Az elmúlt hónapokban mind gyakrabban, mind több rendezvényen merül fel: vajon hová, milyen növények alá „vándorol” a terület a kukorica- és a búzatermesztésből Magyarországon? Az utóbbi években e két szántóföldi „vezérnövény” vetésterülete éppen csak súrolta vagy jócskán alulról közelítette az egymillió hektárt. Az olajnövények közül a napraforgó és a repce népszerűségének erősödéséről, ennek okairól (kedvezőbb jövedelmezőség, növényolajok élénk világpiaci kereslete és kínálatuk átmeneti visszaesése, amelynek hatása több szezonon is átívelt) már részletesebben szóltunk a lap januári számában (67-68. oldal). A napraforgó és a repce vetésterületének növekedése azonban önmagában még nem egyenlítette ki a kukorica és a búza vetésterületének csökkenését.

Górcső alá véve a Magyar Államkincstár (MÁK) növénykultúránként és évenként összesített egységes területalapú támogatási igénylési adatait a 2013–2017 közötti időszakból arra a következtetésre juthatunk, hogy a területért folyó versengés – némi egyszerűsítéssel – leszűkíthető a kukoricára, a búzára (tavaszi és durumbúzával együtt), az árpára, a napraforgóra, a repcére, a szójára és a lucernára. E növények részaránya az összes mezőgazdasági területből, amelyre a gazdálkodók egységes területalapú támogatási kérelmet nyújtottak be, együttesen 67,8 százalék volt 2013-ban és 2017-ben is (1. ábra). A vizsgált fél évtized során a kukorica egységes területalapú támogatási kérelmekkel „lefedett” területe 15,9 százalékkal, míg a búzáé 9,0 százalékkal csökkent, miközben az árpa területe 8,3 százalékkal, a napraforgóé 17,1 százalékkal, a repcéé 38,3 százalékkal, a szójáé 84,5 százalékkal, a lucernáé pedig 32,8 százalékkal nőtt. Noha rövid időszakról van szó, a változás trendszerűnek mondható. Amíg azonban a napraforgó és a repce vetésterületének bővülése egyértelműen a piaci fundamentumokkal magyarázható, addig a szója és a lucerna vetésterülete elsősorban a támogatási rendszerben bekövetkezett változások nyomán indult növekedésnek.

A fentieken túlmutatóan, a gabonafélék vonatkozásában említésre érdemes még a tritikálé, a zab és a rozs, továbbá a silókukorica folyamatos térvesztése is ugyanezen ötéves időszak alatt: e növények, amelyek jóval ritkábban állnak az érdeklődés homlokterében, 2013 és 2017 között területük közel egynegyedét „veszítették el”. Az összesített adatok alapján e veszteség nagyobb részével – természetesen csak teoretikusan – az ugaroltatott terület megugrását állíthatjuk szembe. Amíg a zab és a rozs visszaszorulása összecseng az Európai Unió szántóföldi növényter­mesztésében nyomon követhető szerkezeti változásokkal, addig a tritikálé, valamint a silókukorica esetében erről egyáltalán nem beszélhetünk.

A cikk szerzője: Dr. Potori Norbert