Orbán Lászlót nem kényeztette el az élet, ahogy felmenői is keserves krónikáját írhatták a családi történelemkönyvnek. Zsófiapusztán, Nagyvázsony szomszédságában született 1951-ben nyolcgyermekes család hatodik gyermekeként. Szülei is gazdálkodtak, a földosztás útján jutottak földhöz, amelyen kemény munkával állították elő a népes család szükségleteit fedező élelmet. Valódi tragédiát jelentett a család életében, amikor 1952-ben a szövetkezeti mozgalom idején a szülei nem álltak be a helyi állami gazdaságba. S ahogy az efféle ellenállást a rendszer büntette, szeptember elsején minden előzetes bejelentés nélkül – három másik családdal együtt – az utcára tették őket a hat gyermekkel.
László alig volt egy esztendős, amikor a kisemmizett család útra kelt, hogy a szülők falujában találjanak menedéket. Apró kis házban húzták meg magukat, s oda született még két húga. Nyolcgyermekes édesapjuk minden nehéz körülmény ellenére a jövőbe tekintve nagy örömét lelte utódai taníttatásában, és komoly figyelmet fordított az iskoláztatásukra. Az évtized végére, 1959-re már gyarapodott a család vagyonkája is, köszönhetően a hitnek, az összetartásnak és a kitartó szorgalomnak. Ebben az esztendőben „egyformába öltöztettek mindenkit” – Szentgálon az egyenlőség jegyében bekerültek a többi gazdálkodóval együtt Orbánék is a Hunyadi Tsz-be.
Cikkünk főszereplője az általános iskolai tanulmányai után pápai diák lett, a Mezőgazdasági Technikumban tanult, és bevallása szerint még ma is abból él, amit ott elsajátított. Szeretettel és tisztelettel gondol vissza tanáraira, akik annak idején arról is biztosították, hogy a technikumban megszerzett tudása konvertibilis. Pontosan emlékszik arra a csütörtöki napra, amikor a kezébe vette a bizonyítványát, és a következő hétfőn már be is állt a munkába – a helyi termelőszövetkezetben kapott állást. Attól a naptól kezdve dolgozik minden nap, és a szülők hitét megtartva tiszteli meg pihenőnapként a vasárnapot, a templomba menés napját. Az állatok etetésén és ellátásán túl vasárnap nem dolgoznak, és ezt a gyermekei is tartják.
Egyetlen munkahelyének, a Szentgáli Tsz-nek 1992-ben mondott búcsút. Szókimondó ember lévén a szövetkezetek rendszerváltása kezdetén mindjárt úgy alakult, hogy elsőként tették ki a termelőszövetkezetből. Itt jegyezzük meg, hogy az előző rendszer Szentgálon rekordot állított be a települések sorában azzal, hogy 263 családot kiáltott ki kuláknak…
Amikor ott maradt munka nélkül, kegyetlen időszak következett, hiába volt ott a nagy háztáji gazdaságuk. Annak előtte, mire dolgozni kellett menni, addigra ő otthon már elvégezte a teendőit. A sok gazdatárs mind így élt akkorában: fáradtan mentek dolgozni, de közülük egy sem késett el soha! „Mindig az késik, aki nem gazdálkodik, mert annak nem kell felkelnie.” – hangzik a logikus magyarázat.
Az önálló gazdaság építésére azután 1994-től került sor. Nagy feladat és felelősség hárult Lászlóra, akkorra már négy gyermek (egy leány és három fiú) édesapjára. Nem volt egyszerű magának a volt Kun-tanyának a megvásárlása sem – talán külön mesét megérő történet –, amelyhez végül éppen a korábbi tulajdonosok segítségével jutott hozzá. Mivel addig is gazdálkodott, és volt már öt tehene, nagy elszántsággal kezdte tervezni jó gazda módjára a jövőt. Az első traktort, egy 6245-ös Zetort a rokonok segítségével vették – az akkori lehetőségek szerint öt év alatt kellett visszafizetni a felvett hitelt, így megvásároltak minden olyan eszközt az erőgéphez, amellyel az akkori 40 ha szántó és 40 ha legelő területet tudták művelni.
