A termésstabilitás növelésével kedvezőtlen időjárású években – amikor a piacon a keresletet általában nem tudja kielégíteni a kínálat – extra bevételekre tehetünk szert, ami lehetőséget teremt a gazdaság technológiai hátterének további fejlesztésére.

A számos technológiai eljárás, ill. eszköz alkalmazásának sikeressége azonban mindenképpen megalapozott szaktudást és a termőhelyi adottságok beható ismeretét feltételezi.

A vetésváltás, a talajmûvelés, a vetésidő, valamint a fajta ill. hibrid helyes megválasztása, csakúgy, mint a tápanyagellátás, az öntözés, a növényvédelem – de még a terület okszerû kiválasztása is – mind elősegítik a termésbiztonság növelésének lehetőségét.

Hazai ökológiai viszonyaink mellett a tápanyagellátás meghatározó szerepet tölt be a növénytermesztés produktivitásában. A növények által talajból kivont ásványi tápanyagokat szerves és mûtrágyákkal egyaránt pótolhatjuk. Tekintettel arra, hogy a Magyarországon évente képződő istálló- és hígtrágya mennyiség csupán a szántóterület egy kis hányadán biztosítja a tápanyag-visszapótlást, döntő jelentőségûnek a mûtrágyázás tekinthető.

A mûtrágyák nagy mennyiségben történő felhasználása mellett és ellen egyaránt számos érv és ellenérv hangzik el napjainkban. Az ásványi (mû-)trágyák teljes mellőzése, valamint indokolatlan, szakszerûtlen alkalmazása egyaránt negatív következményekkel járhat. Szakszerû mûtrágya felhasználással azonban a produktivitás növelése mellett hozzájárulunk a talaj, mint természeti erőforrás állapotának javításához, illetve fenntartásához. A mûtrágyák szakszerû használatának alapja pedig a termőhelyi körülmények alapos ismerete.

A különböző trágyázási szaktanácsadási rendszerek a mérleg elvén alapulnak. Egyfelől feltételezik a tervezett termésszint eléréséhez szükséges tápanyagok mennyiségének, másfelől pedig a talaj tápanyag szolgáltató képességének ismeretét. A kettő különbözete adja meg azt a tápanyaghiányt, amit trágyázással kell pótolnunk. Egyes tápelemek a talajban kevésbé mozgékonyak, ezért jól raktározódnak (pl. foszfor és kálium), míg mások a talajviszonyok, vagy biodinamikájuk sajátosságai miatt könnyen mozognak (pl. nitrogén), kimosódhatnak. Az előbbiek miatt egyes tápelemekből ezért több évre előre nagyobb mennyiségeket is kijuttathatunk, míg másokból (pl. nitrogénből) csakis annyit, amennyi a következő évben tervezett terméshez szükséges.

A laboratóriumi talajvizsgálatok során számos talajparamétert vizsgálni kell annak érdekében, hogy az megbízható alapot nyújtson a szakszerû növénytápláláshoz. A talaj tápanyag-szolgáltató képessége függ a talaj összes tápanyag-

tartalmától, az azt alkotó vegyületek kémiai összetételétől, a talajban lejátszódó egyensúlyi folyamatoktól, a talaj mikrobiológiai tevékenységétől, valamint a növények gyökerének tápanyagfeltáró képességétől. Az összes tápanyagtartalom mellett tehát a felvehető tápanyagtartalom ismeretére is szükség van. A gyakorlatban ennek megállapítása az adott tápanyagadag-számítási rendszer által előírt módszerekkel, többnyire meghatározott pH-jú híg sav vagy sóoldatokkal történik.

A trágyázási szaktanácsadási rendszerek irányelveinek számos, többnyire gyakorlati és környezeti elvárással kell összhangban lenni. A termőhelyi és gazdasági körülmények változása egyaránt maga után vonhatja ezeknek az irányelveknek a felülbírálatát, az új körülményekhez való adaptálását.

 

Az újabb tápanyag-visszapótlási szaktanácsadási rendszerek az egyes növények speciális igényeinek figyelembe vételével, a vetésforgós szemléletet is integrálják. A vetésforgós szemlélet a tápanyagellátás terén azt jelenti, hogy az egyes tápelemeket periodikusan nagyobb mennyiségben azok elé a növények elé juttatják ki, amelyek azokra különösen igényesek. A periodicitás ebben az esetben pedig az a közös kapcsolódási pont, amely lehetővé teszi a tápanyagellátás, a vetésváltás és talajmûvelés rendszerének összehangolását, a periodikus mélymûvelési rendszer okszerû alkalmazását.

A vetésforgó, vetésváltás és a biológiai diverzifikáció már régóta a sikeres növénytermesztés alapja. A fenntartható fejlődés koncepciójának megvalósítása sem nélkülözheti a vetésváltás alkalmazását. Általa tudjuk mobilizálni a természetes erőforrásokat a talaj termékenysége tekintetében és tudjuk megvalósítani az integrált növényvédelem feladatait. Napjainkban már igen hatékony vegyszerek állnak rendelkezésre a növényi kórokozók és kártevők visszaszorítására, valamint a szántóföldön előforduló gyomnövények – mind a kétszikû, mind az egyszikû gyomok – irtására. Mindemellett a gyomszabályozás is csak akkor lehet igazán hatékony, ha a vegyszeres gyomirtást a termesztés egész rendszerébe integrálva, a vetésváltás, a talajmûvelés és a tápanyagellátás feladataival összhangban egységet alkotva alkalmazzuk.

