Ha a fenti szempontokat lefordítjuk a tápanyag-utánpótlás területére, akkor a jó technológia megteremti az összhangot a talajmintavételezéstől a szaktanácsadáson keresztül a mûtrágyaválasztásig, -kijuttatásig, sőt a kijuttatási technológiát is figyelembe veszi.
A talajmintavételezés hatékonysága, már a mintavételi helyek kijelölésénél eldől. A mintavétel célja, hogy a mûtrágya-kijuttatási tanácsadáshoz alapadatokat szolgáltasson a talajban található tápanyagokról. Azonban ahhoz, hogy tanácsot tudjunk adni, mindenekelőtt ismernünk kell azt a céltermést, amire tervezünk. Ezt a számot hagyományosan tábla szinten szokás megadni abból a fikcióból kiindulva, hogy a tábla homogén egység. Ez az alapfeltevés már egy 2–3 hektáros táblánál sem igaz, nem hogy 100–200 hektáros területeken. Ugyanilyen fikció a táblák tápanyagtartalmát egy egységként kezelni. Aki látott már talajvizsgálati laboreredményeket, az tudja, hogy az 50 ppm-es foszfor- és káliumszinttől a 600–1000 ppm-es szintig minden előfordulhat ugyanabban a táblában. Ezek a különbségek a táblákon belüli eltérő talajminőséggel és termőképességgel függnek össze. Könnyen belátható, ha egy táblán belül a táblarészek tápanyag- és vízmegtartó képessége a rajtuk összegyûlő csapadék (pl. domb alja és teteje) akár 10 méterenként különbözik, akkor a termés is különböző lesz, ami eltérő tápanyagfelvételt és -kimosódást eredményez. Hiába szórjuk tehát homogénen a mû-trágyát, a végeredmény egy heterogén tápanyagkészlet lesz. A szakmai berkekben többé-kevésbé konszenzus van abban, hogy a közepes tápanyagszint a kívánatos, amit évente differenciált módon kiegészítünk a tervezett növény igényeinek megfelelően. Ha belegondolunk, hogy 250–300 ppm-es foszfor- vagy káliumellátottságnál mekkora tőkét tartunk feleslegesen egy hektár szántóföldben, akkor nem tûnik nagy összegnek a helyspecifikus mintavételezésre és mûtrágyaszórásra költött pár ezer plusz forint. Ráadásul ezek a tápanyagkészletek még a bankbetétek biztonságát sem érik el, hiszen az erózió, a kimosódás, a lekötődés folyamatosan csökkenti őket, nem beszélve arról, hogy az esetleg lejáró földbérlettel más tulajdonába kerülhet az általunk felhalmozott tőke.
Az általunk alkalmazott helyspecifikus talajmintavételezési módszer ezeket a problémákat úgy kezeli, hogy a táblán belüli talajmintavételi területeket az azonos termőképességû, és ezért nagy valószínûséggel azonos talajtípusú, homogén termőzónákon belül jelöli ki. Ezek elkülönítése érdekében évente multispektrális kamerával lefényképezzük a növényállományt, majd a fényképekből előállított NDVI-index image alapján elkülönítjük a homogén termő zónákat. Elméletileg előfordulhat, hogy két különböző talajtípus egy adott évben ugyanazt a képet mutatja, de erre egyrészt nagyon kicsi az esély és a következő években ez kiderül a NDVI-képek vagy a terméstérképek kiértékelésekor. Így minden talajmintához egyértelmû céltermés rendelhető. Elkerülhető a különböző talajtípusok mintatereken belüli keveredése, ami nagyban gyengíti az eredmények felhasználhatóságát. A mintavétel egyéb szabályai továbbra is érvényesek. Ilyen a 20 cm mélység, a 15 részminta/minta, mintavételi útvonal és a GPS-es mintaazonosítás és nyomkövetés.
