MENÜ

A kukorica agrotechnikája, különös tekintettel a vetésidõre és a tõszámra

Oldalszám: 33-36
Dr. Kiss Erzsébet 2014.02.03.

Az agrotechnika leggyakorlatiasabb megfogalmazásban az a tudomány, melynek segítségével a termesztõ megpróbálja megteremteni a környezet biotikus és abiotikus elemeinek egyensúlyát az egyes hibridek genotípusának leginkább megfelelõ igényeivel. Egy mûszaki ember fülének ezek a „megpróbálja” és „a leginkább megfelelõ” kategóriák ugyancsak disszonánsan hangzanak, tekintettel arra, hogy az õ szakmájukban minden elõre számítható, a milliméternél is pontosabban tervezhetõ, és nagy valószínûséggel a zárt, „iparszerû” környezetben ki is vitelezhetõ.

 

 

Nem így van ez egy növénytermesztõnél, akinek jól megtervezett munkafolyamataiba folyamatosan beleszól a környezet, fõleg az idõjárás, de az elõre nem látható tényezõk közül még számtalan hívatlan vendég, így egy gyomprobléma, egy növénybetegség, egy állati kártevõ, vagy éppen a talajmûvelésbõl eredõ gátló hatású talajállapot, ami a tápanyag– és vízfelvételen keresztül a növényi fejlõdés megtorpanásának, romlásának lavináját indíthatja el. Ugyanígy a rosszul megválasztott vetésidõ, vagy egy helytelenül beállított magas növényszám is azonnal felborítja a növény egyensúlyát, és energiáinak nagy részét a termésképzés helyett arra fordítja majd, hogy e számára kényelmetlen helyzetet, a ránehezedõ stresszt legyõzze.



Ezért fogalmazhatunk mi, agronómusok és agrotechnikusok csak ilyen „pongyolán”, pontatlanul, és ezért kell, de mondhatjuk azt is, hogy muszáj, több év adataira, és sokszor a sok évszázados népi megfigyelésekre is támaszkodva meghozni javaslatainkat, mert a nagy igazságok és tendenciák csak ilyen hosszú idejû tapasztalatokból rajzolódnak ki.



Fenti kis eszmefuttatásomat fõleg azért teszem, mert éppen a magunk mögött hagyott 2011-es év kapcsán megint elmondhatjuk, hogy ehhez hasonlóval ez idáig se a közeli, se a távolabbi múltban nem találkozhattunk. Újra elmondhatjuk, hogy egy extrém év volt, mint korábban olyan sok más év is. A természet tehát csak tendenciákban ismétli önmagát – gondolok itt azokra az evidenciákra, hogy a tél után elõbb-utóbb jön a tavasz, melyet a nyár, majd az õsz és a tél követ, de hogy milyen kilengésekkel, milyen idõtartamban, az csak utólag derül ki. Az elmúlt néhány évtizedben egyre inkább tanúi voltunk az évszakok összemosódásának, a hirtelen jött esõzéseknek, még inkább a hosszan tartó száraz periódusoknak, de minden egyes év más volt a többinél. Gyõrffy Béla akadémikusunk a birtokában lévõ hatalmas mennyiségû egzakt kísérleti adat birtokában dolgozta ki elméletét a termésképzõ elemek súlyáról. Számítása szerint nagy vonalakban a fajta kb. 30, az idõjárás 22, az agrotechnika a maradék 48% körüli részért felel. Ennek igazsága biztosan beigazolódik hosszú évek terméseinek és azok feltételeinek elemzésekor. Azonban ha 1-1 évet ragadunk ki, akkor ezek az arányok nagyon is elcsúszhatnak egyik vagy másik irányba az évjárati hatásoktól függõen. Éppen most került nyilvánosságra az Illinoisi Egyetem kutatóinak munkájaként egy elemzés, miszerint a 2011-es évjárat klimatikus hatását ott, Illinois államban több mint 70%-ban állapították meg. Illinois a nagy kukoricatermõ övezet részeként sokban hasonlítható a mi hazai viszonyainkhoz, ez abban is megnyilvánul, hogy a fajtaszerkezet, sõt maga a hibridhasználat is nagyon hasonló. Az ott kapott kutatási eredmények, tapasztalatok ezért könnyen átültethetõk a hazai gyakorlatba is.