Vetésforgó, vetésváltás alkalmazásával – összhangban más agrotechnikai eljárásokkal – fenntartható és fokozható a talaj termőképessége. A különböző növények fiziológiai és morfológiai sajátosságaikon keresztül közvetlenül, de a talajban visszamaradt rezidumaiknak köszönhetően közvetett úton hosszú távon is befolyásolhatják a talajok termékenységét, szervesanyag-készletét, ennek köszönhetően szerkezetességét, víz- és levegőgazdálkodását. Szántóföldi körülmények között ezért a talajtermékenység fenntartásának fontos tényezője lehet.

A vetésforgó jelentőségének megítélésében a termőhelyi és gazdasági körülményektől függően, számos egymástól különböző vélemény alakult ki. Mindezek ellenére a legtöbb szerző egyetért abban, hogy a vetésforgó egy olyan jelentős termesztési tényező, amely kumulatív hatásánál fogva befolyásolja a talaj termékenységét, a növények termésének nagyságát és a termésbiztonságot. Természetesen más termesztési tényezők – mint pl. a tápanyagellátás, talajmûvelés, fajtamegválasztás, növényvédelem és a gyomirtás – is jelentős hatással rendelkezhetnek ebből a szempontból, de mellettük a vetésforgók szerepe nem elhanyagolható.

A vetésváltás kérdéseinek tisztázása érdekében a világ számos államában folytatnak tartamkísérleteket. A tartamkísérleti eredmények esetenként teljesen egybevágnak, más esetekben csak tendenciájukban mutatnak hasonlóságot és az is előfordul, hogy a különböző termőhelyi körülmények között beállított kísérletek eredményei nem minden esetben erősítik egymást.

Az 1960-as évektől kezdődően Keszthelyen Ramann-féle barna erdőtalajon beállított tartamkísérletek eredményei – más, pl. martonvásári kísérleti eredményekhez hasonlóan – is azt mutatják, hogy a kukorica és az őszi búza termése a vetésforgóban elfoglalt részarányának növekedésével egyaránt csökken, vagy fordítva, a vetésforgóban elfoglalt részarányának csökkenésével növekszik.

A vetésforgó és a monokultúra produktivitása két szélsőséges évjárat kukorica szemtermés eredményeinek bemutatásán keresztül jól jellemezhető (ábra). A 2003-as esztendőben Keszthelyen 508 mm csapadék hullott (májustól–szeptemberig: 222,9 mm), ami jelentősen alatta van a sokévi átlagnak és az ugyancsak száraz 2002-es év után már a talajban sem volt jelentős mennyiségû tárolt vízkészlet. Mindemellett az évi középhőmérséklet 10,7°C volt (májustól–szeptemberig: ). 2005-ben ezzel szemben 795 mm csapadék hullott (májustól–szeptemberig: 560,1 mm) és 10,06°C volt az évi középhőmérséklet.

A két eltérő évjárat eredményeinek összehasonlítása során megállapítható, hogy a száraz és meleg 2003-as esztendőben a vetésforgókban jobban érvényesült a trágyázás hatása, mint a kukorica monokultúrában. Feltehetően az őszi búza elővetemény után több nedvességet tudott raktározni a talaj, mint kukorica monokultúrában. A csapadékos 2005-ös évben ezzel szemben a kukorica monokultúra kísérletben is jól hasznosultak a kijuttatott tápanyagok és nagy termések voltak elérhetők. A trágyázatlan kontroll parcellák terméseit vizsgálva megállapítható azonban, hogy tápanyagellátás nélkül a vetésforgókban jelentősen nagyobb termések voltak elérhetők. A kukorica monokultúrában a csapadékos 2005-ös esztendőben a N-kijuttatás változatai közül a tavaszi két adagban történő (2/3 talajba dolgozva – 1/3 fejtrágya) kijuttatási változatban képződtek a legmagasabb termések. A száraz 2003-as esztendőben – amikor nem volt biztosított a bemosó csapadék – nem volt jelentős különbség a N-kijuttatás változatainak hatása között. Mindezekből megállapítható, hogy abban az esetben, ha jó termőhelyi körülményeket tudunk biztosítani a kukorica számára, monokultúrában is érhetünk el kiemelkedő terméseket. Amennyiben azonban termőhelyi körülményeink kedvezőtlenek, a kukorica termesztését is vetésváltásban célszerû végezni.

A termésingadozás mértéke a monokultúrában termesztett kukorica esetében a különböző évjáratokban jelentős. A kukorica szemtermésének az egyes évjáratok közötti ingadozása magas színvonalú tápanyagellátás mellett abszolút számokkal (t/ha) kifejezve számottevő (táblázat). Trágyázás – valamint jó agrotechnikai színvonal – mellett ugyanis nem a tápanyag ellátottság a termesztés minimum tényezője, hanem főként az adott év hőmérsékleti és csapadékviszonyai. Az évjárat hatás kukorica esetében ezért jelentős és amennyiben a hőmérsékleti és csapadékviszonyok kedvezőek, a trágyázás látványos termésnövelő hatással rendelkezik. Trágyázás nélkül a kedvező évjárat hatása viszont nem érvényesülhet ilyen mértékben. A termésingadozás mértékét relatív módon (%-os formában) kifejezve azonban látható, hogy a trágyázás kukorica esetében is csökkenti a termésingadozást, növeli a termésstabilitást.

Az eredményekből az következik, hogy a vetésforgó a kukorica termését is jelentősen befolyásolja. Alkalmazása a termésstabilitás növelése céljából kedvezőtlenebb termőhelyi viszonyok mellett különösen indokolt, amikor a víz, vagy a tápanyaghiány a termesztés korlátozó tényezője, ill. intenzív körülmények (pl. öntözés, magas színvonalú tápanyagellátás) között, amikor növényvédelmi problémák indokolhatják.

Dr. Tóth Zoltán, egyetemi docens

Pannon Egyetem

Georgikon Mezőgazdaságtudományi Kar, Keszthely