Az időjárási szélsőségek és a gabonatermesztés

A termésbiztonság és a csapadékellátottság összefüggései

Mint már a bevezetőben is említettük, egyre gyakrabban kérdezik a gazdálkodók, hogy a napjainkban jelentkező időjárási szélsőségek a magyarországi klíma természetes velejárói, vagy pedig valamilyen változások zajlanak az időjárásunk alakulásában? Tényleg megváltozott valami? Valami, ami azt eredményezi, hogy egyre gyakrabban sújtja a vetéseinket aszály, belvíz, vagy intenzív időjárási jelenségek. Mindenkinek vannak tapasztalatai, melyek alátámaszthatják, vagy éppen cáfolhatják a felvetéseket. A kérdés sajnos napjainkban is aktuális, hiszen a rendkívüli nyári szárazság és hőség következtében Fazekas Sándor vidékfejlesztési miniszter augusztus utolsó napjaiban kihirdette az országos aszályhelyzetet. Ha visszatekintünk az elmúlt évekre, akkor nem szabad elfelejtenünk, hogy Magyarországon 2010 volt a mérések kezdete óta legcsapadékosabb év, míg 2011-ben hullott országos átlagban a legkevesebb csapadék. A 2011-ben elkezdődött alacsony csapadékösszegekkel jellemezhető időszak folytatódott és folytatódik 2012-ben is, azzal a számottevő különbséggel, hogy a kedvezőtlen gazdasági hatások sokkal jelentősebbek.

Kezdõ gazdászként mindenki szembesül vele, hogy a szántóföldi gazdálkodásban az idõjárás adottság. Amikor országos károkról beszélünk, az esetek jelentős részében valamilyen összefüggésben mindig szóba kerül az időjárás. Vizsgálatot indítottunk tehát annak a megválaszolására, hogy milyen összefüggések mutathatók ki a csapadékellátottság és két legfőbb gabonanövényünk, az őszi búza és a szemes kukorica terméseredményeinek alakulásában az 1921−2010 közötti időszakban.

A búzatermesztést az 1950-es évekig a termésátlagokhoz viszonyítva is nagymértékű évjárathatások mellett az alacsony termésszintek jellemezték. Az intenzív technológiák elterjedése, a növénynemesítési programok új fajtáinak térhódítása következtében a ’80-as évek végére a termésátlagok fokozatosan elérték az 5 tonnát. Ezt követően számos termelési tényező változásának hatására a terméseredményekben stagnálás következett be, annak ellenére, hogy a fajtakínálatban jelentős előrelépések történtek.

A kukoricatermesztésben is hasonló tendenciák zajlottak. A kezdetben 1,5 t/ha körüli termésszint az ’50-es, ’60-as évektõl kezdve dinamikusan emelkedett, a ’80-as évek végére meghaladta a 6 t/ha-os országos átlagot. A gazdaságszerkezeti változásokat követően a termésátlagok ugyan kismértékben visszaestek, de egy, a korábbi időszakokra jellemző tendenciáknál lényegesen kisebb mértékű növekedés kimutatható.

Az egyes intervallumokat jellemző átlagértékek információtartalma messzemenő következtetések levonását önmagában nem teszi lehetővé. A távolabb mutató összefüggések meghatározásához szükséges ismerni az adott periódusra jellemző szórásértékeket is, melyeket az átlag függvényében értékelve, a relatív szórás értékét kapjuk (relatív szórás= időszaki szórás/időszaki átlag×100). Ez az értékelés a különböző termésszinttel rendelkező időszakok termésingadozásainak összehasonlítását is lehetővé teszi. 1921-től évtizedenként párhuzamosan vizsgáltuk a kukorica és az őszi búza termésátlagainak, valamint a Szeged, Debrecen, Budapest, Szombathely és Keszthely meteorológiai állomások évi csapadékösszegéből számított csapadékátlag relatív szórásértékeinek alakulását. Megállapítottuk, hogy az adatbázis első évtizedeiben az alacsony termésátlagok mellett is jelentős relatív szórásértékeket kaptunk mindkét fő gabonanövényünknél (1. ábra). A ’40-es években mind a búza, mind pedig a kukorica termésingadozása magas volt, melynek oka azonban nem termesztéstechnológiai vagy időjárási hatásokban keresendõ. Az 1960-as évekig nem volt szoros kapcsolat a csapadék és a termésátlagok relatív szórásértékei között, azonban a trendekre jellemző volt, hogy a termésátlagokban tapasztalt évjárathatások, különösen a kukorica esetében, jelentősen meghaladták a csapadékeloszlásban megfigyelhető változatosságot. A búzatermesztésben, az egyes évtizedekben a relatív szórásértékek 14–21% között alakultak, míg a kukoricatermesztésben – mivel az évjárathatás jelentősebb volt − 20–25% között mozgott a relatív szórás (1. ábra).