Visszatérve a 2011-es termesztési évünkhöz, leszögezhetõ, hogy egy extrém év volt, ahol tulajdonképpen a száraz idõszakok domináltak. A „mentõövet” a kukoricának és ezáltal a termesztõknek is a június-júliusi kiadós csapadék-ellátás biztosította, mert se elõtte, se utána nem volt elegendõ esõ. A korai stádiumban a száraz talajokba történõ vetés kedvezõtlen hatásait a kelés és a fejlõdés heterogenitásában tapasztalhattuk meg, míg a szemkitelés idõszakában fellépõ szárazság a csõ- és magfejlõdésben, a kényszerérésekben, egyes genotípusoknál zsugorodott, ráncos szemek megjelenésében jelentkezett.



De, hogy mit jelent a növény számára a virágzás idején és közvetlen utána leesett csapadék, azt az példázza legjobban, hogy az idei országos átlagtermés 2%-kal jobb lett a tavalyinál – a legfrissebb adatok szerint 1 220 000 ha átlagában 6,625 t/ha! – és idén is születtek megbecsülendõ eredmények a kísérletekben szép számmal. Hadd idézzem fel a nagyüzemi kísérletek legjobbjait, ahol 15-16 t/ha-os termések kerültek betakarításra, vagy a Monsanto új típusú ún. Max-Tech (= maximális technológia) kísérletekben a legjobb 17,39 t/ha-os soponyai eredményt, majd azt követõen a nagyszénási és a kengyeli 15,90 illetve a 15,89 t/ha-os kísérleti eredményeket. Ezek az eredmények a legfõbb bizonyítékai annak, hogy a jelenlegi hibridek stressztûrõ képessége, ezen belül is szárazságtûrése mekkorát fejlõdött az elmúlt 10 évben, hisz ezekben a kísérletekben sehol nem volt több a tenyészidõben lehullott és öntözéssel kiegészített vízmennyiség 250 mm-nél! Látszik, hogy a termõképesség, a vízleadás és a szárszilárdság mellett most a legfontosabb értékmérõ a stabilitás és az azt elõsegítõ stressztûrés, és hogy a világ vezetõ nemesítõ vállalatai minden erejüket – anyagi és szellemi képességeiket – „bedobva” azon munkálkodnak, hogy azt a varázsigét, hogy stabilitás, létrehozzák, megvalósítsák.

 

Bizony rengeteg munka, kutatás, anyagi és emberi áldozat rejlik e hibridek léte mögött, s mind azt szolgálja, hogy a termelõ a lehetõ legkisebb kockázatot legyen kénytelen elviselni, és a lehetõ legbiztonságosabban gazdálkodhasson a kukoricaföldeken. Vajon eszébe jut-e a gazdáknak, amikor egy-egy új, a korábbiaknál értékesebb, nagyobb termésû, egészségesebb, jobb szárú és az évjáratokhoz és a termõhelyekhez jobban alkalmazható hibridet választ – mert választhat! –, hogy mennyi munka, mennyi jóakarat és jobbító igyekezet van mögötte? Bízom benne, hogy igen, mint ahogyan abban is, hogy egyre többen bátran választják az újat, a jobbat, és nem ragaszkodnak megszokásból, kényelembõl a már ismert régebbihez.



A sok kísérleti adat, tanulmány és tapasztalat is bizonyítja, a terméspotenciál elõcsalogatásához, realizálásához nem elég csak a genetika. Annak hordozója a vetõmag, csak a lehetõséget teremti meg az ún. terméspotenciál eléréséhez, de hogy abból mennyi valósul meg, az a termõhelyi környezettõl, talajtól, idõjárástól és nagymértékben az alkalmazott agrotechnikától függ.



Az agrotechnika kérdéskörébe rengeteg fontos elem tartozik, kezdve a talajmûveléstõl, a tápanyagellátásig, a vetési mûveletektõl a növényvédelemig, tartva egészen a betakarításig és a szárításig minden. Természetesen az agrotechnika ennyi fontos területét képtelenség egy újságcikk keretében végigelemezni, ezért a továbbiakban a vetéstechnológia két meghatározó elemével, a vetésidõvel és a tõszámmal kívánok foglalkozni.





