A sikeres tejtermelés alapja a megfelelő borjúnevelés. A borjúnak tiszta, jól szellőző, jól fertőtleníthető, kényelmes helyet kell biztosítani a növekedési potenciál kihasználásához. A jól felnevelt utódok biztosítják a termelés jövőjét a tejtermelő vállalkozásban.
A húshasznosítású bikaborjakat és a továbbtenyésztéshez nem szükséges üszõborjakat a választás után a tej- és kettõs hasznosítású állományokból származó ivadékokhoz hasonlóan rendszerint hizlalásra fogják.
A feltett kérdésre az állattenyésztõ társadalom többsége valószínûleg határozottan rávágná: „Igen, de ennek megvitatásával nem is érdemes az idõt fecsérelni.” Tapasztalataink szerint az üszõborjak felnevelését sajnos a legtöbb tehenészetben „szükséges rossz”-ként kezelik, mert csak költségeket okoz, ugyanakkor közvetlen árbevétel nem származik belõle. Sokan úgy gondolják, hogy akkor cselekszenek helyesen, ha költségtakarékosság címén gyenge minõségû, a fiatal borjak által csak kevéssé hasznosítható, de vitathatatlanul olcsóbb takarmányokat alkalmaznak. Ezzel ellentétben a borjúnevelést ökonómiai szempontból egy olyan hosszú távú beruházásként kellene kezelni, mely csak két-három év múlva térül meg, hiszen szinte már elcsépeltté vált az a mondás, hogy a „magas szintû tejtermelés elérése a növendék állomány felnevelésével kezdõdik”. Egy tehenészeti telep nyereségessége vagy éppen veszteségessége sok apró tényezõn múlik, ezért érdemes néhány gondolatot a borjúnevelésnek is szentelni.
A repce a hétvégén jó locsolást kaphat
