Magyarország a szabadföldi paprikatermesztés északi határán van, ezért a termesztés kockázatos, a piaci elvárásoknak igazán csak a hajtatott paprika képes megfelelni, amelynek területe az utóbbi 10–15 évben nőtt, és az összes hajtató felületnek több, mint 50%-át teszi ki (2200–2300 ha). Ennek köszönhetően a megtermelt paprika mennyisége alapvetően nem változott (250 000 tonna/év), és továbbra is a legnagyobb tömegben exportált zöldségnövényünk maradt (40 000 tonna/év). 

A hazai paprikafajták tápanyag-igényével és tápanyag-felvételével tudományos alapon elsőkként Horváth és Bujk (1934) foglalkozott behatóan, noha a paprikakertészek a növény trágyázásáról ezt megelőzően is sok termesztési tapasztalattal rendelkeztek, és az ún. „nagy tápanyagi-gényû zöldségnövények” közé sorolták. Ez a tág határok között értelmezhető jelző, kevésbé a termésbe és a lombba beépített kémiai elemek mennyiségére, sokkal inkább a trágyázásra, a tápanyag-ellátás körülményeire és a talajviszonyokra utal, azt fejezi ki, hogy a paprikát tápanyagokban jól ellátott talajon, jó talajszerkezet mellett kell termeszteni, mert más zöldségfajokhoz viszonyítva a talajviszonyok romlásával a termés mennyisége nagymértékben csökken.

Talajigény
Az étkezési paprika talajigényére vonatkozó szakirodalom és a termesztői tapasztalatok több vonatkozásban is meglehetősen egységesek. A kiváló talajszerkezet, a jó víz- és tápanyagmegtartó képesség, a levegőzöttség, a sikeres paprikatermesztés alapfeltételeinek tartják. Abban is egységes a vélemény, hogy a hajtatásban a gyorsabban felmelegedő homok, ill. homokos vályogtalajokat kell előnyben részesíteni, míg a szabadföldi termesztésben a nagyobb termesztésbiztonság miatt a középkötött talajok jönnek elsősorban számításba.

A talaj szervesanyag-tartalma elsősorban a termesztés biztonsága miatt fontos, mivel a magas humusztartalmú talajok lényegesen jobb víz- és tápanyag-gazdálkodással rendelkeznek. Akkor, amikor a szakkönyvek a szervesanyag-tartalom vagy a szervestrágyázás jelentőségét hangsúlyozzák, az nem azért történik, mert a szerves trágya pótolhatatlan tápanyagokat tartalmaz, hanem az említett jobb víz- és tápanyag-hasznosítás miatt van.

Talajkémhatás-igény tekintetében nem különbözik a többi zöldségfélétől, a semleges, enyhén savanyú talajokat kedveli. Intenzív termesztési viszonyok között a talajok ellúgosodása figyelhető meg, ezért a tápoldatozásnál mindenképpen célszerû a savazás alkalmazása.

Szénsavas mésztartalom tekintetében az 1–5% közötti érték tekinthető optimálisnak, ennél magasabb mésztartalom esetén klorózis léphet fel, ill. alacsonyabb érték esetén a mészhiánybetegségek megjelenése várható.

A paprika, különösen a nálunk termesztett fehér termésû töltenivaló fajták a talaj sótartalmára különösen érzékenyek, ezért termesztésénél a szikesedésre hajlamos területeket kerülni kell, és az öntözéséhez is csak jó minőségû, alacsony EC-értékû vizet szabad választani.

A növények más-más energiával, de eltérő oldhatóságú tápanyagformákat képesek hasznosítani. Szélsőséges esetekben egyes tápanyagokból az ellátás a talajoldat kizárásával, kontakt ioncsere útján is biztosítható. Ha a tápanyagok nagyobb része a legkönnyebben hasznosítható, vízoldható formában van a talajban, akkor a növény tápanyag-ellátásában elsősorban az vesz részt. Az intenzív paprikatermesztés olyan esetnek tekinthető, ahol a legkönnyebben oldódó tápanyagok jelentős arányban vannak jelen, így a talajvizsgálatok során a vízben oldódó tápanyagokat kell a talaj tápanyag-ellátottságának megítélésénél figyelembe venni.

