Aranyat termő gazdaság

A BioGoldot, családi gazdaságukat harmadik generációs mezőgazdasági szakemberként fejleszti, bővíti. Vallja, hogy a sikerhez nem elég a föld, azt folyamatosan művelni és karbantartani kell, és ma már nem elég, ha mindössze egyetlen fajtát termel az ember, több lábon kell állni. Keresni, kutatni kell a lehetőségeket, és szorgalmasan, minden nap tenni azért, hogy fejlődhessen a gazdaság.

Vele beszélgettünk családi vállalkozásról, a szántóföldi növénytermesztés nehézségeiről, az állattartás lehetőségeiről, a biogazdálkodás jövőjéről.

Mindig is mezőgazdasággal szeretett volna foglalkozni?

Nem, egészen a középiskoláig más terveim voltak. Nagyon szeretem az autókat, motorokat. Nem csak nézni, de bütykölni, szerelni őket, ezért úgy terveztem, szervizt nyitok majd. De aztán a család kárpótlási jeggyel visszakaptuk azokat a földeket, amiket korábban elvettek tőlünk. A bátyám építészmérnök lett időközben, külföldre készült, én viszont itthon maradtam. Örömmel vágtam bele édesapámmal és nagyapámmal a visszakapott föld rendbetételére.

Mikor volt ez?

Úgy a kilencvenes évek végén. A nulláról kellett kezdenünk, nem volt gépállományunk, nem volt túl sok tapasztalatunk sem. A középiskola után sikeresen felvételiztem Gödöllőre, a Szent István Egyetemre, ahol állattenyésztési szakon végeztem. Azt tapasztaltam, hogy a csoporttársaim csak nagyon kis része volt ott a szaktudásért, kevesen voltak valóban elhivatottak az agrárium felé. Ez viszont megerősített engem a döntésemben, tudtam, ez az én utam. Ez nem csak a szakmám, de a hivatásom lesz.

Ezek szerint körülbelül akkor kezdhette az egyetemet, mikor a család a gazdaságban munkálkodni kezdett.

Igen, és nagyon hasznos is volt ez az egybeesés. Amit az egyetemen elméletben megtanultam, azt a családi földeken tudtam kamatoztatni, gyakorlatba átültetni. Az ott kapott tudás segített, hogy lássam a hibákat, amiket korábban elkövettünk, de tudtam azt is, miként tudnánk még jobban, még effektívebben végezni a munkánkat.

Hol van ez a családi birtok?

Kecskemét határában és a környező helyeken. A terület egy részét, úgy 100–150 hektárt kárpótlási jeggyel kaptuk vissza, a többit a rokonok, barátok segítségével vásároltuk meg. Így most összesen körülbelül 300 hektáron tevékenykedünk. Az új tulajdon megszerzése után viszont gépparkot is létesítenünk kellett – ez a feladat édesapámra hárult. Nem volt éppenséggel nagy indulótőkénk, nem voltunk könnyű helyzetben. Apám böngészte a pályázatokat, később az uniós pályázatokat, így tudtunk egy alapgépparkot létesíteni. Nem voltak a legjobbak, de a célnak megfeleltek, a munkát el tudtuk kezdeni.

Milyen tervekkel vágtak bele egy ekkora feladatba?

Az a tapasztalat, hogy a pályázatok során azok részesülnek előnyben, akik nem csak egyféle tevékenységet végeznek. Tudtuk, hogy ahhoz, hogy igazán hatékonyak legyünk, nem elég a növénytermesztés. Állatokat is szerettünk volna tenyészteni. Igaz az is, hogy ez sokkal több energiát igényel a gazdálkodótól. Ha csak növénytermesztéssel foglalkoznánk, lennének az évnek olyan szakaszai, amikor kevesebb a munka, amikor holtidő van. Az állatot viszont télen is el kell látni. Itt nincs szabadság, ez egész éves munka, soha nem unatkozunk. Cserébe viszont kevesebbet kell költenünk műtrágyára.

És több embert is igényel a feladat.

Igen, hat embert tudunk foglalkoztatni. Jó érzés, hogy egész évben adhatunk nekik munkát, hogy nem kell a kevésbé termékeny időszakokban elküldeni őket. Szükségünk is van rájuk a család aktívan mezőgazdaságban tevékenykedő négy tagja mellett.

Tevékenység szerint hogyan osztották fel a hektárokat?

A földterület körülbelül tíz százaléka legelő. Ma már egész szép szarvasmarha-, birka- és anyatehén állománnyal büszkélkedhetünk. Nem volt ez mindig így. Mint már mondtam, a nulláról kezdtük, ma pedig már van nyolcvan tehenünk, és a birkák száma is szépen gyarapodott az elmúlt években. Jelenleg negyven-ötven gyapjasunk van – ez akkora állomány, amivel már lehet valamit kezdeni. A szarvasmarhák száma lassabban nő, de ez nem is baj: kiszámíthatóbb így a piaci értékük, és nem kell tartani a túlszaporodástól sem.

Mielőtt visszakaptuk volna a földeket, a környéken a „csirkés” családként ismertek minket. Már 25–30 éve nevelünk előnevelt csirkéket, Bábolnáról hozzuk őket. Ezt a tevékenységünket pedig nem hagytuk abba: éppen most, március utolsó hetében szállítom eladásra az első állományt.

Nem bízták a véletlenre.

