A 80-es évek végétől a legjobb zöldségtermesztő üzemek, majd a 90-es évek elejétől az élenjáró, szabadföldi termesztéssel foglalkozó gazdaságok fokozatosan áttértek a hagyományos, szántóföldi növénytáplálásról a tápoldatos termesztésre.



A tápoldatos termesztés nem csupán a szilárd mûtrágyák feloldása, és folyékony formában történő kijuttatása, az eredményes és hatékony tápoldatozásnak több technológiai, mûszaki, elméleti és ökológiai feltétele van. Az alábbiakban ezekből szeretnénk a legfontosabbakat kiemelni. A hagyományos és tápoldatos tápanyag-utánpótlás közötti fontosabb különbségeket az 1. táblázatban foglaljuk össze.

A tápoldatozási technológia elterjedése is hozzájárult a napjainkban felerősödött üzemkoncentrációhoz, mivel a kisebb gazdaságok számára az egységnyi területre eső, fajlagos beruházás a központi mûszaki egységek miatt (tápoldat-bekeverők, tartályok, savszivattyúk, mûszerek, mikroprocesszorok és számítógépek) jelentős mértékben megnövekedett.



A tápoldatos termesztés legfontosabb feltétele a jó minőségû öntözővíz, amiből eddigi vizsgálataink szerint nálunk meglehetősen kevés van, a kertészeti üzemekben jelenleg használt öntözővizeknek közel 25%-a, a szikesítő hatása miatt alkalmatlan tápoldat készítésre. A termesztési gyakorlatban az olyan vizeket, amelyek EC értéke meghaladja az 1,5 mS/cm-t már tápoldat-készítésre nem javasolnak. (Optimális érték a 0,5–1,5 mS/cm.)



A tápoldatozásra csak vízben tökéletesen, maradék nélkül oldódó, ún. tápoldatozó mûtrágyák jöhetnek számításba. Ezekből a kereskedelemben meglehetősen jó a választék, nemcsak márkákban széles a kínálat, de összetétel vonatkozásában is minden igény kielégíthető, ugyanis egy-egy mûtrágyacsalád 5–15 különböző N-P-K összetételû készítményt jelent, sok esetben mikro- és mezo-tápelemekkel is kiegészítve.



A tápoldatozás az ún. törzsoldat készítésével kezdődik. A törzsoldat egy tömény mûtrágya oldat, amit felhígítva juttatunk ki a növények alá.

Készítésével kapcsolatban az alábbi fontos szabályokat érdemes megjegyezni:

• Törzsoldatot is csak jó minőségû, lágy, alacsony sótartalmú vízből szabad készíteni.

• Célszerû a törzsoldat töménységét úgy beállítani, hogy felhasználáskor 100 ×-ra kelljen hígítani. Ezzel jelentősen megkönnyítjük a tápoldat-töménységének és a kijuttatott mûtrágya mennyiségének a kiszámítását.

• A tápsókból és mûtrágyákból – a kicsapódás elkerülése érdekében – külön-külön oldatot készítsünk a következő csoportosítás szerint:
  
   „A”  Ca/NO3/2; salétromsav;  KNO3;  NH4NO3; vas
  
   „B” foszforsav; K2SO4; MgSO4 és mikroelemek
  
   „C” savtartály a pH beállításhoz

• 20–30 tömeg %-nál több a legjobban oldódó mûtrágyákból sem oldható fel! Ezt a bekeverő tartályok méretezésénél kell figyelembe venni.

• Csak annyi törzsoldatot készítsünk, amennyi egy nap alatt elfogy, ugyanis egyes komponensek idővel kicsapódhatnak.

• A törzsoldathoz növényvédő szert, növekedésszabályzó anyagokat nem szabad keverni!

• A törzsoldatot zárt, fénytől védett helyen tartsuk.