A vetésidõrõl általában



Évszázados tapasztalat – mondhatnák és mondják is sokan, és még ezt tanítják az egyetemi tankönyvekben is, hogy a kukoricát Szent György-napján, április 24. körül kell vetni. Mint már említettem, minden népi megfigyelésnek nagy igazságtartalma van, mert sok év tapasztalataira épül. Bizonyára erre az idõpontra éri el a talaj hõmérséklete a vetési mélységben a kukorica fejlõdéséhez szükséges, legalább 3 napon át tartó 8–10 C°-os küszöbértéket, mely a kukorica csírázásához, megindulásához szükséges. Persze a népi tapasztalat sokszor nem tárja fel, nem elemzi a miérteket, csak elfogadja a tapasztalásokat. Az agrotechnikai kísérleteket mi, agrotechnikusok és agronómusok viszont azért végezzük, hogy lehetõleg minden kérdésre választ, magyarázatot kapjunk, és lehetõleg megtaláljuk az elfogadott evidenciák vagy javaslatok tudományos élettani magyarázatát. Az is elõrevetíthetõ, hogy ezek és a hasonló típusú népi tapasztalatok egy idõ után kiegészítésre, módosításra kerülnek, hisz a mai növénytermesztõ egészen más fajtákkal/hibridekkel dolgozik már, más méretekben, más eszközökkel, és más célokat szeretne elérni.

 

Csak hogy sarkosítsam a vetésidõ nagyon egyszerûnek tûnõ kérdését, az 50 vagy 80 évvel ezelõtt kukoricát termelõ parasztembernek a Szent György nap egy jó kapaszkodó volt, hisz azt a néhány hektárnyi, holdnyi szabadelvirágzású, majd a 60-as évektõl a csöves tárolásra szánt hibridkukoricáját el tudta vetni 1-2 nap alatt. A mai világban azonban nagy átlagban 100–300 ha-t, de sokszor az 1-2 ezer, vagy több ezer hektár kukoricát hogyan lehetne elvetni 1-2 nap alatt, még akkor is, ha ma a technikai háttér összehasonlíthatatlanul fejlettebb az akkorinál? A kérdést bonyolítja, hogy milyen éréscsoportú kukoricát és milyen céllal akarnak termeszteni, milyen talajon, milyen domborzati és talajviszonyok között. Ha például igen korai kukoricát választ a termelõ, a vetésidõ meghatározásánál nem mindegy, hogy azt gabona elõveteménynek vagy a fajtaszortiment széthúzására, vagy csupán a szárítási költségek mérséklésére akarják. Elõzõ esetben ugyanis minél korábban érdemes vetni, hogy a gabona talaj-elõkészítõ munkálataira minél több idõ jusson, ha viszont az utóbbi két célból, akkor a korai vetésidõ nem annyira meghatározó.



Az optimális vetésidõ meghatározása egyébként nagyon nehéz dolog, mivel minden év eltérõ, és a léghõmérsékleten, talajhõn és a talaj vízellátottságán kívül még a talaj fizikai állapota, szerkezete, fekvése, tömörödöttsége is beleszól. Ezeken kívül a biológiai alap, azaz a vetõmag minõsége és a genotípusa is nagyban befolyásolja a kelés-fejlõdés-differenciálódás- virágzás bekövetkezésének idejét és minõségét. Szinte lehetetlen ennyi tényezõt figyelembe venni a kísérletek beállításakor, és helyes „megfejtést” is csak visszamenõleg, és a befolyásoló tényezõk alapos analízisével lehet megmagyarázni.



Gyakorlati oldalról megközelítve azonban a kérdést; sokkal kevesebb energiával és veszõdséggel mégis használható információkat lehet szerezni, ha a gazda számára legfontosabbat, a termést elemezzük a különbözõ vetésidõkben. A termés ugyanis a teljes tenyészidõszak lezárása, abban minden jó és rossz hatás akkumulálódik, megnyilvánul, bármi is legyen a magyarázat, a termés mennyisége és szemnedvesség tartalma a döntõ. Azt gondoljuk, hogy nem követünk el hibát, ha a termesztõ érdekeit és érdeklõdését figyelembe véve arra koncentrálunk, hogy mi az a legkorábbi és mi az a legkésõbbi idõpont, ami még a biztonság és az elérhetõ profit jelentõsebb csökkenése nélkül alkalmazható a jelenlegi hibrideknél.