Orbán Lászlóék gazdasága mára jelentős mértékben megnövekedett, a gazda feleségével, és három fiával (Lászlóval, Zoltánnal és Péterrel) végzi a teendők sokaságát. Két generáció számára jelenti a mindennapos munkát az állatokkal és a földekkel való törődés. A teljes földterület 220 ha-t tesz ki – 100 ha szántó, 100 ha gyep és 20 ha erdő megoszlásban. A terület egy része bérlemény, s a növénytermesztés mellett ugyancsak jelentős méretű az állatállomány is, amelyet 350 merinó juh és 100 szarvasmarha alkot – tejelő magyar tarka és húshasznú magyar tarka egyedekkel. A juhok többnyire olasz piacra kerülő exportként hagyják el a farmot, a friss tej viszont a környéki házak konyhájába jut.
A géppark mérete is követte a megnövekedett terület és az azzal járó feladatok igényeit. Ma már négy traktor alkotja az erőgép bázist, a John Deere 8300-assal az élen. A talajművelőeszközök sorában szerepel a Kverneland ágyeke és az IH tárcsa mellett kombinátor, rakodógép és nem oly régi beszerzésként a 2200 literes, 18 méter szórásszélességű permetező. A takarmánygazdálkodás eszközei sorában kasza, rendsodró és bálázó szerepel a palettájukon – az új Claas Rollant mindössze két éve vesz részt a lucerna hatékonyabb kezelésében.
A 2008-as esztendőben a két nagyobb fiú elnyerte a fiatal gazdák induló pályázatát. László és Zoltán önálló gazdálkodóként kapcsolódik a családi gazdálkodáshoz – egyikőjük kertészmérnökként, a másik fiú kertépítő technikusként képviseli a fiatal generációt. A pályázaton nyert lehetőségnek köszönhetően László egy 230 LE-s John Deere-t vásárolt, fivére a hodályok megvételéhez és felújításához használta fel a hozzáférhető összeget. Mindkettőjüknek 40 ha szántója és 20 ha legelője van, s a legkisebb fiú is bekapcsolódott már a mindennapos munkákba, maga is az mezőgazdaságot választva életpályául. A gödöllői Szent István Egyetemen képezi magát – ahogy a jövő agráriusai már az elméletet is a legfelsőbb szintű képzésben sajátítják el. S ahogy apjuk is az édesapja biztosította tanulással, no meg a mindennapos kemény munkával jutott a mai sikeres gazdálkodásig, úgy a három testvér számára is természetes a megalapozott tudással végzett kemény munka. Leánytestvérük a tanító mesterséget választotta, s a nagyszülők örömére két fiúunokájuk, bár távol laknak, a nyári szünetet a gazdaságban töltik.
A szentgáli Orbán tanyán azonban zajlik az élet, s a birtok mára valódi közösségi hellyé vált – a rajta álló lakóépület nem csak a családi programok (maga a família is 65 főt számlál egy-egy találkozón) színhelye, de az Aranykalászos tanfolyam gyakornokait is itt fogadják. Minden évben kihozzák a faluból a 7. osztályos tanulókat is, hogy ők is megismerhessék a gazdaság életét, megkóstolhassák az igazi házikolbászt és a frissen fejt tejből készült kakaót, no meg felülhessenek a traktorra, ahogy egy valódi gazda teszi. A gazdaság élete, ahogy a vendégszerető családé is egy nyitott könyv: aki ide érdeklődve betér, megnézheti a birtokot.
A gazdaságban a reggelek az állatok körüli teendőkkel indulnak, a 6 órakor kezdődő fejés után a tejet frissiben viszik a kuncsaftoknak. A három fiúból egynek mindig részt kell vennie a fejésben, de a gazdaságban még a csak képzeletbeli forgatókönyvet is jól írták meg: ha bárkinek közbejönne valami, mindig van, aki helyettesítse. Az apa az, aki minden reggel ott van a fejésnél, és ő az, aki a tejet kiszállítja. A fiúk ez idő alatt etetnek, kitakarítják az istállót, és megetetik a disznókat, amelyeket csak saját célra tartanak. A kiszámíthatatlanság miatt úgy vélik, hogy nem érdemes a sertéstartásba belevágni. Véleményük szerint mindenképpen szükség lenne kormányzati lépésre annak érdekében, hogy a sertéstartás mindig kifizetődő legyen, mert megtapasztalták azt, amikor olcsóbb volt megvenni, mint felhízlalni a jószágot.