Míg a növény egy bizonyos határon belül szelektálja a számára fontos tápelemeket és kevésbé jelentős kémiai anyagokat, védekezik az alacsony és a magas hőmérséklet és páratartalom ellen, átmeneti tápanyaghiány esetén átépíti szervezetében a tápanyagokat, addig a tápoldat magas töménységével szemben „védtelen”, a magas sóérték a gyökérrendszeren keresztül  közvetlen károsítja, ezen keresztül az egész asszimilációt alapvetően befolyásolja. Ezért a tápoldatkészítés során különösen nagy figyelmet kell fordítani a tápoldat töménységére. Az egyes növényfajok, de néhány zöldségféle esetében a fajták között is jelentős különbség van a só-, azaz a tápoldat töménysége iránti érzékenység tekintetében (2. táblázat). A növény sótûrő-képessége azaz a sóérzékenysége a fejlődése folyamán is változik. Tapasztalatok alapján a zöldségnövények a csírázás, a gyökeresedés, egyes fajok esetében a virágzás vagy a terméskötés idején, a palántakorban fokozott mértékben érzékenyek a közeg EC értékére, ennek megfelelően kell a mûtrágyaadagokat, illetve a tápoldat töménységét szabályozni.

A zöldségtermesztésben a nagyszámú növényfajból és a változatos termesztéstechnológiákból adódóan a trágyázás időpontja és a trágyamennyiség megosztása nagyon eltérő lehet. A faj és fajta vonatkozásában a trágyamegosztásnál a fajlagos tápanyagigény és a gyökeresedés mélysége mellett a tenyészidő hossza játszik fontos szerepet. A fajlagos tápanyagigényt, vagyis az egységnyi termés előállításához szükséges tápelem-mennyiséget a zöldségfaj örökletes tulajdonságai (zöldségfélék esetében alig kimutatható mértékben a fajta is) határozzák meg. Ilyen vonatkozásban az eltérés a fajok között igen jelentős (3. táblázat), ami kisebb mértékben a növényi részek elemösszetételéből, sokkal inkább a morfológiai különbségekből és a faj biomassza termeléséből adódik.

Minél nagyobb egy zöldség fajlagos tápanyagigénye, minél nagyobb a várható termés nagyságából adódó trágyaadag, annál valószínûbb, hogy a kijuttatandó mûtrágyát meg kell osztani, több részletben kell kiadni. Ez különösen indokolt a sóérzékenyebb fajok esetében, ahol az egyszerre, tápoldat formájában kiadható tápanyagmennyiség, illetve tápoldat-töménység lényegesen kisebb, mint a sóra kevésbé érzékenyeknél.



A magasabb víz- és tápanyagmegkötő-képességgel rendelkező talajokon (pl. vályogtalajok, humusztalajok) mindig kisebb a perzselés veszélye, szemben a homokkal, ahol a tápanyag-kimosódás is nagyobb. Ebből adódóan az alacsony humusztartalmú homokon több (gyakoribb), de a 4. táblázatban 20–30%-kal kisebb adagok formájában kell a tápanyagot kijuttatni, mint a humuszban gazdagabb vályog vagy egészen kötött réti talajok esetében.

Talán a növény tápanyagigénye és a mûtrágya minősége mellett az alkalmazott termesztéstechnológia az a tényező, amely leginkább meghatározza a tápanyagok elosztását és időzítését. Gondoljunk arra, hogy néhány növény szuperintenzív termesztésénél már tiszta vízzel történő öntözést nem, csak egészen híg tápoldatozást javasolnak a technológiák. Ez heti, de csepegtető öntözés esetén akár két-három napi tápoldatozást jelent. A helyrevetett növények gyökérzete, a fejlett főgyökér miatt, lényegesen mélyebben helyezkedik el, mint a tûzdelt vagy palántázott növényeké (paprika, paradicsom). A gyakori, kisadagú öntözéssel is – ami nem minden esetben cél (pl. homoktalajok) – feljebb „csalogatjuk” a gyökereket, ezzel jelentősen befolyásoljuk a tápanyagfelvevő zóna elhelyezkedését. A mélyebb gyökérzet ritkább, de a 4. táblázatban feltüntetett értékeknél akár 20–30%-kal nagyobb, míg a sekély elhelyezkedés valamivel gyakoribb és kisebb adagú fejtrágyázást (tápoldatozást) igényel.