Ha az elmúlt évek vetésidõ kísérleti eredményeit elemezzük, a megadható intervallum máris sokat szélesedik, és a sokat emlegetett Szent György-napból, április 5 és május 5 közötti intervallumra szélesedik az évjárat idõjárása, az adott termõhely viszonyai, a tábla talaja, állapota, és természetesen a választott hibrid vetõmag minõségének és vetésidõ toleranciájának függvényében.



Az utóbbi években – összefüggésben a vetõmagok javuló, sõt, manapság mondhatni kiváló minõségével, valamint a nemesítõi munka eredményeként piacra kerülõ egyre erõsebb stressztoleranciával, köztük vetésidõ-toleranciával is rendelkezõ új hibridek megjelenésével – egyre nagyobb gyakorlata – szinte divatja lett a korai vetésidõnek.

 

A korai vetés feltételei:



1. Kiváló vetõmagminõség – legalább 98%-os tisztaság, legalább 95%-os cold-teszt érték.



2. Jó fekvésû, könnyen melegedõ, jó fizikai állapotban és szerkezetben lévõ talaj.



a, Lényeges, hogy a talaj elmunkáltsága tegye lehetõvé a talajszemcsék és a vetõmag egymáshoz tapadását.



b, Mentes legyen mész- és kõpadoktól, a vízállásokra hajlamos mélyebb területektõl, összeszántásból eredõ mély barázdáktól.



3. A választott hibrid vetésidõ-reakciójáról legyenek megbízható adatok, melyek szerint a hibrid jól tûri a korai vetésidõt (azaz nem reagál arra terméscsökkenéssel).



A korai vetés elõnyei:



1. Korábbi vetéssel a vetési idõ széthúzása, munkacsúcs enyhítése/elkerülése.



2. Korábbi kelés és fejlõdés.



3. Fejlettebb gyökérzet a kezdetektõl fogva.



4. Alacsonyabb növény, jobb Harvest Index (ez a generatív és a vegetatív részek súlyának egymáshoz viszonyított aránya).



5. A virágzási idõ korábbi bekövetkezése, s ezáltal a hazánkban oly jellemzõ virágzáskori aszályos idõszak elkerülése.



6. Korábbi érés, a biológiai érettség (fekete réteg megjelenése!) korábbi elérése, biztonságosabb termelés egy kora õszi fagy bekövetkezése esetén.



7. A fizikai érettség, azaz a betakaríthatóság korábbi elérése.



8. Kisebb szemnedvesség-tartalom, kevesebb szárítási költség, nagyobb haszon.



9. Korábbi betakaríthatóság, munkaszervezési elõnyök a betakarítási munkáknál, több idõ az õszi munkákra.



10. Nagyobb ezermagtömeg





Úgy tûnik tehát, hogy a lista a korai/korábbi vetésidõ javára elég meggyõzõ. Nem hiába türelmetlenkednek a gazdák mostanában már március végén, április legelején, hisz a megfelelõ genetikájú hibrideknél a korai vetés mindenképpen hatékony eszköz a biztonságosabb és könnyebben szervezhetõ kukoricatermelésben. Ezért tanácsoljuk a mai hibrideknél, hogy a lehetõ legkorábbi vetésidõ irányába mozduljunk el a lehetséges vetésidõ-intervallumon belül. Természetesen nem lehet csak divatból, és csak azért mert a szomszéd is vet már, túl korán kezdeni a vetést. Ismerünk hibrideket, melyek kifejezetten érzékenyek a korai hõmennyiség meglétére és erõs termésdepresszióval reagálnak a komfortzónájuktól eltérõ vetésidõben történõ vetésekre (lásd az ábrát). Az ajánlott vetésidõre vonatkozó információkért ezért érdemes a fajtatulajdonosokhoz fordulni, õk ismerik legjobban termékeiket, és a legjobb ajánlatot tudják adni a lehetséges vetésidõ-intervallumra vonatkozóan.

