Agro Napló • 2026. október 30. 09:03
A súlyos aszály és a hőstressz miatt már nyár végén elszáradt a fák lombja a Börzsöny egyes részein, a pusztulás tényleges mértéke azonban csak a következő tavasszal derülhet ki. A kiszáradó patakok a vízhez kötődő fajokat is veszélyeztetik. A károk mérséklésében kulcsszerepe lehet a csapadék helyben tartásának és a természetes folyamatokat támogató erdőkezelésnek - írja az Agrárszektor.
A Börzsöny erdeinek korai sárgulása nem a megszokott őszi lombszíneződés jele. A levelek sok helyen már a fákon szalmaszerűen kiszáradtak, a megritkult lombkoronán keresztül pedig szokatlanul sok fény jut az erdő belsejébe. A károsodás különösen a magasból látványos, a drónfelvételeken élesen kirajzolódnak az elsárgult erdőfoltok.
Molnár Ábel Péter ökológus, a MATE Természetvédelmi és Tájgazdálkodási Tanszékének munkatársa szerint lényeges különbség van a természetes őszi lombhullás és az aszály okozta levélszáradás között. Ősszel a fa fokozatosan készül fel a nyugalmi időszakra, súlyos vízhiány esetén viszont a levelek hirtelen száradnak el. Ha ez a folyamat túl gyorsan megy végbe, a növénynek arra sem marad ideje, hogy felkészüljön a következő tenyészidőszakra és új rügyeket fejlesszen.
A károk nem mindenütt egyformák. Ahol a lombozat egy része zöld maradt, ott tovább működhetett a fotoszintézis, ami javítja a fa regenerálódási esélyeit. Sokkal aggasztóbb a helyzet ott, ahol a teljes lomb elszáradt, és az idei hajtások is elhaltak.
A korábbi aszályok tapasztalatai alapján a látványos lombszáradás nem feltétlenül jelenti a fa pusztulását. Kedvező esetben a következő évre szinte teljesen helyreállhat a lombkorona. Előfordulhat az is, hogy az ágak jelentős része elhal, de a túlélő törzsből új hajtások fejlődnek. Ha azonban a károsodás a gyökérzetet is súlyosan érinti, a fa már nem tud újrahajtani.
A túlélést a termőhely, a gyökérzet fejlettsége, a genetikai adottságok és a kórokozók jelenléte egyaránt befolyásolja. Egy olyan fertőzés, amelyet a növény átlagos körülmények között még képes kordában tartani, a hőstresszel és a vízhiánnyal társulva végzetessé válhat. Emiatt akár két egymás mellett álló, azonos fajú fa is gyökeresen eltérően reagálhat ugyanarra a hőhullámra.
A fafajok alkalmazkodóképességében szintén jelentős különbségek figyelhetők meg. A nagylevelű hárs gyors lombhullatással mérsékelheti a vízveszteséget. A molyhos tölgy a levelek eldobása mellett a makktermelés visszafogásával is csökkentheti a terhelést. Ezek a mechanizmusok azonban nem nyújtanak teljes védelmet. Molyhos tölgyek pusztulására is van példa, a csertölgy pedig hiába viselte jól a szárazságot egyes hegy- és dombvidékeken, az Alföldön súlyos veszteségeket szenvedett.
A Börzsönyben egyelőre nem lehet pontosan megbecsülni a veszteségeket. Molnár Ábel Péter szerint bizonyos területeken nem zárható ki a 80 százalékot meghaladó fapusztulás sem, ez azonban nem a teljes hegységre vonatkozó becslés. A valós helyzet felméréséhez részletes, az egyedi fák állapotát vizsgáló kutatásra van szükség. A tavaszi kihajtás fogja majd megmutatni, mely állományok képesek az életben maradásra.
A bizonytalanságot a korábbi tapasztalatok is magyarázzák. A Tiszántúlon a 2022-es aszály után több olyan erdőrészlet akadt, ahol az elszáradt lombú fák többsége a következő évre teljesen elpusztult. Máshol viszont a látványos száradás ellenére nagy arányban hajtottak ki újra az egyedek. A túlélő állományokat ugyanakkor újabb komoly megrázkódtatás éri, ha a rendkívül forró és száraz nyarak rendszeressé válnak.
A vízhiány az erdő egész ökoszisztémáját veszélyezteti. A kétéltűeket különösen érzékenyen érinti a kisebb vízfolyások kiszáradása, mivel szaporodásuk és túlélésük közvetlenül a vízhez kötődik. A Börzsönyben a kövi rák helyzete is kritikussá vált, a természetes élőhelyek eltűnése közvetlenül fenyegeti a helyi állomány fennmaradását.
Más fajok könnyebben alkalmazkodnak a megváltozott körülményekhez, vagy éppen új területeket hódítanak meg. Egyes lágyszárú növények és madarak a tágabb tűrőképességüknek és jobb terjedési képességüknek köszönhetően előnybe kerülhetnek. Az őshonos sisakos sáska az utóbbi években az Alföldről egészen a Börzsönyig eljutott, miközben az Észak-Amerika hűvösebb vidékeiről származó aranyvesszőfajok a száraz területeken visszaszorultak. A változások tehát jóval összetettebbek annál, mintsem hogy kizárólag az őshonos fajok vesztéseként és az idegenhonosak térnyeréseként írjuk le őket.
Az ökológus rámutatott, hogy az élővilág megőrzését nem csupán a közvetlen emberi haszon indokolja, hiszen a természetnek önmagában is felbecsülhetetlen értéke van. A hazánkban ritka kövi rák börzsönyi populációja például több millió éves evolúciós örökséget hordoz, amelynek elvesztése pótolhatatlan űrt hagyna maga után.
Az aszálykárok mérsékléséhez alapvető szemléletváltásra van szükség a vízgazdálkodásban. Elsődleges célként azt kell kitűzni, hogy a lehulló csapadék ne folyjon le azonnal, hanem minél tovább a tájban maradjon. Ezt nem elszigetelt beavatkozásokkal, hanem a hegyoldalaktól a patakvölgyeken át egészen a folyók árteréig összehangolt rendszerben indokolt megvalósítani.
Az erdőkben kulcsfontosságú lenne visszafogni az erdészeti utak mentén kialakuló gyors vízelvezetést. A kisebb vízfolyásoknál a lefolyást lassító műtárgyak és az apróbb záportározók segíthetik a víz helyben tartását, az erdőgazdálkodásban pedig a minimális bolygatással járó eljárásokat kell előtérbe helyezni.
Molnár Ábel Péter szerint a természetvédelem feladata az élőhelyek önálló működésének és klímaadaptációjának támogatása. A védett területeken ennek feltétlen elsőbbséget kell élveznie a gazdasági szempontokkal szemben, a természetes folyamatok teret engedése ugyanis a vízmegőrzést is hatékonyan segíti.
Jóllehet a stratégiai döntések meghozatala túlmutat az egyéni lehetőségeken, a helyi közösségek szerepe sem elhanyagolható. A civil vízmegtartó törekvések felkarolása, az önkéntes természetvédelmi tevékenységek és a tudományos ismeretterjesztés mind hozzájárulhatnak a gyakorlati intézkedések társadalmi elfogadottságához.