Állati takarmányok, mint humán élelmiszerek

A Brit Termõföld Egyesület (Soil Association) publikálta ezt a jelentést 2010 decemberében, amelybõl a fontosabb gondolatokat emeltük ki. Arról kezdeményeztek vitát, hogyan lehetne elmozdulni arról a gyakorlatról, hogy haszonállatainkat importált gabonával és fehérjehordozókkal etessük. Felvetõdik a kérdés, hogy tudjuk állatainkat és az embereket is ellátni táplálékkal, ha étrendjük ugyanaz (gabonák, szója stb.)? Fenntartható alternatívákat javasolnak, mint a legeltetést és az országban elõállított takarmányok. Angliának más az éghajlata, mint Magyarországnak, így ott a legeltetéses napok száma magasabb lehet. Hazánk eddig gabona exportõr volt, de a jelenlegi helyzet ellenõrizhetetlen. Fehérjeforrásokból viszont még sebezhetõbbek vagyunk, mint a tenger menti országok. A jelenlegi takarmányárakat, szállítási költségeket, a környezetszennyezésbõl adódó klímaváltozás hatásait látva elgondolkodtató kérdéseket vet fel ez az írás, amely Európa, sõt a világ számos országára megszívlelendõ lehetne.







Bevezetés



Az állattenyésztés és élelmiszertermelés drámai változás elõtt áll az elkövetkezõ években, amit az angol kormány vezetõ tudósa, Prof. John Beddington a „tökéletes viharnak” nevez. A közeledõ tomboló vihart, általában, a következõképp írják le: táplálni kell egy növekvõ globális népességet, ki kell elégíteni a folyamatosan növekvõ élelmiszerigényeket, különösen a hús- és tejtermékekbõl. Ezzel párhuzamosan kellene drasztikusan csökkenteni az üvegházhatást kiváltó gázok koncentrációját az állattenyésztésben és élelmiszertermelésben. Ráadásul 1 milliárd ember a Földön éhezik, vagy nem jut megfelelõ minõségû élelemhez. Ritkábban említik meg azt a tényt, hogy míg kb. 1 milliárd ember hiányosan táplálkozik vagy éhezik, addig kb. 1 milliárd egészségtelenül sokat eszik, ami különbözõ betegségekhez vezet (cukorbetegség és elhízás) Észak-Amerikában, Európában valamint egyre inkább olyan országokban, mint India és Kína. A mezõgazdasági termelésnek is alkalmazkodni kell a jelentõs éghajlatváltozáshoz.



Míg az állatok egyre több olyan takarmányt fogyasztanak, amik humán élelmiszerként is szóba jöhetnek, addig az emberek egyre több állati terméket igényelnek. Különösen a vörös- és fehérhúsok, valamint a tejtermékek fogyasztása nõtt drámaian az elmúlt 50 évben. A globális húsfogyasztás 87%-kal emelkedett 1961 és 2002 között. Ez a trend nyilvánvalóan összefügg a gazdasági gyarapodással. A társadalmak gazdagodásával megfigyelhetõ az egyre egészségtelenebb táplálkozás. Nálunk egyre kevesebb az állat belsõségeit, (mint pl. a máj, vese, tüdõ) fogyasztók száma. Az aktuális problémát jelzi, hogy egyre gyakrabban lángol fel a vita arról, hogy fogjuk ellátni gabonával és fehérjékkel mind az embereket, mind az állatokat, ha ugyanazokat a növényeket fogyasszák. Jól ismert, hogy ez a folyamat (növény-állat-ember) rendkívül alacsony hatékonyságú. 10 kg takarmányból lesz 1 kg marhahús, 4–5,5 kg gabonából 1 kg sertéshús és 2,1–3 kg gabona szükséges 1 kg baromfi hús elõállításához. Valójában, 30 embert lehetne etetni 1 éven át 1 hektáron termelt zöldségekkel, gyümölcsökkel, gabonákkal és növényi zsírokkal. Ugyanez a terület, ha tojás, tej- és hústermelést szolgál ki, 5–10,2 embert tart el.



















