályozható. A hengerboronák lazítóegységhez viszonyított helyzetének változtatása csavarorsós vagy rugós mechanizmusokkal történik, míg terhelésük, vagyis a felszín alatti tömörítés nagysága – a korábban ismertetett módon – rugóval vagy zártkörû hidraulikus rendszer segítségével valósítható meg.
Az üzemeltető erőgép geometriai-energetikai lehetőségeihez történő igazodáson túlmenően figyelni kell a gépek agrotechnikai hiányosságaira is. Nevezetesen arra, hogy a munkamélység pontos (1–2 cm) beszabályozására ezek a gépek konstrukciós okokra visszavezethető problémák miatt nem alkalmasak. Az újabb ún. precíziós magágykészítő gépeknél a hengerboronák nem csupán a gépkombináció végén – elmunkáló-lezáró szerszámként –, hanem az elején is alkalmazásra kerülnek. Ennek szerepe kettős: egyrészt a nagy átmérőjû gördülőelemek egyenletesebben haladnak a téli csapadék által „megnyomott”, egyenetlen talajfelszínen, másrészt – s ez a nagyobb jelentőségû – lehetővé teszik a két hengerborona sor között dolgozó lazító-porhanyító egység(ek) munkamélységének pontos szabályozását. Az új precíziós magágykészítő gépek olyan mûvelőelemekkel is felszerelhetők, amelyek a gép jó munkáját továbbjavítják, ill. felhasználási területét szélesíthetik. Kevésbé jó alapmûvelés esetén például alapvető jelentőségû a kultivátoros mûvelőtag előtt és után elhelyezett simítók-egyengetők pontosan beszabályozott alkalmazása. A talaj lazultságától és kötöttségétől függően választandó a mûvelőelemsor utolsó tagja.
Precíziós magágykészítő gép
Az új, modern konstrukciók adta lehetőségek hatékony és pontos kihasználása azonban a felhasználóktól is megkövetel bizonyos felkészültséget. A kombinált magágykészítő gépek teljes szereltségû változatainak beszerzése ugyanis költséges és esetenként felesleges. Ezért az alkalmazási körülmények pontos ismeretében célszerû, sőt szükséges a gyártó képviselőivel, esetleg szaktanácsadókkal való szakmai konzultáció a leghatékonyabb szerszámösszeállítás meghatározásához.
Dr. Jóri J. István
Rádics János Péter
A cikk szerzője: Dr. Jóri J. István