1. ábra: a szemes kukorica és az õszi búza, valamint az időszaki csapadékátlag

relatív szórása 1921−2010 között évtizedenként

Nagyításhoz katt a képre

A ’60-as évektől az évi csapadékösszegekben tapasztalt relatív szórásértékek fokozatosan csökkentek, kiegyenlítettebbé vált az egyes évjáratok csapadékellátottsága. A csapadék változatosságában tapasztalható tendenciával párhuzamosan a termések egyre magasabb termésátlagok mellett is kiegyenlítettebbek lettek. A vizsgált intervallumban a ’80-as években volt a legkisebb mértékű a termésingadozás, melyhez kiegyenlített csapadékellátottság kapcsolódott. Az 1950-es években a csapadék variabilitása hasonló volt a ’80-as évekéhez, az évtizedes országos csapadékátlag az ’50-es években azonban 110 mm-rel magasabb volt. A szárazabb periódus ellenére a főbb gazdasági növények termésátlagai kiegyenlítettebbé váltak, mely azt jelzi, hogy a ’60-as éveket követően a környezeti hatások szerepe fokozatosan csökkent a gazdálkodás eredményességében, vagyis a technológiai fejlődés és a jobb alkalmazkodóképességű és nagyobb termőképességű fajták és hibridek elterjedése képes volt ellensúlyozni a környezeti tényezők kedvezőtlen hatásainak egy részét. A ’90-es évektől kezdődően ugrásszerűen megnőtt az évi csapadékösszegekben tapasztalható változatosság, a ’80-as évekhez képest duplájára nőtt a relatív szórás (1. ábra).

Ez azt jelzi, hogy kiemelkedően csapadékos és igen száraz évek váltakozása jellemzi a napjainkig tartó időszakot. A csapadék variabilitásának növekedését ugrásszerűen követte a termésátlagok ingadozás-változása. Míg az őszi búza terméseredményei arányosan követték a csapadék változékonyságát, addig a szemes kukoricánál megfigyelt termésingadozások mértéke jelentősen magasabb volt, amely arra enged következtetni, hogy nemcsak a csapadék évi mennyisége ingadozik, hanem éven belüli átrendeződése kedvezőtlen a kukoricatermesztés szempontjából. Ez a tendencia nagymértékben rontja a gazdálkodás tervezhetőségét és a szektor versenyképességét.

A 2010-2012-es évek időjárási szélsőségei

Az 1971−2000 közötti idõszak adataiból számított klímaátlaghoz viszonyítva vizsgáltuk a 2010, 2011 és 2012-es évek kumulált csapadékösszegeit Martonvásáron. A területre jellemzõ klímanormál (1971−2000 átlaga) szerint az éves csapadék összesített értékeinek vizsgálata során közel lineárisan növekvõ tendenciát figyeltünk meg. A területre jellemzõ évi átlagos csapadékösszeg 533 mm. A grafikonon a klímaátlag, a valaha mért legcsapadékosabb (2010) és a legszárazabb (2011) év mellett feltüntettük a 2012-es év elsõ 8 hónapjának havi csapadékösszegeit is (2. ábra). Míg 2010-ben 857 mm csapadék hullott a térségben, ami 60%-kal volt magasabb az átlagosnál, addig 2011-ben mindössze 210 mm csapadékot regisztráltunk, ami 61%-kal elmaradt a sokéves átlagtól. 2012. augusztus 31-ig Martonvásáron mindösszesen 201 mm csapadékot mértünk, ami arányosan a 2011-es értéknél csupán 19 mm-rel magasabb. Augusztus végéig az elmúlt két év csapadékossága kísértetiesen hasonlóan alakult. A gazdálkodók körében fogalommá vált rendkívül aszályos 2003-as évben a csapadék eloszlása az év elsõ nyolc hónapjában azonos volt a 2011-ben és 2012-ben tapasztalt csapadékmintázathoz, azonban míg a száraz periódus 2011-ben az õszi és téli idõszakban is folytatódott, addig 2003 év vége csapadékosabb volt. A jelenlegi aszályhelyzet tehát ahhoz hasonlítható, mintha két „2003-as évünk” lett volna közvetlenül egymás után.