Tápanyag-igény
A paprikanövény egyes szerveinek tápelem-összetétele a különböző környezeti tényezőktől függően, de mindenek előtt az eltérő tápanyag-ellátás következtében jelentős ingadozást mutat. Az egyes szervekben mért N-, P- és K-szintet a talaj tápanyag-ellátottsága nagy, de szervenként változó mértékben befolyásolta. A legkisebb ingadozás a paprikabogyóban mérhető, bogyók tápanyag-ellátottsága jó, viszonylag állandó. Ugyanakkor a lombozat tápanyag-tartalma – szemben a termésével – az egyes talajtulajdonságokra (pl. talaj tápanyag-ellátottság) érzékenyen reagál. A növényanalízis vizsgálatok eredményeit összevetve megállapítható, hogy a paprika fajlagos tápanyag-igénye az alábbiak szerint alakul:

nitrogén (N):  2,4 kg/t termés
foszfor (P2O5):  0,9 kg/t termés
kálium (K2O):  3,5 kg/t termés

Ez azt jelenti, hogy 1 tonna termés előállításához a fenn jelzett tápanyag-mennyiségre van szükség.

Az egyes tápelemek átmeneti hiánya a legkorszerûbb termesztési körülmények között is előfordul, időbeni felismerésükkel jelentős terméskiesés előzhető meg. A nitrogénhiány gyakran tapasztalható a termesztésben, a legintenzívebb hajtatási formában a vízkultúrás termesztésben is előfordul. Az első tünetek az alsó levelek sárgulásával, a hajtások növekedési ütemének csökkenésével jelentkeznek. Tartós hiány hatására a paprikabogyók megnyúlnak, húsfaluk vékony marad, az alsó levelekről a klorózis átterjed a középső, majd a fiatalabb levelekre, miközben az idős leveleken nekrotikus foltok jelentkeznek. A nitrogénhiányban szenvedő növény gyökérzete vékony, kevésbé elágazó, hosszúra nyúlt. A nitrogén túladagolása – ha elegendő nedvességgel is párosul – erős lombozatot, vastag szárképződést eredményez. Maga a növény később kezd virágozni, és rosszul köt. A bogyók aprók, a fajtára kevésbé jellemző alakúak lesznek, a betegség iránti fogékonyságuk növekszik. A N-túladagolás vízhiány esetében a sókártétel jellegzetes tüneteit mutatja (vékony szár, sötétzöld levelek, barna gyökérzet).

A foszforhiány a tenyészidőszak első felében, palántaneveléskor – tőzegkultúrában –, valamint közvetlenül a kiültetést követően szokott fellépni. Az ilyen paprika növekedésben erősen visszamarad, vékony szárat, feltûnően gyenge gyökérzetet fejleszt. Későn virágzik, rosszul köt. Az első levelek fonáki oldalán barnászöld, vöröseszöld elszíneződés tapasztalható.

A kálium a nitrogénhez hasonlóan az alsó levelek sárgulásával jelzi a hiányt. Lényeges különbség a két hiánytünet között, hogy a nitrogén esetében az egész levélzet kisárgul (az erek is), a kálium esetében a főerek és az ereket határoló levélszövet, még a levél lehullásakor is élénkzöld marad. A sárgulás mindig a levél hegyén kezdődik és a levélnyél irányába halad. A súlyos káliumhiány ugyan csökkenti a termésmennyiséget, az optimális káliumellátás elsősorban a növény beltartalmi és fiziológiai tulajdonságaira van kedvező hatással (javítja a növények hidegtûrő képességét; növeli a betegségekkel szembeni ellenálló képességet; fokozza a szárazságtûrő képességet; elősegíti az aroma-, az íz- és a színanyagok kialakulását; fokozza a fotoszintézist és az enzimreakciókat, ezáltal magasabb a termés cukor-, fehérje- és vitamintartalma; javítja a termés külső megjelenését, a piacosságát azáltal, hogy fokozza a színanyagok képződését; növeli a termés szárazanyag-tartalmát és a sejtfalak vastagságát, ezáltal javítja a tárolhatóságot, a pulton-tarthatóságot).

A kénhiány paprikán a termesztési gyakorlatban csak a vízkultúrás termesztésben fordul elő, a szántóföldi termesztésben nagyon ritkán találkozhatunk vele annak ellenére, hogy a paprikanövény kénből viszonylag sokat épít be a szervezetébe. Ez elsősorban azzal magyarázható, hogy számos mûtrágyában a kén, mint kísérőanyag előfordul és a szerves trágyák is – amelyekből köztudottan sokat használnak a paprika alá – jelentős mennyiséget tartalmaznak.  A kénhiányban szenvedő növények növekedésben alig maradnak el az egészséges növényektől. A klorózis, ami hasonlít a nitrogénhiányhoz, nem az alsó, hanem a fiatalabb leveleken kezdődik.