 


Eltérõ vetésidõ-rekaciót mutató hibridek.

2009-2011 – 3 éves kísérletsorozat átlaga

 

 



A tõszámról



Talán a vetésidõnél is nagyobb jelentõségû, mert a termésre is nagyobb hatással van a választott tõszám. Az eddigi magyar kukoricatörténelemben is mindig nagy szerepet tulajdonítottak az egyedi tenyészterületet befolyásoló tõszámnak. A kezdeti idõkben, a hibridek megjelenése idején az alacsonyabb tõszámokat – 25-30 000/ha – alkalmazták, és ikersorokkal, ún. fészkes vetéssel, négyzetes vetéssel próbálták az egyedi tenyészterületet szabályozni. Késõbb, a hibridek és a termesztéstechnológiák intenzifikálásával a tõszám egyre nõtt, és a kukoricatermesztés hazai fénykorában, a 80-as évek közepén nem volt ritka a 80-90, sõt 100 ezres állományok vetése sem. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy ez az akkori idõkben a termelési rendszerek a maguk szigorúan szakmai alapokra helyezett táblaszintû adaptációjával, az eddigi legmagasabb területegységre esõ tápanyag-visszapótlással (250-275 kg vegyes hatóanyag/ha!), és az öntözési lehetõségek akkori legjobb kihasználásával (370-400 ezer ha körüli öntözési volumen!) volt megvalósítható. Abban az idõben tehát minden feltétel rendelkezésre állt ahhoz, hogy ezeket a magas tõszámokat alkalmazzák.



A rendszerváltást követõen a termesztés szakmai irányításának és financiális lehetõségeinek szintje erõsen differenciálódott. Míg a földek visszaszolgáltatása utáni új termelõknél általában a szakmai ismeretek, a kis- és középvállalkozóknál elsõsorban a pénzhiány jelentett súlyos akadályokat a színvonalas termesztés megvalósításához. A nagyfokú leromlás a szerves- és mûtrágyahasználatban, a gyomirtás visszaesésében, az öntözés megszûnésében csak fokozta azokat a gondokat és gátlásokat, melyeket a 90-es évek elsõ felében fellépõ súlyos aszályok amúgy is okoztak. A visszaesés elkeserítõ volt, és bizony a jobb idõket megélt, a nagygazdaságokban jó tapasztalatokat szerzõ gazdatársadalom nehéz szívvel élte meg azt, hogy Európa kirakatából igen mélyre kerültünk. Érthetõen a tõszámokat is vissza kellett venni, hisz azt minden növénytermesztõ tudja, hogy a tõszámot mindig a termelést kiszolgáló egyéb feltételekhez kell szabni. Intenzív körülmények között a tõszám az egyik leghatékonyabb termésnövelõ elem, ám mostohább – száraz, tápanyaghiányos, gyomos – körülmények között legalább ekkora termésdepresszióra számíthatunk. Így a gyakorlatban a 90-es évektõl egészen napjainkig a megcélzott termõtõszám a hibrid tenyészidejétõl, alkatától, tõszámreakciójától függõen, 50–70 ezer között alakult ki a kukoricatáblákon.



A tõszám esetében is nagyon jelentõs a hibridek genetikai összetételébõl eredõ tolerancia vagy kiegyenlítõ képesség. Az utóbbi idõkben az agrotechnikai kutatások jelentõs része éppen az optimális tõszám meghatározására törekedett, mintegy utalva arra is, hogy jelentõs a hibridek reakcióiban található különbség.



Az eddigi kutatások során bizonyítást nyert, hogy a hibridek genetikailag két nagy csoportra oszthatók. Az egyik csoport az ún. flexibilis csõképzésre alkalmas hibridek csoportja, ahová azok a kukoricák tartoznak, melyek rendkívül jól tolerálják az eltérõ tenyészterületet, és a csõméretüket rugalmasan az adott – kedvezõ vagy éppen kedvezõtlenebb – feltételekhez igazítják. Ezek az igazán stabilnak nevezhetõ, és ugyanakkor kisebb vetési normával vethetõ hibridek, mert ezek a termés jelentõs változása nélkül alkalmazkodnak az eltérõ termesztési viszonyokhoz.



