Biztos, hogy mindig a nagyobb az eredményesebb? Hol az optimum?

A mezőgazdasági termelésben méretgazdaságossági előny származik a táblaméretekből és az öntözési lehetőségekből. A gépesítettségi optimum kis, töredezett táblákon nehezen alakítható ki, saját gépek hiányában, bérmunka igénybevétele esetén pedig annak normál profittartalmát is meg kell fizetni. Az öntözési beruházások megtérülését pedig ugyancsak jelentősen befolyásolja a birtokstruktúra, továbbá bevezetése adott esetben a teljes gazdálkodási rendszer olyan módosításait igényelheti, amelyet csak nagyobb gazdaságok tudnak megvalósítani. Véleményünk szerint a nagyobb gazdaságok a fentiek miatt jobb helyzetben vannak az öntözésből származó magasabb bevételek és nagyobb eredménypotenciál kihasználása, illetve a kockázatok ez irányú mérséklése szempontjából.

Egy további elemzési lehetőség az egyéni és társas vállalkozások, továbbá a meghatározó árutermelő gazdaságok kategóriáinak szétválasztása az Agrárgazdasági Kutató Intézet (AKI) adatai alapján. A szántóföldi növénytermesztési ágazatban a kistermelőknél valós profithátrányt jelent a nagykereskedő/integrátor felé való azonnali értékesítés, amely alapvetően a terménytárolási kapacitás, ill. a vonatkozó tárolási szaktudás hiányára, esetenként a feszített likviditásra vezethető vissza. Az AKI statisztikái alapján a szántóföldi növénytermesztési ágazatban az egyéni vállalkozók terményeként eltérő mértékben, átlagosan 3–8%-kal alacsonyabb árszinten értékesítenek, mint a társas vállalkozások.

A gabonakereskedelemben a hozzáadott érték egyik forrása a termények éven belüli normál ármozgása, melyet az elmúlt 15 év adatait felhasználva az alábbi két ábra szemléltet búza és kukorica esetében. Ezt az ármozgást a kicsik tipikusan nem tudják kihasználni, így az ebből származó margin a gabonakereskedőkhöz, integrátorokhoz kerül.

Látni kell azonban, hogy a fentiek csak a kérdés egyik aspektusát szemléltetik. Ha pusztán az egyéni vállalkozó/társas vállalkozó/meghatározó árutermelő gazdaság szerinti eredménykimutatások sorait nézzük (AKI adatok alapján), közel sem teljesül minden esetben a méretgazdaságosságra, a nagy termelők magasabb jövedelmezőségére vonatkozó hipotézis. Sok esetben azt láthatjuk, hogy a kisgazdaságok, az egyéni gazdálkodók nem maradnak le a nagyobbaktól, sőt esetenként – látszólag, vagy valóságban is – hatékonyabban, nagyobb jövedelmezőséggel termelnek (ld. az alábbi diagramokat). Vizsgáljuk meg ennek okait és a belőlük levonható következtetéseket is!

A kistermelőknél a gazdálkodás motivációi és az eredményességre ható tényezők eltérőek a közepes és nagy gazdaságokhoz képest, mivel alapvetően más piacokra, más üzleti modellel termelnek és adottságaik is különböznek. Ami a piacokat illeti, gyakran helyi, akár retail jellegű értékesítéssel látják el közvetlen lakókörnyezetüket, ami a nagykereskedő felé történő értékesítéshez képest magasabb árat tesz lehetővé. Alacsonyabb minőségű piacszegmenseket célozhatnak meg, a hozzá tartozó mérsékeltebb költségszinttel – vagy éppen ellenkezőleg, a gyakran „kézműves” kategóriának nevezett niche piacok valamelyikére törhetnek be, egyedi szakértelmükkel, odafigyelésükkel, helyi piacismeretükkel. Látszólagos magasabb eredményességük egyik oka lehet – főként a munkaerő-igényesebb ágazatokban – az implicit, családi munkaerőköltség. A nagyobb gazdálkodók, társas vállalkozások döntően fizetett munkaerőt vesznek igénybe, míg a kisebbeknél a tulajdonos és családtagjai arányaiban saját munkaerejükből sokkal többet tesznek bele a termelésbe, ami bár valójában költséget jelent – legfontosabb erőforrásunk az időnk –, de a pénzügyi kimutatásokban nem jelenik meg. Az európai uniós módszertan ezt a jelenséget kikorrigálja, az FADN statisztikákban megtalálhatjuk az ezt figyelembe vevő eredményszámokat is, ami már reálisabb összehasonlítást tesz lehetővé. Fentiek alapján véleményünk szerint a kisebb termelőknek megvan a helyük az ökoszisztémában, azonban csupán erre nem lehet építeni a mezőgazdaság egészének felemelkedését.