Fontosnak tartom, hogy a gazdaság több lábon álljon. Így sosem kerültünk komoly bajba: hol az egyik, hol a másik területen voltunk szerencsésebbek (hiszen a mezőgazdaságban előretervezni nem lehet). Amelyik ágazat jobban teljesített az felhúzta azt is, ami esetleg gyengébben sikerült. Nem vagyunk annyira kiszolgáltatva az időjárásnak, aktuális gazdasági helyzetnek.

Folyamatos a fejlesztés is?

Természetesen. Folyton töröm a fejem, mitől lehetnénk hatékonyabbak, melyek a kiaknázatlan területek.

Mi a helyzet a föld többi részével?

Miután ennyi állatot tartunk, takarmányra is szükségünk van. A terület további harminc százalékán szemes takarmányt, kukoricát, búzát, napraforgót, árpát termesztünk. Aminek döntő hányadát mi használjuk fel az állataink részére, a többit értékesítjük. Mára már visszatérő vevőink vannak.

Ekkora mennyiségű takarmányt valahol tárolni is kell.

Bizony, a tanyaközpont elengedhetetlen. Ha nem tudjuk tárolni, azonnal értékesíteni kell, ez pedig nem mindig kivitelezhető. 
A gazdaság beindításakor a leggazdaságosabb megoldást választottuk: a fóliasátrakat. Ezekben tároljuk a gabonát. Azóta persze van egy téglaépítésű raktárépületünk is.

Milyen növényt termesztenek még?

Mikor belevágtunk a mezőgazdaságba, nem hagyhattuk figyelmen kívül, milyen típusú földet kaptunk. A terület, ahol élünk és dolgozunk, nem véletlenül kapta a Homokhátság nevet... El kellett fogadnunk a tényt, hogy jó minőségű kukoricát, napraforgót itt nem fogunk termelni. Olyan növényeket ültettünk tehát, amik jól bírják a meleget, a szárazságot. Ezért vetettünk kölest, cirkot a terület nagy részére. A maradék részen pedig a lucerna mellett döntöttünk. Gazdasági okokból is: mivel többéves növény, nem igényel sok munkát, „csak” kaszálni kell. Azt viszont jó sokszor… A lucerna hálás és némiképp igénytelen is, de a földnek is jót tesz a hosszú, erős gyökérzete. Nem utolsó sorban pedig takarmánynak sem utolsó.

És bizonyára a gépállomány is szépen gyarapodott az évek alatt.

Igen. Mint a mezőgazdaság minden területén, itt is nagyon fontos a technikai fejlődés követése. Ezért inkább többet költünk egy gépre, ha az technikailag fejlettebb. Az sem elhanyagolható kérdés, mikor gépet vásárlunk, hogy van-e a közelben szerviz, könnyen be tudunk-e szerezni hozzá alkatrészt, ha szükséges. Egyébként meg úgy tartom, hogy nincs rossz traktor, csak hanyag tulajdonos. Nagyon sok múlik azon, mennyire vigyáz a masinára a kezelője, a tulajdonosa. A folyamatos karbantartás elengedhetetlen.

Fiatal kora ellenére rendkívül tudatosan, előrelátóan kezeli az önre bízott területet.

Idő kell, hogy beleszokjon az ember, hogy egyszerre ennyi mindent csinál – de nem lehetetlen a kivitelezés. Csak tudatosan, tervezetten kell munkálkodni. Mikor már elvetem a magot, akkor kell tudnom, hogy lesz-e vevőm a termesztett növényre. Nem elég akkor gondolkodni, mikor már halomban áll a takarmány, hogy vajon kinek fogom továbbadni. Tudni kell nem csak növényt termeszteni, de piacot teremteni is, és a minőségre törekedni – mindig csak a legjobbat adni ki a kezeink közül. Különben oda a bizalom, és búcsút inthetünk az ügyfeleinknek.

Kinek az ötlete volt a BioGold elnevezés?

Az enyém. Mikor megnyertem a fiatal gazdálkodó pályázatot, komoly célt tűztem ki magam elé: biogazdálkodást szerettem volna vezetni. Akkoriban – a pályázatnak köszönhetően – nagyon sokat utaztam, megismertem sok német, francia, osztrák gazdálkodót, akik biogazdálkodást vezettek, méghozzá jól – volt fizetőképes vásárlóerejük. Akkor eldöntöttem, én is ezt szeretném csinálni. A mai napig vallom: a mezőgazdaságban is meg lehet termelni az aranyat.

Mikor külföldön jártam, abban bíztam, ez a hullám, a kereslet a biotermékek iránt évek múlva hozzánk is elér. A válság azonban közbeszólt. Annyiban igazam lett, hogy valóban egyre többen érdeklődnek a bio iránt, egyre fontosabb a minőség. Az emberek szeretnének például háztáji tojást venni – de azon az áron, amit a szupermarketben is kifizetnek érte. 
A bio azonban nem véletlenül drágább. Sokkal több munka, sokkal több macera. Nem tartjuk ketrecben a csirkéket, a jércék is kapirgálnak, viszont így a tartásuk is többe kerül, a tojás is drágább. De nem adom fel, hiszem, hogy nemsokára fizetőképes kereslet lesz a bio iránt. Nem csak növényi eredetű termékeket szeretnék majd árulni, de bio húst is. A feltételek már adottak hozzá: az állataink bio takarmányt esznek, minden kritériumnak megfelelve tartjuk őket. Már csak a vágóhíd hiányzik, hogy valóban bio húst árulhassunk.

Bízom benne, hogy pár év múlva ez az álmom is teljesül és teljes mértékben biogazdálkodásként működhetünk.