A másik csoport az igazán intenzív termesztésre javasolható hibridek csoportja, melyek a tõszám növelésére jelentõs többletterméssel reagálnak – természetesen a többi tényezõ: tápanyag, víz, növényvédelem támogató harmóniája mellett. Ezeknél a hibrideknél a tõszám növelésével az egyedi produkció csökken, viszont a nagy csõszám túlkompenzálja a nagyobb egyedi terméseket. Az igazán intenzíven és magas színvonalon termelõ országokban, mint pl. az USA-ban vagy Franciaországban a kukoricatermesztés fejlesztésének és a termésátlagok növelésének elsõszámú lehetõségeként értékelik a hibridek sûríthetõségének javítását, mert ezzel lehet a legtervezhetõbben és a legirányíthatóbban elérni a kitûzött termésnövekedést.

 


Két eltérõ genotípusú hibrid tõszámreakciója 2 év átlagában.

2009-2010. Iregszemcse

 

 

A kétféle típusú hibridek különbözõ tõszámok hatására kialakult termésgörbéje között jól látható különbségeket találunk, melyek jól mutatják eltérõ jellegû viselkedésüket (fenti ábra).



Néhány évvel ezelõtt egy rendkívül érdekes és értékes tanulmányt készített a tõszám és az elért terméseredmények feldolgozásával a szakmában, és különösen a kukoricatermesztés tudományában és gyakorlatában elismert szakember kollégánk: Szanyi István 7 év kísérleti adatait dolgozta fel, és arra a megállapításra jutott, hogy a tõszámreakciók jellege, mértéke leginkább a termésszinttõl, azaz az azt kialakító termesztési–technológiai színvonaltól függ. A kapott termésgörbék azt mutatják hogy a tõszámok minden termésszinten nagyban befolyásolják a termést, de a legérzékenyebben a legalacsonyabb és a legmagasabb termésszinteken reagálnak a hibridek a tõszámokra, csak eltérõ elõjellel, azaz:



- az alacsony termésszinteken a magas tõszámok okozzák a legnagyobb termésdepressziót – a feltehetõen kedvezõtlen termesztési viszonyok és az alacsony inputok miatt;



- a legmagasabb termésszinteken az alacsony tõszámoknál van a legnagyobb veszteség, mert a tõszámnövelést, mint az egyik leghatásosabb eszközt, nem használják ki a termés növelésére.





Ezek a megállapítások és az utóbbi néhány évben a termesztéstechnológia színvonalában elért fejlõdés teljes mértékben szinkronban vannak azzal a felvetéssel, hogy Magyarországon talán éppen most értünk el ismét oda, hogy a tõszámok növelését reális lehetõségként kezeljük. Az elmúlt években tapasztalható fejlõdés a biológiai, a mûszaki és anyagi feltételekben, és fõleg a szaktudásban, talán újra megengedi, hogy ahol erre a feltételek adottak, éljünk a tõszámnövelés termésfokozó hatásával.

 



Foglaljuk össze a tõszám növelésének feltételeit:



1. Elegendõ víz/csapadék a tenyészidõ folyamán – könnyen belátható, hogy a több növény, a nagyobb asszimilációs felület több vizet igényel.



a, Figyelembe veendõ az elõvetemény vízfelhasználása, annak vízfogyasztó vagy víztakarékos volta (míg pl. a napraforgó, a répa erõsen csökkentik, addig a repce, a kalászosok, a hüvelyesek kedvezõen befolyásolják a vízkészletet.



b, Az alapmûvelés: a szántásos, forgatásos talajmûvelés több vizet párologtat el, mint a szántás nélküli, pl. nehézkultivátorral történõ alapmûvelés.



c, A talajok téli lezárásához, tavaszi elõkészítéséhez a kultivátorok, hengerek használata és az összevont mûveletek elengedhetetlenek.



d, A korai fejlõdés szakaszában alkalmazzunk kultivátorozást – ez pozitív hatású a gyomirtásra, a talaj víztartalmának megõrzésére, az esetleges tápanyagkiszórás egyidejû megoldásával.



e, Öntözés alkalmazása, ahol csak lehetséges.