A tápanyag-tanácsadás jelenlegi magyarországi rendszere az MTA 50 éve folyó tartamkísérletein alapul. Ezt a nem elhanyagolható körülményt illene figyelembe venni azoknak is, akik esetleg a saját 2–3 éves megfigyeléseikre alapozva kritizálják ezt a rendszert. A szántóföldi növénytermesztés nem hasonlítható az atomerőmûvekben zajló energiatermelés biztonságához, ahol minden tényezőt sokszorosan mérve és biztosítva vezérelnek. Mégis előfordulnak atomerőmû-balesetek. A növénytermesztés kontrollálhatósága csak töredéke az iparénak, olyan, mint egy soktényezős egyenlet, ahol a tényezők száma a felbontástól függően több tíz vagy több száz is lehet. Mint általában a biológia rendszerekben a jövőt illetően csak a valószínûségét állíthatjuk valaminek, a teljes bizonyosság kizárt. A tanácsadásnak ezt a körülményt figyelembe kell vennie.
A másik nagyon fontos elem a tápelemek mozgása a talajban. Míg a foszfor és a kálium éveken át halmozódhat a felső talajrétegekben, a nitrogén egy év alatt kimosódik a felső talajrétegből és kb. 150–200 cm mélyen ezért emelkedik meg a koncentrációja. Ezen kívül minden tápelem felvehetőségére döntő hatást gyakorol a talaj hőmérséklete, a levegő-víz aránya, tömődöttsége és a talajélet aktivitása. A talaj mikrobiológiai aktivitását nem az oltóanyagok, hanem a nedvesség, a levegő és a hőmérséklet megfelelő szintje növeli, ami alapvetően a jó talajmûveléssel érhető el. Ez az oka, hogy sávos talajmûvelés csak az eleve jó szerkezetû talajokon hozza meg a várt eredményt, de ott sem ad módot a differenciált NPK- és mezo-mikroelem ellátásra. A jó tápanyag-tanácsadás a foszfor és kálium tekintetében a „célzott depózási” technológiát alkalmazza. Mivel a várható csapadék mennyiségét, eloszlását és az egyéb termést befolyásoló tényezőket szinte bizonyosan nem tudjuk megjósolni, ezért a tanácsadás alapján kijuttatott foszfor és kálium hatóanyag egy része száraz év után visszamarad a talajban. Ha a potenciálisan jó vízellátású helyeken marad vissza ez a hatóanyag, az nem probléma, hiszen nagy a valószínûsége, hogy előbb-utóbb hasznosul. Ha a homokos, esetleg erodált, gyenge termőképességû táblarészeken, akkor biztosra vehetjük, hogy elveszett a termelés számára és csak a tábla holt tápanyagkészletét növeli. Ezért kell differenciáltan kijuttatni a mûtrágyát és többet adni a nagyobb termőképességû területeknek, hiszen azokon pontosan a jó csapadékú években lehet a termelés korlátja a korlátozott PK-ellátás. A nitrogén esetén annyiban más a helyzet, hogy nem lehet számítani az éven túli hatásra, ezért, ha lehet, két szakaszban kell kijuttatni és a második szakaszban mérlegelni a várható csapadékot. A nitrogén nem pótolja a vizet, sőt aszály esetén depressziót is okozhat a túlzott nitrogénellátás erőltetése.
Nagyon fontos a mezo- és mikroelem-ellátás megtervezése is. Sajnos a jelenleg kapható mikroelemes mûtrágyák legfeljebb növényspecifikusak és nem képesek a táblák tényleges mezo- és mikroelemigényét követni. Nehéz mással, mint gyártástechnológiai okokkal magyarázni, hogy a gyártók akkor is beleteszik pl. a mangánt a mûtrágyába, mikor 200 ppm feletti mangánszint sem ritka a savanyú talajokon. A megoldás az olyan mûtrágya „tuningolás”, ahol a meglévő mûtrágyákból és adalékanyagokból, legalább táblaszinten meg lehet oldani a tényleges mezo- és mikroelemigények kielégítését. Nekünk van ilyen technológiánk és kedvező tapasztalatokat szereztünk vele.
Hazánkban a kálcium utánpótlását általában 5 évenként elvégzett, nagy adagú meszezéssel oldják meg a termelők. Az így kijuttatott mész hatása kb. 5 év alatt fokozatosan gyengül. Ez a technológia nem veszi figyelembe a táblákon belüli lényeges különbségeket és a szántás miatt felhígul a mész hatása. Lehet, hogy jobb lenne a vetés előtti évenkénti kisebb adagú differenciált meszezés, mint az tőlünk nyugatra gyakorlat. A kálciumot, mint negyedik makroelemet kellene kezelni, főleg a savanyú talajokon.