Áttérve az élelmiszeripari ágazatokra, banki és nemzetgazdasági szempontból is lényeges kérdés, hogy mitől lesz sikeres egy élelmiszeripari vállalkozás ma Magyarországon? Mi itt is a hosszú távú nyerteseket/túlélőket keressük, melyhez egy komplex kritériumrendszert fejlesztettünk ki. Ha abból a hipotézisből indulunk ki, hogy a jólét alapja elsősorban a nemzetközi munkamegosztás magasabb hozzáadott értékű szegmenseiben való részvétel, akkor adódik a következtetés: egyelőre – üzemmérettől függetlenül – Magyarország ebben hátrányban van, hiszen alapvetően a nyersanyagokat exportáljuk és magasabb feldolgozottsági szinten importáljuk. Példa: nyerstejből masszív exporttöbbletünk mellett a tejtermék fogyasztásunk jelentős hányadát importból fedezzük. Ennek egyik hátrányos következménye egyébként a hazai tejtermelőkre vonatkozóan a folyamatos tejfelesleg a hazai piacon, ami nyomás alatt tartja az árakat és folyamatosan az EU-átlag alatti nyerstejárakat eredményez a belpiacon. A tejfeldolgozóknál tapasztalataink szerint leginkább a feldolgozottsági fok növelése (és a minimális margintartalmú dobozos tej értékesítés leépítése) vezet az eredményesség javulásához. Ez az irány kisebb vállalkozásokra is érvényes lehet, azonban a piaci erő, a tartós piaci jelenlét, az exportpiacokra való betörés lehetősége szempontjából a nagyobb feldolgozók helyzeti előnyben vannak és hatékonyabban meg tudják valósítani az ehhez szükséges beruházásokat is. A húsfeldolgozóknál az elmúlt évek-évtizedek tapasztalatai alapján azt láthatjuk, hogy nagyon óvatosan lehet „hosszú távú túlélőnek” nyilvánítani egy vállalkozást. Véleményünk szerint az utólag sikeresnek minősülő cégeknél a folyamatos fejlesztések, a hatékony termelést lehetővé tevő technológiai színvonal, a megfelelő szaktudás, a megfelelő fókusz (specializált, akár csak néhány termék gyártása, de azt nagyon hatékonyan és nagy mennyiségben), az igényesebb exportpiacokon való részvétel, a márkás feldolgozott termékek, a magas kapacitáskihasználtság és az innovációra való képesség jelentette a főbb sikertényezőket. Az olcsó import gyorsan megöli a tömegtermékek nem elég hatékony előállítóit, így ezen a területen csak megfelelő termelési hatékonysággal maradhatnak életben, ami a fenti sikertényezők alapján véleményünk szerint elsősorban a közepes vagy nagyobb méretű vállalkozások sajátja lehet. Itt is van helye természetesen a réspiacoknak, azonban a folyamatos alkalmazkodás, sőt a proaktív, piacot megelőző fejlődés a fennmaradáshoz elengedhetetlen.

A versenyképes élelmiszeripar kialakítása szempontjából követendő példa lehet a lengyel élelmiszeripari export EU-csatlakozást követő térhódítása. Ezzel a témával foglalkozik a magyar, illetve lengyel élelmiszergazdaság szerkezeti változásait bemutató AKI tanulmány, amely megállapítja például, hogy a 2004-es EU-csatlakozás hatása általában pozitív volt az „új” tagokra, de az új tagországok közül Lengyelország jobban tudott alkalmazkodni az EU által szabott feltételekhez, és jól ki tudta aknázni az ebben rejlő potenciált. Ennek hátterében az áll, hogy Lengyelország esetében a csatlakozást megelőző évek támogatáspolitikája jobban szolgálta a termelők versenyképességének javítását, ezzel szemben Magyarországon döntően piaci és ártámogatásban részesültek a vállalkozások, ami lényegében konzerválta – az EU szintjét el nem érő – a versenyképességüket.

Kikre fókuszál az EU-s, illetve  a hazai támogatáspolitika?

A Közös Agrárpolitikát (KAP) azért hozták létre, hogy a lakosságnak megfizethető árú, minőségi élelmiszert, a mezőgazdasági termelőknek pedig méltányos megélhetést biztosítson. Mára a KAP több reformon esett át, alapvető célja ugyan megmaradt, de új célokkal is kiegészült, miközben eszközrendszere is átalakult.

A KAP egyik fő célja tehát továbbra is az élelmiszertermelő gazdaságok támogatása annak érdekében, hogy azok meg tudjanak felelni a 21. századi gazdasági kihívásoknak, ugyanakkor a gazdálkodóknak tevékenységüket az eddigieknél fenntarthatóbb módon, és nagyobb hatékonyság mellett kell végezniük.

A multifunkcionális célrendszer megvalósításának segítése céljából a 2014–2020 közötti támogatási időszakra vonatkozó KAP két szabályváltozást is tartalmaz:  

1. Degresszió: a területalapú támogatások terén bevezetett degresszivitás azt jelenti, hogy ha egy termelőnél az alaptámogatás éves összege meghaladja a 150 000 eurót, akkor 5%-os elvonást kell alkalmazni az ezt meghaladó SAPS támogatásra. Az így keletkezett megtakarítás a vidékfejlesztési terület részére kötelezően átcsoportosításra kerül. Magyar specialitás, hogy egy második, teljes elvonást tartalmazó szabály is bevezetésre került itthon a 176 ezer euró feletti (~1230 ha) SAPS támogatások esetében.

2. Forrásátcsoportosítási lehetőség: a tagállamok a közvetlen támogatások, ill. a vidékfejlesztési források 15%-át szabadon átcsoportosíthatják. A számok azt mutatják, hogy a régi tagállamok jellemzően a vidékfejlesztésre csoportosítottak át,
   Magyarország (továbbá Lengyelország és Szlovákia) ezzel ellentétesen viszont inkább a területalapú támogatásra csoportosított át a vidékfejlesztési támogatásokból. Ennek azért van jelentősége, mert a vidékfejlesztési fejlesztések között szerepelnek azok a beruházási támogatások, amelyek segítségével a vállalkozások hatékonyságnövelő beruházásokat tudnak megvalósítani.

Erste Bank Hungary Zrt.
Agrár Kompetencia Központ