Agro Napló • 2026. október 3. 14:01
Néhány évtized alatt akár több méterrel is tovább süllyedhet a talajvíz szintje a Homokhátságon, ha nem változik a térség vízgazdálkodása. A szárazodás a természetes élőhelyeket és a mezőgazdaság jövőjét is veszélyezteti. A helyi vízvisszatartó kezdeményezések már hoztak eredményeket, de a tartós megoldáshoz összehangolt intézkedésekre és a gazdálkodás alkalmazkodására van szükség - írja az Agrárszektor.
A Homokhátság kiszáradásának következményeit és a víz megtartásának lehetőségeit mutatja be a WWF Magyarország gondozásában, a MOSAIC projekt keretében készült háromrészes dokumentumfilm-sorozat második része. A megszólaló szakemberek szerint a jelenlegi folyamatok mellett a mezőgazdasági termelés mai formája hosszú távon már nem tartható fenn a térségben.
A Homokhátság keleti és délkeleti részén különösen súlyossá vált a vízhiány. Egyes területeken a talaj felső egyméteres rétegének nedvességhiánya országos összehasonlításban is kiemelkedő. Sok csatorna teljesen kiszáradt, így már az is komoly gondot okoz, hogy egyáltalán legyen mit visszatartani. Ahol azonban még rendelkezésre áll víz, ott a helyi közösségek igyekeznek megakadályozni annak gyors elfolyását.
A film egyik helyszínén lehűtött termálvízzel hoztak létre elárasztott területet. A víz egy csatornán keresztül halad a Szeged melletti Fehér-tó felé, a csatorna szabályozó műtárgyait pedig a vízügyi szakemberekkel együttműködve zárták le. Az így visszatartott víz lehetőséget teremtett a környező területek elárasztására is.
A kedvező változás az élővilágban is hamar megmutatkozott. Védett madarak, köztük gólyatöcsök és nagy godák jelentek meg, a helyiek pedig a fecskék számának növekedését figyelték meg. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a víz helyben tartása a talaj vízellátásának javítása mellett az élőhelyek helyreállítását is hatékonyan segíti.
Kiskunhalas környékén civil kezdeményezésre indult együttműködés az önkormányzat és a vízügy között. Egy csatorna műtárgyánál egyszerű deszkákkal akadályozták meg a víz elfolyását. Néhány évvel később a mintegy 800 méterre lévő kútban ismét megjelent a víz, amit a helyiek a vízvisszatartás kézzelfogható eredményeként könyvelhettek el.
Ezek a példák ugyanakkor nem jelentik azt, hogy egyetlen módszerrel kezelhető lenne a Homokhátság összetett vízhiánya. Az öntözés önmagában nem oldja meg a problémát, a felszín alatti készletek túlzott kitermelése pedig tovább súlyosbíthatja a helyzetet. A szakemberek szerint ezért nem elegendő pusztán arra összpontosítani, hogyan juttatható több víz a termőföldekre: a teljes vízgazdálkodási szemléletet át kell alakítani.
Évtizedek óta napirenden van a Duna vizének nagyobb mennyiségű bevezetése is a térségbe. A dokumentumfilm megszólalói szerint azonban egy ilyen beruházást alapos kutatásoknak kellene megelőzniük. Egy nagyszabású műszaki beavatkozás önmagában nem feltétlenül jelent tartós megoldást, ezért a helyi adottságokhoz igazodó, egymással összehangolt intézkedésekre van szükség.
Ennek fontos pillére lehet a vízelvezető csatornák működésének felülvizsgálata. A hálózat jelentős részét eredetileg a felesleges víz gyors elvezetésére alakították ki. Ma viszont bizonyos csatornák akkor is elszállítják a vizet, amikor a táj már súlyos aszállyal küzd. Egyes szakaszok lezárásával vagy finomhangolt szabályozásával lényegesen több víz maradhatna helyben.
A cél mindazonáltal nem a csatornák felszámolása vagy betemetése. Ezek a rendszerek mára számos vízhez kötődő élőlénynek adnak otthont. Emellett a mezőgazdaság számára nélkülözhetetlen beporzók és ragadozó ízeltlábúak is menedékre lelnek bennük. A beavatkozások tervezésekor így a víz megtartása mellett az élőhelyek védelmét is szem előtt kell tartani.
A nagy folyók mentén szintén több teret kellene biztosítani a víznek. Az árterek részleges helyreállítása és az időszakosan elönthető területek kijelölése egyszerre segítené a vízvisszatartást, valamint az árvízi kockázatok mérséklését. Ha a folyók vize nagyobb területen terülhet szét, a vízszint emelkedése is mérsékeltebb marad, miközben jelentős mennyiségű víz raktározódhat el a tájban.
A településeknek és a lakosságnak is fontos szerep jut az alkalmazkodásban. A tetőkről lefolyó csapadékot felesleges minden esetben azonnal a csatornahálózatba vezetni, hiszen megfelelő rendszerekkel helyben is hasznosítható. Ahol a feltételek engedik, a víz beszivárogtatása a felszín alatti készletek pótlását is segíti. Ehhez elengedhetetlen, hogy a felszíni és a felszín alatti vizekre összefüggő rendszerként tekintsünk.
A takarékosabb vízhasználat mindezek mellett elkerülhetetlen. A süllyedő vízszintek miatt egyre többen fúrnak mélyebb kutakat, a készletek azonban végesek. A pázsitok intenzív öntözése és a talajvíz mértéktelen kitermelése tovább fokozza a sérülékeny környezet terhelését.
Mindeközben egyre több vízőrző közösség szerveződik a térségben. Az önkéntesek átereszeket tisztítanak, töltéseket építenek, és azon dolgoznak, hogy a csatornák vize a szomszédos területekre is eljuthasson. Noha a munkába más településekről érkezők is bekapcsolódnak, a civil fellépés önmagában kevés a gondok elhárításához. A kezdeményezések sikeréhez szilárd szakmai alapokra, támogató jogi keretekre és az állami intézmények aktív partnerségére van szükség.
A szakemberek szerint arra is fel kell készülni, hogy a jövőben jóval kevesebb vízből kell majd gazdálkodni. A vízvisszatartás és az indokolt vízpótlás mellett a mezőgazdasági termelést és a tájhasználatot is hozzá kell igazítani a szárazabb éghajlati viszonyokhoz. A helyi sikerek bizonyítják, hogy érdemes cselekedni, ám a Homokhátság megmentéséhez átfogó, térségi szintű fordulatra van szükség.