Az Orbán családban még a kívülálló számára is megtapasztalható az a szeretet és kölcsönös tisztelet, amely egyébként ma már csak oly kevéssé bukkan fel. Itt a hagyományos értékrend és a hit meghatározza a hétköznapokat, és helyén tudja az ünnepeket. „Apu, neked az Isten azt is odaadta, amit másnak akart! – mondják a fiai, és ez bizony a legnehezebb időkben is a tartást, és a derűt jelentette, a hittel való erőgyűjtést a jövő érdekében. A családtagok mindenkinek szívesen segítenek ma is, és ahogy az édesapa fogalmaz: „soha nem az hiányzott, amit adtam, mindig az hiányzott, amit elrontottam”.
Orbán gazdától megtudjuk azt is, hogy falujuk Árpádkori település, ahol nagy hagyománya volt az állattenyésztésnek – egészen a rendszerváltásig. Akkor azonban becsukták a tejcsarnokokat, s ez nagy kárt jelentett a településnek, amely lakóit utolérte a régi átok: „gyöpösödjön ki az udvarod”! Bizony ki is gyöpösödtek a korábban jól használt udvarok, ami azt jelenti, hogy nincs benne élet. Ma már sajnos jellemző, hogy odaviszik az élelmiszert, ahonnan vinni kéne – jegyzi meg László. Nincs tartalék a háztartásokban, a kertekben vetemény és gyümölcsös helyett pázsit, hintaszék vagy éppen méteres gaz van. (Sajnálatos módon ez nem csak az ő falujukra jellemző.) A parasztságot véleménye szerint a mai napig sem veszik komolyan, pedig az országot mindig ők emelték ki a kátyúból, és most is csak ők lesznek képesek rá.
A falujukban ma már mindössze tán csak tizenöten gazdálkodnak, de közülük is csak tízen élnek abból. Nemigen választják ma a fiatalok sem ezt az életformát, pedig bizony nagyon szép és értékes életmód – de ezt csak az tudja, aki tapasztalja. Állattal csupán két család foglalkozik Szentgálon – mondja László – „olyan a mi falunk is, mint a többi: nyírjuk a füvet, és ez nagy baj”! Ő valóban szerencsésnek vallja magát, hiszen az gyerekei a legnemesebb értelemben vett paraszti életben nőttek fel, s nekik nem okoz gondot felkelni reggel és gumicsizmát húzni, megetetni az állatokat még Karácsonykor is. Aki nem ebben nőtt fel, az nem tudja, ez mivel jár. Itt csak a kitartó munkának van jövője. Elszomorító, hogy ma a faluban felnövők sem tudják már, hogyan kell a zöldségmagot elvetni, vagy a hagymát eldugdosni. Ez sajnos országos probléma: generációk maradtak ki a mezőgazdaságból.
A vidéki ember ismeri a természet törvényeit, és jóval túllát a faluja templomának tornyán, amikor a jövőről gondolkodik. László már korábban megfogalmazta azokat az ideákat, amelyeknek igyekszik is hangot adni, s melyek egy része már teljesülni látszik. Gyökerek nélkül nincsenek ágak sem, ezért ő minden magyar embernek megadná az állampolgárságot, aki kéri. Bevezetné az iskolai hitoktatást, mert kapaszkodó és mérce nélkül nincs igazodási pont. Az agráriumban pedig a családi gazdaságot tenné mindenek elé, mert ott, ha a nagypapa adósságot csinál, azt az unokának meg kell fizetnie. A bölcs gondolatoknak mindig illő tisztelet jár az Orbán családban, ahol a fiúk ugyancsak büszkék az édesapjukra, és ma is szívesen hallgatják tapasztalatait, intelmeit.
A cikkben szereplő család bemutatásakor a szakmai részről ezúttal kisebb arányban esik szó. Az Agro Napló 2011/10-es számában Benedek Szilveszter írásában részletesen megismerhetik olvasóink a szentgáli tanyán folyó munkát az „Egy családi gazdaság növénytermesztési gyakorlata” című cikkből, amely teljes terjedelmében elérhető regisztrált felhasználóink részére itt is
-Keresztes-