2. ábra: a kumulált csapadékösszegek alakulása 2010−2012 között,

valamint az aszályos 2003-as évben Martonvásáron

Nagyításhoz katt a képre

Megvizsgáltuk, hogy az elmúlt másfél évben milyen mértékû vízhiány alakult ki a Martonvásár környéki szántóterületeken. A 3. ábrán a potenciális párolgás és a csapadékmennyiség különbségét szemléltettük 2010 januárjától 2012 augusztusáig. Hosszú idõsorok alapján az évi potenciális párolgás hazánkban jelentõsen meghaladja az éves csapadékmennyiséget, azonban a felszín vízvesztése csak abban az esetben tekinthetõ potenciálisnak, ha azt a vízhiány nem korlátozza. A vízkészletek csökkenésével párhuzamosan azonban a tényleges párolgás exponenciálisan csökken. 2010-ben a havi csapadékösszeg az év 8 hónapjában, az intenzív párolgású idõszakban (májustól szeptemberig, július kivételével) magasabb volt, mint a légkör vízbefogadó képességének maximumát jelentõ potenciális párolgás. A csapadéktöbblet hatására a talajok telítõdhettek, ami azonban a 2011-es évben fokozott párolgást eredményezett. A 3. ábrán látható, hogy a potenciális vízvesztést feltételezve – a 2010-es vízkészleteknek köszönhetõen – egészen a késõ nyári idõszakig a száraz idõjárás sem okozott komolyabb aszályt. A szárazság azonban felemésztette a talajok vízkészletét, mely 2012-ben az ország túlnyomó részén komoly gazdasági károkhoz vezetett.

Ténylegesen változások zajlanak tehát a csapadék alakulásában, ami elsõsorban nem azt jelenti, hogy hosszabb idõszak átlagában mennyiségi változások figyelhetõk meg, hanem azt, hogy egyre nagyobb változékonyság tapasztalható az egyes évek, vagy évszakok csapadékellátottságában. A kérdés azonban az, hogy mi okozza a termésbiztonság napjainkban tapasztalt mértékû csökkenését?

3. ábra: a természetes vízkészlet-változás alakulása Martonvásáron

2010. január 1. és 2012. augusztus 31. között, potenciális párolgást feltételezve

Nagyításhoz katt a képre

Az tény, hogy a gazdálkodás technikai feltételei az elmúlt évtizedekben fejlõdtek. Az is tény, hogy a növényi alapanyagok potenciális termõképessége és alkalmazkodóképessége javult. Az idõjárás is nyilvánvalóan változik, hiszen számos forrásból értesülhetünk újabb szélsõségekrõl. A termésbiztonság ilyen mértékû csökkenését azonban nem lehet csak egy-egy környezeti, vagy gazdálkodási tényezõnek tulajdonítani. Önmagukban nem okozhatnak ilyen mértékû változásokat sem a szélsõséges idõjárási események, sem a gazdálkodás intenzitásának vagy a talajok szervesanyag-készleteinek csökkenése, sem pedig a talajvízszint drasztikus süllyedése stb. A probléma talán a Liebig-féle minimumtörvényhez hasonlítható, mert a termésbiztonság csökkenésének a magyarázata feltehetõen valahol ezeknek a hatásoknak az eredõjében rejlik. Nem kérdés, hogy bármelyik gazdálkodási vagy környezeti tényezõ jelentõs hiánya vagy anomáliája, kedvezõtlen körülmények között, a többi tényezõ negatív hatásait felerõsítheti.

Ahogy nincsen két egyforma idõjárású tenyészidõszak, úgy nincs két egyforma aszály sem. Mind a szárazság vertikális kiterjedése, mind pedig az okozott károk mértéke számos tényezõ függvénye. Sokszor csupán a növények fejlõdési állapotát tekintve napok, vagy éppen néhány 100 méter távolság kérdése, hogy egy adott terület az idõjárás szélsõségei miatt szenved-e komolyabb károkat vagy sem. A kedvezõtlen környezeti hatások következményeit jelentõs mértékben lehet csökkenteni megfelelõ területválasztással, agrotechnikával, de napjainkban a kárenyhítés egyik leghatékonyabb eszköze olyan stabil termõképességû fajták alkalmazása, melyek kedvezõtlen körülmények között is a legkisebb termésveszteséggel biztosítják a szükséges élelmiszer alapanyagot.

Dr. Varga Balázs – Dr. Veisz Ottó

MTA Agrártudományi Kutatóközpont, Martonvásár