A vízellátás sérülékenysége már 1942-ben, az infrastruktúra háborús károsodásakor megmutatkozott, a későbbi évtizedekben pedig az áradások és a vízhiány egyaránt komoly gondot okoztak. Az önállóvá válást követően ezért megkezdődött egy ellenállóbb rendszer kiépítése. Ennek eredményeként született meg a "négy nemzeti csap" stratégiája, amely a források diverzifikálására épít.

Az első ilyen pillér az importált víz, amely a hatvanas években kötött megállapodások révén sokáig a helyi vízellátás felét biztosította. Bár ez olcsó és kézenfekvő megoldás volt, jelentős külső függőséget eredményezett. A jelenlegi stratégia célja éppen ezért a vízimport teljes megszüntetése 2061-re, amit a másik három pillér technológiáinak felfuttatásával érnének el.

A hiányt többek között a tengervíz-sótalanítással pótolják. A fordított ozmózison alapuló eljárás során hatalmas nyomással préselik át a vizet egy membránon, amely a sók nagy részét kiszűri. A jelenleg működő öt üzem az ország vízigényének negyedét fedezi, ezt 2060-ra harminc százalékra szeretnék növelni. Bár a módszer rendkívül megbízható, kiemelkedően energiaigényes is, és megfelelő földrajzi adottságokat követel meg.

A harmadik forrás a csapadékvíz, amelynek összegyűjtésére Szingapúr területének mintegy kétharmadát használják. A burkolt felületekről és a háztetőkről lefolyó vizet csatornahálózaton keresztül tizenhét tározóba vezetik. Ez a rendszer nemcsak az édesvíz megtartását szolgálja, hanem az árvízkockázatot is hatékonyan mérsékli. A tervek szerint 2060-ra az ország területének már kilencven százalékát bevonják a csapadékvíz-gyűjtésbe.

A negyedik, egyben leginnovatívabb elem a tisztított szennyvíz újrahasznosítása. A mikroszűréssel, fordított ozmózissal és UV-fertőtlenítéssel kezelt víz olyan tiszta, hogy még az érzékeny mikrochip-gyártás során is alkalmazható. Bár az ivóvízhálózatba a korlátozott társadalmi elfogadottság miatt csak kisebb arányban kerül, a tisztított víz már most is az ipari és ivóvízigény harminc százalékát biztosítja, amit a jövőben ötvenöt százalékra emelnének.

A kínálat folyamatos bővítése mellett óriási hangsúlyt fektetnek a fogyasztás mérséklésére is. A tudatos vízhasználatot országos kampányokkal, pénzügyi ösztönzőkkel és víztakarékos berendezésekkel támogatják. A hálózat folyamatos ellenőrzésének és a szivárgások gyors javításának köszönhetően a szingapúri vízveszteség mindössze öt százalékos, ami messze elmarad a harminc százalék körüli világátlagtól.

Bár Szingapúr modellje a kis terület és a gyakorlatilag hiányzó agrárszektor miatt nem másolható le mindenhol egy az egyben, a víztakarékosság ösztönzése és a hálózati veszteségek csökkentése globálisan is követendő példa. A legfőbb tanulság, hogy a technológiai fejlesztéseket, a politikai döntéshozatalt és a hosszú távú tervezést összehangolva minden országnak a saját adottságaihoz kell igazítania a vízgazdálkodását.