2. Elegendõ tápanyag – ugyancsak könnyen belátható, hogy a több növény, a több csõ, a csöveken képzõdõ több szem és a hozzájuk tartozó nagyobb vegetatív tömeg több tápanyagból építhetõ fel.



a, Vegyük figyelembe az utolsó 5 évben végzett talajvizsgálatok eredményeit, és hasonlítsuk össze a tervezett terméshez elméletileg szükséges tápanyagmennyiséggel.



b, Vonjuk le belõle az elõveteménynek kiadott, de ott nem hasznosult tápanyag mennyiségét, a visszaforgatott szár- és gyökérmaradványok tápanyagtartalmát – ne feledkezzünk meg a pentozánhatás elkerülésére megfelelõ mennyiségû nitrogént adni õsszel, a mikrobiális lebontás elõsegítéshez.



c, A makroelemek közül a káliumot és a foszfort lehetõleg õsszel alaptrágyaként, míg a nitrogén meghatározó részét tavasszal, megosztva alap-, starter- és tápkultivátorozás formájában adjuk ki.



d, A gyökérváltás és a virágzás idején megejtett levélmintázásra alapozva szórjunk ki mikroelemeket is – elsõsorban cinket, mely a foszfor hasznosulását elõsegíti.



e, Öntözés esetén több tápanyagot kell kijuttatnunk, hogy a potenciálisan elérhetõ nagyobb termések kialakításához a tápanyag rendelkezésre álljon.



3. Növényvédelem magas szintû biztosítása.



a, Kezdõdjön az inszekticides csávázással, ami eleve megnöveli a kicsírázó és felnövekedõ növények arányát.



b, Elejétõl ki kell zárni a gyomkonkurenciát – el lehet képzelni, hogy egy sûrûn vetett állományban milyen károkat, milyen fejlõdésbeli visszaesést okoz egy veszélyes mértékû, vagy nehezen irtható, eleve veszélyesnek számító gyomfertõzés!



c, Védekezzünk minden küszöbértéket elérõ növényi és állati eredetû fertõzés ellen (vírus, tetû, korai fuzárium, moly, gyapottok bagolylepke, kukoricabogár lárva és imágó) mert a nagyobb tõszámban kialakuló mikroklíma károsan befolyásolja ezek továbbterjedését és hatását.



4. A betakarítás idõbeni elvégzése.



a, Ne késlekedjünk a beérett állományok betakarításával, fõleg korai érésû hibridek termesztésénél. A nagyobb tõszám nagyobb kitettséget jelent a szárdõlés elõfordulására és mértékére.



b, Ne akarjuk a kukoricát májusi morzsoltra leszárítani a táblán! – az elmúlt év tapasztalatai is bizonyítják, hogy a betakarítás megkezdésének optimális idõpontja a 18–20%-os víztartalom, fõleg, ha nagyobb terület betakarításáról van szó. A túlságosan szárazra hagyott táblákon a lepattanó csövek, szemek aránya jelentõsen megnõ, ami nagyobb kárt és veszteséget okoz, mint a 3-5%-os mesterséges vízelvonás.



Amint láthatjuk, az optimális tõszám megtalálása és megválasztása nagyon körültekintõ szakmai munkát igényel. Nem szabad elhamarkodottan, a tábla és az általános inputokra és feltételekre vonatkozó információk nélkül dönteni. Ismételten arra bátorítom a termesztõket, hogy gondolkodjanak el azon, hogy tudnak-e élni, – és helyesen élni – a termésnövelés hatékony módszerével, a tõszámnöveléssel! Tudják-e biztosítani a szükséges több inputot, öntözés nélkül merik-e, érdemes-e vállalni a kockázatot. Mindenesetre a választás lehetõsége fennáll, mert mindkét típusú hibridbõl kiválóak és még jobbak állnak rendelkezésre. Itt is igaz a vetésidõnél leírt javaslat, hogy ne sajnálják az idõt egy szakmai konzultációra a választott hibrid tõszám-ajánlatára vonatkozóan a hibridtulajdonosokkal. Higgyék el, megéri!

 



Dr. Kiss Erzsébet

növénygenetikus szakmérnök