A kalciumhiány termesztésben a leggyakrabban előforduló tápanyag-ellátással összefüggő élettani betegség. Legtöbbször nem a talaj alacsony mésztartalma, hanem a kalcium nehezen felvehető volta okozza a hiányt. Tekintettel arra, hogy nem reutilizálható – a növényen belül nem átépíthető – tápelem, a hiánytünetek először a fiatalabb leveleken klorózis formájában jelentkeznek. Azonban a kalciumhiányra nem a leveleken jelentkező klorózis a jellemző tünet, a paprikán, de a paradicsomon és a tojásgyümölcsön is leggyakrabban az ún. csúcsrothadás betegség formájában alakul ki. Ilyenkor a bogyó bibepont felöli oldalán beszáradt barna folt képződik, a beteg rész nagysága a hiány mértékével arányos. A magház és a bogyó kocsány felöli oldala egészséges. A fajták közötti érzékenység mértéke nagyon eltérő, ismertek olyan paprikafajták, amelyeken gyakorlatilag nem fordulnak elő a csúcsrothadás tünetei, de ismertek olyanok is, amelyek szöveti szerkezetüknél fogva igen hajlamosak a betegségre. A kalciumhiány kialakulásának a leggyakoribb oka nem a talaj alacsony mésztartalma, hanem a Ca felvehetetlenségét kiváltó magas talajsó-tartalom, a magas relatív páratartalom, az alacsony talajkémhatás és az ionantagonizmus (pl. magas kálium-, ammónia- és nátriumtartalom).

A vas a makro- és a mikrotápelemek között átmenetet képez, hatását tekintve inkább a mikroelemekhez tartozik. Általában a talajaink a növények fejlődéséhez szükséges vasmennyiséget tartalmazzák, a hiánytünetet legtöbbször a tápelem akadályozott felvehetősége okozza, ami rendszerint valamilyen talajhibára vezethető vissza (pl. magas pH, ion-antagonizmus, talaj-levegőtlenség stb.). A hiány először a fiatal leveleken, hajtásokon jelenik meg, majd idővel áthúzódik a középső levélszintre. Kezdetben a levélerek közötti szövetek halványodnak ki, majd az újból fejlődő hajtásokon egyre világosabb, fehérebb szövetek képződnek. A hiány előrehaladtával nemcsak az érközötti mező, hanem a vékony erek is kifakulnak. A paprikatermesztésben leggyakrabban a tömődött, levegőtlen talaj, a helytelenül elvégzett meszezés és a túlöntözés okoz vashiányt.

Magnéziumhiány tünetei az utóbbi években a támrendszeres paprikahajtatás kapcsán egyre gyakrabban megfigyelhetők. A tápelem hiánya nem a legalsó, de mindig az idősebb leveleken eredményez érközötti sárgulást. A káliumhiánnyal könnyen összetéveszthető, tekintettel arra, hogy a klorózis csak az érközötti szövetekre terjed ki, maga a levélér zöld marad. Valamivel élénkebb sárga, vöröses sárgább, mint a káliumhiány, és rendszerint a levélnyél irányából indul, szemben a káliumhiánnyal, amely a levél hegyén kezdődik.

A növény tápanyag-igénye nemcsak a fajtától, a termésmennyiségtől és a környezeti tényezőktől függően változik, abban jelentős szerepet játszik a növény kora is. Foszforból a csírázást követően és a virágzás idején a testtömegéhez képest viszonylag sokat halmoz fel a növény. A nitrogénfelvétel dinamikája ettől eltér, legintenzívebb a lombnövekedés időszakában és a termésképzés kezdetén. A káliumfelvétel is többnyire a nitrogénfelvétel ütemét követi, de a tenyészidő végére erősen lecsökken.