Az egyik legnagyobb fenyegetést a bolygó biológiai sokféleségére, az esõerdõk kiirtása Latin-Amerikában és Délkelet-Ázsiában, és a gyep területek (pampák) szántóföldi termesztésbe vonása jelenti. Ezek a hatalmas változások a földhasználatban, jelentõs mennyiségû szén-dioxidot juttatnak a légkörbe, ami az egyik legfontosabb hajtóereje az éghajlatváltozásnak. A FAO (az ENSZ Élelmiszer és Mezõgazdasági Szervezete) kalkulációja szerint a globális állattartás miatti földhasználat generál 2,4 milliárd tonna szén-dioxid-kibocsátást, ami hozzávetõlegesen a teljes üvegház gázok 7%-át teszi ki a világon. A haszonállatok fehérje igénye folyamatosan nõ, ami további szója termõterületek kialakítását teszi szükségessé. A tiltakozás a környezet pusztítása ellen egyre erõsödik.



A szójatermesztés területigénye és az ehhez szükséges esõerdõ-irtások megnövekedésének ideje egybe esnek az Európában betiltott csont- és húslisztek idõpontjával (1996-ban).





Az Európai szabályozás az ökológiai (bio) állattenyésztés esetén a takarmányozás hangsúlyát nem a termelés maximalizálására teszi, hanem az állat fejlõdési szakaszának megfelelõ tápanyagellátásra. Tudományos bizonyítékok vannak arra, hogy amennyiben a húsmarhák és tejelõ ­tehenek teljesen vagy elsõsorban zöld füvet/herét és ezek szenázsát ették, a belõlük elõállított állati termékek tápláló értéke jobb volt, mint a gabona és import fehérje alapú vagy kukoricaszilázson tartott állatoké.





Hogyan takarmányozzuk és kövessük nyomon haszonállatainkat a klímaváltozás kihívásának és az egyre romló humán egészségi állapot tükrében? Ez a nyomás hamarosan kiegészül az olaj alapú nitrogén mûtrágyák árának növekedésével és a foszfátok mennyiségének megfogyatkozásával. Egyértelmû jelei voltak, hogy ezek a folyamatok már elkezdõdtek, s csak a globális gazdasági válság miatt akadtak el átmenetileg.

















Problémák és lehetõségek



Az ökológiai alapelvek végrehajtása végett az állatoknak nagyrészt olyan takarmányokat kellene fogyasztani, amelyeket azon a farmon állítanak elõ, ahol élnek. A fõ kérdés, hogyan oldható ez meg a sertés és baromfi esetében, a szarvasmarha egyszerûbbnek tûnik.



A szarvasmarha- és juhtartók viszonylag könnyen megoldhatják ezeket a problémákat. Mind gazdasági, mind élettani szempontból a kérõdzõk takarmányait elsõsorban tömegtakarmányok adják. Vannak azonban olyan idõszakok az életciklusukban - például az anyajuhok ikerellés után, vagy a tehenek ellés után néhány hónapig - mikor elengedhetetlen kiegészítõ takarmányok etetése. Azonban ilyenkor is hazai termesztésû hüvelyes növényekkel kellene megoldani a megfelelõ fehérjeellátást.



Sok tejtermelõ gazda fél attól, hogy nagy fehérje tartalmú növények etetése (mint amilyen a szója) nélkül nem tudják fenntartani állataik szaporodását és jó egészségi állapotát. A tapasztalatok szerint azonban ezek a félelmek alaptalanok a 7000 liter éves tejtermelést el nem érõ állományokban, ha kiváló minõségû tömegtakarmányok állnak rendelkezésre. Természetesen a genetikailag ezt a szintet meghaladó állományokban – mint a Holstein – kompromisszumot kell kötni.



