Agro Napló • 2026. augusztus 18. 15:16
A több éve tartó aszály és az idei szélsőséges hőség már nemcsak a haltermelést, hanem a teljes vizes ökoszisztémát veszélyezteti Magyarországon. Szakértők szerint a válságra nem új víztározók építése, hanem a mintegy 300 millió köbméteres kapacitású, meglévő halastórendszer korszerűsítése és a vízgazdálkodási szemlélet azonnali átalakítása jelentheti a megoldást, miközben az ország nyugati felében már tömeges halpusztulás fenyeget.
A 2026-os év rendkívüli melege és az elhúzódó csapadékhiány éles területi különbségeket hozott létre a hazai tógazdálkodásban. Lévai Ferenc, az Aranyponty Zrt. vezérigazgatója rámutatott, hogy amíg a Tisza térségében a stabilabb vízutánpótlás miatt a halastavak feltöltése biztosított - sőt, a melegebb víz a megfelelő takarmányozás mellett még a halak növekedését is segítheti -, addig a Dunántúlon kritikus a helyzet. Az itteni, sokszor csak időszakos vízfolyásokra ráutalt sekély tavak vízutánpótlása elapadt. A forró napokon akár napi két centiméter víz is elpárolog, ami egyetlen hónap alatt drasztikus, 30-45 centiméteres vízszintcsökkenést eredményez - írta meg az Agrárszektor.
Ez a gyors vízvesztés végzetes folyamatokat indít el a sekély, mindössze 50-60 centiméteresre apadó vizekben. A déli órákra 30-32 fokosra melegedő tó oxigénmegtartó képessége leromlik, megszűnik a védelmet jelentő hőrétegződés, és az iszapból mérgező gázok - például ammónia - szabadulnak fel. A túlszaporodó algák éjszaka tovább csökkentik az oxigénszintet, ami a hajnali órákban tömeges halpusztuláshoz vezethet. A szakember becslése szerint a Dunántúlon idén a haltermés fele is odaveszhet, és a horgászvizek is komoly veszteségeket szenvedhetnek el. Ezt a folyamatot utólagos levegőztetéssel már nem lehet megakadályozni, a megelőzés egyetlen módja a minél magasabb vízszint fenntartása lett volna.
A katasztrófa elkerülése és a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás érdekében sürgősen át kell alakítani a hazai vízgazdálkodást. Magyarország halastavai hatalmas, mintegy 300 millió köbméteres víztározó-kapacitást jelentenek.
Lévai Ferenc szerint ahelyett, hogy kizárólag drága, új víztározók építésében gondolkodnánk, ezt a meglévő infrastruktúrát kellene okosabban használni. Egy hosszú távú állami program keretében érdemes lenne elvégezni a tavak iszapkotrását, növelni a tározókapacitásukat, és műszaki megoldásokkal biztosítani, hogy a lehalászáskor leengedett víz ne hagyja el az országot, hanem a helyi tájban - például természetes mélyedésekben vagy erdőkben - maradjon.
Ehhez magát a tógazdálkodási gyakorlatot is az új éghajlati viszonyokhoz kell igazítani. A hagyományos, kétéves termelési ciklust felválthatja a hároméves, így nem kellene évente teljesen lecsapolni a tavakat. Megoldást jelenthet a termelés kisebb, intenzívebb területekre való koncentrálása is, miközben a rendszer más részein magasabb vízszintet tartanak fenn, vagy aszály idején a tavak közötti vízmozgatással mentik meg az állományt. Egy halastó kiszáradása ugyanis nem csupán egy mezőgazdasági ágazat kiesését jelenti, hanem egy komplex - csigáknak, rákoknak, rovaroknak és madaraknak otthont adó - ökoszisztéma sérülését.
A magyar tógazdaságok támogatása és korszerűsítése tehát nemcsak gazdasági érdek, hanem a klímaalkalmazkodás, a helyi vízellátás és a biodiverzitás megőrzésének egyik leghatékonyabb eszköze.