Trágyázás
A tápoldatos termesztés kapcsán a 90-es évektől az ammóniumnitrát és mészammon-salétrom mellett gyors ütemben kezdtek elterjedni a különböző, vízben tökéletesen oldódó nitrátok (magnéziumnitrát, káliumnitrát, kalciumnitrát), amelyek használata jelentős technikai színvonal-növekedést is feltételezett a gazdaságok részéről. Még korábban a foszfort szinte kizárólag szuperfoszfát formájában adták, addig napjainkban ezen a téren jelentős változás tapasztalható. A tápoldatozó komplex mûtrágyák elterjedésével, jelentősen csökkent az alaptrágya formájában adott foszfor, sok esetben teljesen el is hagyták, helyette tenyészidőben megosztva, vízben tökéletesen oldódó komplexek formájában juttatták ki. A kálium esetében a termesztők tisztában vannak a paprika klórérzékenységével, mégis a magas költségek miatt alaptrágyának a 40, ill. a 60%-os kálisót használják. Ugyanakkor fejtrágyának szinte kizárólag a vízben tökéletesen oldódó káliumnitrát kerül alkalmazásra. 

Elmondható, hogy napjainkban az intenzív szabadföldi és hajtatott paprikakultúrák esetében a fejtrágyázás tápoldatozás formájában történik. A fehérpaprika trágyázására a szaktanácsadók és mûtrágyagyártók meglehetősen eltérő összetételû tápoldatot javasolnak, azonban a javasolt receptúrákból néhány szabály általánosítható:

• tápelem-arány tekintetében 4 fenológiai fázist különítenek el (I. kiültetés utáni két hét, a begyökeresedés szakasza; II. a kiültetést követő 3–5 hét az első virágok nyílása és kötődése; III. első termések szedése 6–8. hét; IV. folyamatos szedés időszaka),
• kezdetben a gyökeresedés elősegítése érdekében (az ültetést követő 2 hét alatt) a nitrogénhez és a káliumhoz képest magas P-arányú tápoldatot javasolnak,
• kiültetést követő 8–9 hétben (I–III. szakasz) jelentősen változik a paprikanövény tápelemarány-igénye,
• a szedések idején az N : K arányt lényegesen nem változtatják,
• a fényviszonyoktól függően a IV. szakaszban az N : K arány 1 : 2 között változik, télen magasabb a K-arány, nyáron kisebb.

A mûtrágyaadagok tekintetében a sóérzékenység miatt a gyakoribb, de kisebb adagú fejtrágyázás javasolható. Az ilyen trágyázási technológiával megvalósítható a termesztésben gyakran emlegetett „etetés” paprikatermesztés, amely során a gyakran, kis adagokban adott fejtrágya-adagok hatására kiegyenlített a talaj tápanyag-tartalma és egyenletes a növény tápanyag-ellátása is. Van technológiai javaslat, amelyben a víz helyett állandó híg tápoldatozást javasolnak, és a perzselési károk elkerülése érdekében a tápoldat töménységét 0,1%-ban, azaz a 2,5 EC-ben határozzák meg. Minél nagyobb egy zöldség fajlagos tápanyag-igénye, minél nagyobb a várható termés nagyságából számított trágyaadag, annál valószínûbb, hogy a kijuttatandó mûtrágyát meg kell osztani, több részletben kell adni. Ez különösen indokolt az olyan sóérzékeny fajoknál, mint a paprika, ahol az egyszerre kiadható tápanyag-mennyiség lényegesen kisebb, mint a sóra kevésbé érzékenyek esetében.

A paprika sótûrő képessége a fejlődése folyamán változik, azaz változik a mûtrágyaadagok mennyiségével szembeni érzékenysége. Tapasztalatok és kísérletek alapján mondható, hogy a paprika a csírázás, a gyökeresedés, a virágzás vagy a terméskötés idején, ill. a palántakorban fokozott mértékben érzékenyek a közeg EC értékére.

A paprikatermesztésben a levélen keresztüli tápanyag-ellátásnak elsősorban akkor van jelentősége, amikor a talajok tápanyag-tartalmát kedvezőtlen környezeti vagy belső (növényi) tényezők miatt a növények nem, részben vagy csak lassan tudják hasznosítani. Minden ilyen esetben elsődleges cél a tápanyag-ellátást akadályozó tényezők megszüntetése, a lombtrágyázás csak átmeneti vagy kiegészítő megoldás, ugyanakkor a termesztés technológiának fontos, esetenként elengedhetetlen része. A paprika lombtrágyázásának nagyobb jelentősége a makroelemek közül a kalciumnál, a foszfornál, az ún. mezolemek közül a vasnál és a magnéziumnál, a mikroelemek esetében a bórnál van.

A cikk szerzője: dr. Terbe István