A legnagyobb problémát a sertés és baromfi takarmányozása jelenti. A mindenevõ monogasztrikus állatok együregû gyomra nem teszi lehetõvé a fûfélék emésztését, így õk jó minõségû fehérje alapanyagokat igényelnek. Különösen fontos a megfelelõ aminosav ellátásuk – lizin, metionin, triptofán stb. –, amik nem csak a növekedésüket segítik elõ, hanem megelõzhetõek velük súlyos egészségügyi, állatjóléti problémák is. Mind a baromfi, mind a sertés takarmányozási rendszere fõként a szójára, kisebb részben a hallisztre épül, a legkisebb formula költséggel biztosítani az optimális termelést és egészségi állapotot.





A sertés és kisebb mértékben a baromfi valaha nagyon hatékonyan használta a táplálékláncban a konyhai és bolti élelmiszerhulladékokat, hússá, tojássá alakítva azokat. A sertéshizlaldák gyakran települtek sajtgyárak mellé, ahol a savót etették meg. A moslék felhasználás jelentõsége az 1960-as évektõl csökkent majd 2001-ben a száj- és körömfájás járvány után betiltották Britanniában és az EU-ban.





Az ökológiai szektorban (sertés, baromfi) megakadályozta a hús- és csontlisztek használatát az a tény, hogy elkülönítésük a tárolás, szállítás és feldolgozás során nem megoldható a bio-alapanyagoktól. A BSE járvány óta azonban minden állatfaj számára betiltották. A szintetikus aminosavakat lehetett használni a bio sertés és baromfi receptekben, míg az EU szabályozás ezt is betiltotta 2000-ben. A normál (nem ökológiai) takarmányozási rendszerben széles körben elterjedt az aminosav kiegészítés a sertések és baromfik részére, így alacsonyabb hatékonyságú fehérje növények – mint a borsó, bab és egyéb hüvelyesek – is bekerülhetnek a receptekbe, kiegészítve ezek hiányos aminosav garnitúráját.





A halliszt használható mind a bio, mind a hagyományosan nevelt állatok étrendjében (szarvasmarhát kivéve a BSE miatt), amíg hulladékból, vagy fenntartható módon állítják elõ, ennek ellenõrzése azonban nehézkes.





Más, új alapanyagok, amelyeket a monogasztrikus állatok kiegyensúlyozott fehérje ellátásához használhatunk a következõk: burgonya fehérje (túl drága és széles körben nem hozzáférhetõ), pálma mag és a repce dara. A „Zöld sertés” kutatási programban felmerült lehetõségként a hüvelyes növények használata, melyek aminosav garnitúrája megfelelõ.







A legfontosabb takarmány alapanyagokkal kapcsolatos vélemények



- Gabonák: egy átlagos keveréktakarmány receptúra 60–80% gabonafélét tartalmaz, elsõsorban búzát és árpát, továbbá zabot, tritikálét, malomipari és söripari melléktermékeket. Ezek a növények általában megtermeszthetõek az országokban, egyes uniós országokban (pl. Anglia) azonban szükség van importra is. Sok takarmánygyártó megemlíti, hogy súlyos probléma az információk hiánya a mennyiségekrõl, minõségrõl és hol találhatóak a szükséges termények a hazai piacon. Ez a bizonytalanság azt jelenti, hogy gyakran könnyebb a gyártók számára az import alapanyagok beszerzése, mint a biztonságosabb minõségû hazai. Szintén könnyebb egy kereskedõvel dolgozni, mint sok „kis” mezõgazdasági termelõvel. Másrészrõl a takarmánykeverõk vonakodnak elõre leszerzõdni a szükséges mennyiségeiket, abban bízva, a világpiacon adott idõben olcsóbban tudják azt beszerezni.



Bármi is legyen az igazság, kiterjedten használják az import gabonákat Angliában, és a legtöbb EU országban. Ez elszalasztott lehetõség a hazai termelõknek, és az erõforrások nem hatékony felhasználása, az ország számára. Ezen túlmenõen, óriási nehézséget okoz hitelesen igazolni az áru eredetét, származási helyét, a tengerentúlon.





