Agro Napló • 2026. szeptember 29. 18:28
Becslések szerint az elmúlt másfél évtized csapadékhiányos időszakában 6–8 milliárd köbméterrel csökkent a Homokhátság talajvízkészlete. A kiszáradást a klímaváltozás mellett a vízelvezetés, a vízkivétel és a tájhasználat is súlyosbítja. A szakemberek szerint a vízpótlás önmagában nem elegendő, a térség vízmegtartó képességét is javítani kell - írja az Agrárszektor.
Kiszáradt medrek, eltűnő vízállások és egyre mélyebbre húzódó talajvíz jelzik a Homokhátság átalakulását. A gazdálkodók számára mind nehezebb megküzdeni az aszállyal, miközben a természetes élőhelyeken is egyre látványosabbak a vízhiány következményei. A WWF Magyarország gondozásában, a MOSAIC projekt keretében készült háromrészes dokumentumfilm-sorozat a folyamat hátterét és a lehetséges megoldásokat mutatja be.
A Duna és a Tisza közötti térség felszín alatti vízkészlete elsősorban a csapadékból pótlódik, ezért különösen érzékeny a tartósan száraz időszakokra. A vízveszteség évtizedek alatt halmozódott fel. A kedvezőtlen tendencia már az 1970-es és 1980-as években látható volt, az 1990-es évekre pedig kutatások és konferenciák sora foglalkozott a jelenséggel. A természetvédelem korán figyelmeztetett a veszélyre, mivel az érzékeny élőhelyek hamarabb jelezték a bajt, mint ahogy a gazdasági károk megmutatkoztak volna.
A táj kialakulását a Duna egykori mederváltozásai és a szél munkája határozta meg. A lerakódott homokból buckavidék jött létre, a mozgó homok pedig korábban a mezőgazdaságot is fenyegette. A homokfásítás és a legeltetés korlátozása segített megállítani a folyamatot, így a 20. század közepére a buckavidék jelentős részét sikerült stabilizálni.
Az egykori megoldás mára részben újabb problémákat teremtett. Az erdők jelentős mennyiségű vizet használnak fel, és egyes fafajok vízigénye kifejezetten nagy. A térségbe telepített nyárasok például sok vizet vesznek fel a talajból. A dokumentumfilmben megszólaló szakértők szerint a legnagyobb vízszintcsökkenést éppen az erdősített területeken tapasztalták.
A kiszáradásban a vízelvezetésnek is komoly szerepe van. A 20. század első felétől az 1960-as évekig több ezer kilométernyi belvízelvezető csatornát építettek ki a Homokhátságon. Akkoriban még a túl sok víz okozott gondot, ezért a mocsaras, lápos területeket lecsapolták a művelésbe vonás érdekében. Ma viszont már éppen a vízhiány jelenti a fő kihívást. Bár a csatornák egy része kiszáradt, a mélyebben fekvő területekről továbbra is elvezetik a maradék vizet.
A helyi gazdák még emlékeznek azokra az időkre, amikor a mélyebb részeken nyár elején is sokáig megmaradt a víz, és bizonyos földekre traktorral sem lehetett ráhajtani. Ezek a vízállások mára szinte teljesen eltűntek. A korábban magasra növő fű helyét alacsonyabb vegetáció vette át, a vadon élő állatok pedig egyre nehezebben jutnak ivóvízhez.
A klímaváltozás tovább növeli a terhelést. A térséggel foglalkozó kutatások szerint már egy-két Celsius-fokos melegedés is százmillió köbméteres nagyságrendű vízveszteséget idézhet elő. A csapadékhiány és a talajvízszint süllyedése ráadásul fokozza az öntözési igényt, a fokozott vízkivétel pedig még tovább apasztja a készleteket.
A mezőgazdaság alkalmazkodási lehetőségei korlátozottak. Ahogy a talajvíz egyre mélyebbre húzódik, az öntözés költségesebbé és nehezebbé válik, a termelés pedig bizonytalanná válik. A gazdálkodók attól tartanak, hogy a jelenlegi időjárási tendenciák tartóssá válásával sok birtok működése veszteségessé válhat.
A szakértők találóan egy lyukas kádhoz hasonlítják a Homokhátságot. Ha a vízveszteség okai megmaradnak, a külső vízpótlás önmagában nem alakíthat ki fenntartható állapotot. Ehhez elengedhetetlen a csatornarendszer átalakítása és egyes területek újbóli elárasztása. Mindemellett a tájhasználat és az erdőtelepítés eddigi gyakorlatát is felül kell vizsgálni.
Ezek az intézkedések a gazdálkodók, az erdészetek, a vízügy és a természetvédelem érdekeit egyaránt érintik, ezért a megvalósításukhoz széles körű egyeztetésre van szükség. A Homokhátság jövője ugyanis nemcsak azon múlik, hogy mennyi vizet juttatnak a térségbe, hanem legfőképpen azon, hogy a táj mennyit képes abból megtartani.