A termesztők körében is közismert, hogy a talajhoz jobban kötődő mûtrágyákat, ill. tápanyagokat (foszfor, kálium) elsősorban alap-, míg a könnyebben kimosódókat fej-, ill. indítótrágya formájában célszerû kijuttatni. Ennek megfelelően a zöldségfélék esetében a kijuttatásra kerülő nitrogén, foszfor és kálium tápelemeket az 5. táblázatban feltüntetett módon javasoljuk megosztani.

Az őszi gabonáknál indokolt, ugyanakkor a zöldségfélék esetében helytelen gyakorlat, amit a környezetvédelem is jogosan kifogásol, az őszi alaptrágyázáshoz NPK-tartalmú összetett trágyák használata. Egy tavasszal sekélyen vetett hagyma vagy sárgarépa egy lazább, de még egy középkötött talajon sem sokat hasznosít az ilyen nitrogénből. Olyan esetben elfogadható az őszi nitrogénes alaptrágyázás, ha jelentős mennyiségû szerves anyag került leszántásra, amelynek a bomlását elő kell segíteni, de egyébként nem. Helytelen gyakorlat az is, hogy a hosszabb tenyészidejû, jelentős mennyiségû káliumot igénylő zöldségfajok esetében fejtrágya formájában nem adnak káliumot (pl. téli fejes káposzta, tárolási sárgarépa stb.).



A zöldségtermesztésben a fejtrágyázások időpontját gyakran fenológiai fázisokhoz kötjük, és akkor adjuk a tápoldatot, amikor az egyes tápanyagok a legjobb hatékonysággal érvényesülnek. Ez fajonként jelentősen, fajtatípusonként, illetve fajtánként kisebb mértékben eltérő lehet. A paprika és a paradicsom esetében az első terméskötéseket követő napokban növekszik meg ugrásszerûen a tápanyagfelvétel, mindenek előtt nitrogénből és káliumból. Ennél korábban adott nagyobb mennyiségû nitrogén könnyen virág- és terméselrúgáshoz vezethet. A görög- és sárgadinnyék esetében is a terméskötést követően indul meg egy fokozott mértékû tápanyagfelvétel, de a nitrogén-tápoldatozást célszerû kicsivel korábban, már a virágzás kezdetén fokozatosan elkezdeni, hogy a növények a terméskötések idejére kondícióban is alkalmasak legyenek a termések megtartására. A káposztaféléknél a fejképződés kezdete jelent ugrásszerû tápanyagigény növekedést, ezért célszerû a tápoldatozást ekkorra időzíteni. Ugyanakkor a túl későn adott nitrogén-fejtrágya a tárolhatóságot nagymértékben rontja, ebből adódóan a betakarítás előtt 3–4 héttel a tárolási káposzta- és gyökérzöldségféléket nem szoktuk már fejtrágyázni. A levélzöldségfélék esetében a későn adott nitrogén nemcsak a fejesedést rontja – pl. a fejes saláta esetében laza fejek képződhetnek –, de a nemkívánatos nitráttartalmat is káros mértékben megemeli. A retek és a karalábé esetében, ha fajtához nem is, de legalább fajtatípushoz (gumóátmérőhöz) célszerû az utolsó tápoldatozás idejét kötni, mert a későn adott, nagyobb mennyiségû nitrogén a gumók felrepedését válthatja ki. A korai burgonyánál a virágzás idején adott nitrogén tápoldatnak van igen kedvező hatása a gumóképzésre. A palánták esetében az első lomblevelek megjelenéséhez kötjük a tápoldatozás kezdetét.



A szakszerû, a növényigény oldaláról alátámasztott és a technológiában integrált trágyamegosztással nemcsak a tápoldatozás hatékonysága javul, de az egyre szigorodó környezetvédelmi előírásoknak is jobban eleget lehet tenni.