Végül pár szót a kijuttatás technológiájáról. Ma az igényeknek csak a pénztárca szab határt. A helyspecifikus kijuttatási technológia igényeit bőven kielégíti a 20 cm-es pontosság (ezt a pontosságot már az egyszerûbb sorvezetők is tudják). Annál fontosabb viszont, hogy a foszfor és káli mûtrágyákat a tényleges igények szerint juttassuk ki mintaterenként, a fent említett érveknek megfelelően. Erre alapvetően mérleges GPS-vezérelt repítőtárcsás mû-trágyaszórókat lehet beszerezni, amelyeknél 24 méter feletti szélességnél oldalszélben jelentős lehet a szórásegyenetlenség, ezért szerintünk csak ez alatt javasolt használni őket. A PK-mûtrágyákat próbáljuk meg 20 cm mélyre bedolgozni, ami a szántás elhagyásával nem is tûnik könnyû feladatnak. Ez például a terjedőben levő vízmegőrző mûvelés egyik nagy gondja, de őszi kijuttatással a bedolgozás biztosan megoldható. A starter mûtrágyát starterként használjuk maximum 100 kg/ha dózisban. Mivel a mezo- és mikroelemek nagy része jó vízoldhatóságú, ezeket a nitrogénmûtrágyákhoz kötve, mikrogranulátumban, starterben ajánlatos kijuttatni, vagy lombtrágyában. Az utóbbi hátránya, hogy csak kis hatóanyag-mennyiséget tartalmaz és elsősorban aszályos időben hatékony.
Vannak olyan mûtrágyaszórók, amelyek két, esetleg háromféle mûtrágya egyidejû kijuttatására alkalmasak. Ezek kifejezetten drágák és csak nagy területteljesítmény mellett térülnek meg. A kultivátorozással egy menetben végzett mûtrágyázásnak csak akkor van értelme, ha a lehullott és várható csapadék biztosítja a plusz hatóanyag felvételét. Aszály idején a kultivátorozás szerepe a vízmegőrzés és a talaj biológiai aktivitásának fokozása.
A starter és mikrogranulátumos mûtrágyázásnál figyelembe kell venni az 5x5 cm-es szabályt. A kapásoknál a magtól 5 cm-re oldalra és 5 cm-re lefelé kell kijuttatni a mûtrágyát, mert ha a gyökér nem nő bele a mûtrágyázott csíkba, akkor nem fogja felvenni a foszfor hatóanyagot.
Összességében le kell szögezni, hogy a növény igénye az első. Ennek fényében nem túl jó jel, mikor egy kiállításon tömegek tolonganak az erőgépek körül, míg a munkagépeknél gyengébb az érdeklődés, annak ellenére, hogy a növénnyel a munkagép van kapcsolatban. Be kell vezetni a gondolkodásunkba a valószínûség, a kockázat fogalmát és az input anyagok felhasználását ebből a szempontból kell értékelni. A természetet nem megerőszakolni kell, hanem alkalmazkodni hozzá. Ezzel tesszük a legnagyobb szívességet a pénztárcánknak és a természetnek is.
Az adott időpontban a technológiailag lehetséges megoldások közül mindig azokat kell választani, ahol a költség vállalása a várható legnagyobb haszonnal jár. Tápanyag-utánpótlásnál ennek megítélése nem is olyan egyszerû, mert mint remélhetően kiderült az eddigiekből, a tápanyag-utánpótlási rendszer sokéves átlagok alapján tud dolgozni és az adott évi eredményeket csak annyiban tudja garantálni, amennyiben mi garantálni tudjuk a csapadékot, a technológia precizitását, a hőmérsékletet stb. Ezek hiányában a legvalószínûbb forgatókönyvre kell felkészülnünk és differenciáltan a talajok tényleges állapotának megfelelően terveznünk, akkor érhetjük el hosszú távon (5–10 éves periódusokat tekintve) a legnagyobb hasznot.
Dr. Szabó Balázs
Szabó Kornél
Dr. Szabó Agrokémiai Kft.
A cikk szerzője: Dr. Szabó Balázs
