Takarmányozástani szempontból ez az egyik legkritikusabb idõszaka a tehenészeti telepeknek. Az ok egyszerû, ebben az idõszakban kell a legjobb minõségû, legkoncentráltabb, és legdrágább takarmányadagot összeállítanunk a meglévõ és a vásárolt alapanyagokból. Hogy miért a címben szereplõ kérdés? Ezt a tejtermelõknek nem kell magyarázni. A kvóták központi csökkentésével a tejtermelõk többsége arra kényszerült hogy a termelését csökkentse. Ezt kétféle módon „próbálták” megtenni, vagy a létszámot csökkentették, vagy a takarmányozást fogták vissza. A létszámcsökkentéssel próbálkozó tehenészetek nagy része azt tapasztalta, hogy a tejtermelése állományszinten nem csökkent annak ellenére hogy az állomány 5-10%-át kiselejtezték.

Miért? Mert a leggyengébben termelő állatokat szórták ki, és miután a csoportlétszámok kisebbek lettek az állatok velfare-e, jóléte növekedett (nagyobb jászolszélesség, több pihenőhely, több levegő) így ezen állatok termelése növekedett. Emiatt maradt el a „várt” termeléscsökkenés. Akik a takarmányozási oldalon léptettek életbe megszorításokat -sem jártak jobban hosszútávon. A takarmányos szakma talán még sohasem élt át olyan hónapokat mint a nyáron és ezen az őszön. Amikor egy receptúrásnak vagy szaktanácsadónak az a feladata hogy olyan adagot állítson elő amitől termelés csökkenés következik be a tejelő tehenészetekben, véleményem szerint az a szakma mélypontja. A tejtermelés csökkentésnek és a receptúra módosításnak nem szabadott kímélnie az ellés utáni időszakot sem a telepi receptúrákban. Fussuk át ezen időszak fontosabb ismérveit, és az olvasó számára sem lesz kétséges a fenti okfejtésem helyessége.

Takarmányozástani szempontból az ellés utáni időszakot tovább oszthatjuk az ellés utáni első 30 nap takarmányozására, illetve a 30-100. napig terjedő időszakra. A különbség a kettő között elsősorban nem az igényekben rejlik, hanem a tehén által elfogyasztott mennyiségben. Köztudott hogy ellés előtt a szárazanyagfelvétel lecsökken, majd ellés után 3-4 hét elteltével éri el a maximumot, míg a tejtermelés ennél drasztikusabban emelkedik. A Holstein egy önfeláldozó típusú állat, amely annyit jelent, hogy még a saját testtömege bontása révén is termelni próbál. Az ellés utáni időszakban erre sor is kerül, fontos hogy a napi súlycsökkentés mértéke ne haladja meg az 1-1,5kg-ot. Az 1kg élőtömeg bontásakor keletkező energia 20,6 MJ (Nelact), a szabaddá váló nyersfehérje tartalom pedig 120g. Mivel 1liter 3,6% zsírtartalmú tej táplálóanyag szükséglete 2,92 MJ energia és 83g nyersfehérje, könnyen kiszámolható hogy 1kg élősúly csökkenés energia tartalmából 7 liter tejet, míg nyersfehérje tartalmából csak 1,4 liter tejet tud az állat termelni. Érdemes összevetni a lebontáskor felszabaduló táplálóanyagokat a laktáció második felében építendő igényekkel: 1kg súlygyarapodás energiaigénye 21,4 MJ, míg nyersfehérje igénye 500g. Csak kiváló minőségû takarmányokból lehet a nagy termelésû tehenek ellés utáni takarmányadagját összeállítani. Ugyanis egyszerre kell a nagy energia és fehérjebevitelről gondoskodni, meghatározott szárazanyag felvétel mellett. A kérődző takarmányozásban használatos védett (bypass) fehérjék fogalmával is meg kell ismerkednünk. A védett fehérje a kérődzők takarmányozásában annyit jelent, hogy a fehérjéket a bendőben lévő emésztési és lebontási folyamatokkal szemben mesterségesen ellenállóvá teszik, így ezen fehérjék a vékonybélbe jutva aminosavakra bomlanak, majd felszívódva hasznosulnak. A bendőben a mikrobiális emésztés hatásának a lebontható fehérjék áldozatul esnek. A fő probléma az, hogy ezen fehérjék nagy részének a lebomlása nem áll meg az aminosavaknál, hanem egészen N-ig bontják a baktériumok az értékes fehérjéket, ebből építve fel saját testüket, vagy metánként távoznak a szarvasmarha szervezetéből. Ki kell hangsúlyozni, hogy a baktérium fehérjénél értékesebb protein kevés van a kérődzők számára. A gondot az jelenti, hogy a nagy termeléshez szükséges fehérje mennyiséget nem fedezik az elpusztult mikroorganizmusok teljes mértékben, viszont egy bizonyos mennyiségen túl felesleges, sőt káros lebomló fehérjéket etetni, mivel a bendőfolyadék magas NH3 koncentrációja különböző anyagforgalmi és szaporodás biológiai problémák előidézője lehet. A megoldást jelentik a védett fehérjék alkalmazása (a szakirodalomban használatos még az UDP - undegradable protein és az RUP - rumen undegradable protein kifejezés is). A védett fehérjéket sokféleképpen csoportosíthatjuk, eredetük alapján növényi és állati, védettség elérése alapján hőkezeléssel, extrudálással, pörköléssel, különböző savakkal, alkoholokkal történő védettséget különíthetünk el. Általában a termékek birtokosai a gyártási eljárásokat próbálják titkolni, de gyakran titok övezi a termék védettségi értékét is, amely némelykor az in situ (fisztulával) és in vivo (emészthetőség) vizsgálatok hiányára vezethető vissza. Egy másik fontos mérvadójuk a bypass termékeknek az, hogy a bendőn áthaladó fehérje hányadból mekkora mennyiség szívódik fel a vékonybél nyálkahártyáján keresztül.

A nagy termelésû (

Címlapkép: Getty Images