Az afganisztáni farmerek, akik az ottani lakosság megdöbbentő 80 százalékát teszik ki, segítségre szorulnak, hogy újra életet lehelhessenek egykor buja, termékeny, legfőképpen gyümölcs- és dióültetvényeikbe, amelyek évszázadok óta biztosítanak útravalót a közép-ázsiai Selyem Úton átkelőknek.

A nyugatról érkező segítség legnagyobb része bár nagyszabású, de túlzottan költséges és nehezen fenntartható, továbbá figyelmen kívül hagyja az őshonos és jól bevált helyi mezőgazdasági, földművelési gyakorlatot.

Tény, hogy a fejlődéshez elengedhetetlen az afgánok technikai képzése: meg kell őket ismertetni a low-tech és az alacsony költségvetésű technológiákkal, így például a napelemmel vagy gravitációval működtetett öntözőberendezésekkel és a földalatti tárolórendszerek lehetőségével, hiszen ezekhez nincs szükség üzemanyagra.

Ezt az utat választotta Afganisztán több száz falujában számos helyi, alulról szerveződő fejlesztési szervezet is, például a Global Partnership, drága, külföldi vállalkozók közbenjárása nélkül. Ennek keretén belül magasan képzett szakemberek tréningezik a helyi afgán gazdálkodókat, földműveseket, akik tulajdonjoggal rendelkeznek, valamint kezeskednek a folyamatokért és az eredményekért, csak úgy, mint őseik tették generációkon át.

forrás: nytimes.com