- Szója: a szója szinte minden tekintetben egy csodálatos növény. Sok és kiváló minõségû fehérjét tartalmaz az emberek és állatok számára, pillangós növényként megköti a számára szükséges nitrogént, és szerény mennyiségben, de hagy vissza az õt követõ növényeknek is. Az állattenyésztés világszerte nagymértékben használja, mert számos fehérje-ellátási problémát sikeresen megoldott etetése, viszont a nagy kereslet iránta számos országban, pl. Brazília, Argentína, a termõföldek súlyos károsításához vezetett. Az emelkedõ népesség száma, a növekvõ anyagi jólét, a húsok iránti igény, hihetetlen módon megemelte a szója iránti keresletet azokban a régiókban, ahol könnyen termeszthetõ.



Nyilvánvaló, egy olyan jelentõs árunövény, mint a szója, felkeltette a biotechnológiai ipar érdeklõdését, és génmódosítási szabadalmak jöttek létre, mind a magra, mind a hozzá kapcsolódó növényvédõ szerekre. A széles körben elterjedt génkezelt szójabab fajták nehéz helyzetbe hozták az ökológiai állattenyésztést és a GMO növényeket elutasító fogyasztókat. További fenyegetettséget jelent a kínai szójatermékek melamin-szennyezettsége, amellyel szemben az importõrök szigorították ellenõrzéseiket, de a kockázat elengedhetetlenül megmaradt. A Termõföld Egyesület 2007-es jelentésében már így fogalmazott: „Csendes invázió: rejtett génkezelt alapanyagok az állati takarmányokban”, rávilágított az egyre növekvõ mértékû GM anyagok használatára.



A bio állatenyésztést még inkább sújtja ez a szója helyzet, mind az állattartás többi szektorát. A függõséget tovább növeli az ökológiai ágazatban (sertés, baromfi) a szintetikus aminosavak elvesztése (EU tiltás miatt), ami csökkenti a lehetõségét annak, hogy alacsonyabb fehérje tartalmú növényeket – mint bab, borsó, hüvelyesek – használjanak, állategészségügyi kockázatok nélkül. Kutatások bizonyítják, hogy a bio tejtermeléshez használt szója-helyettesítõ takarmányoknak nincsenek káros hatásai a tejtermelésre, a tej összetételére és a kondícióra. A helyettesítõ alapanyagok a napraforgó-, repce-, lenmag-, bab-, borsó- és bükköny-félék, amelyek gondoskodnak a megfelelõ aminosav ellátásról, termeszthetõek Angliában és az EU nagy részén. Ízletességük megfelelõ, és kevésbé áll fenn káros anyagokkal való szennyezõdésük, termesztésük nem jár fokozott terheléssel a környezetre. Arra is vannak adatok, hogy a napraforgódara baromfi, a repcedara sertések adagjaiban 50%-ban sikeresen kiválthatja a szóját. A kulcs a táplálóanyagok harmonikus egyensúlya.







- Halliszt: a halliszt történelmileg a legmagasabb minõségû fehérjeforrás a legtöbb állatfaj számára. Általában kis mennyiségben kerül a formulákba kritikus vagy nagy teljesítményû idõszakokban. A BSE járvány óta betiltották a kérõdzõ állatok adagjaiban, s azok a takarmánykeverõk ahol ilyen termékeket állítanak elõ, az átszennyezõdés veszélye miatt nem használhatják a baromfinak és sertésnek készülõ tápjaikban sem.



Ökológiai szabványok lehetõvé teszik a halliszt alkalmazását a monogasztrikusok táplálásában, egészen addig, amíg az fenntartható halászatból származik. Az EU nem rég erõsítette meg, hogy a hallisztet nem tekinti „mezõgazdasági összetevõnek”, az 100%-ban szerves anyag, így alkalmazható tovább az ökológiai állattenyésztésben, takarmányként. Másrészt a beszerzése nagyon érzékeny és nehéz terület, a fenntartható halászat válságos helyzetben van világszerte.



A halliszt – bármilyen forrásból származik – végsõ soron növeli az ipari halászat mértékét és kimeríti a tengerek halállományát, ezért halászati korlátozások bevezetésére volna szükség. Az ENSZ szervezete (UN FAO) szerint a tengeri halfajok 75%-a teljesen veszélyeztetett vagy túlhalászott. Az említett okok miatt az elõállított halolaj és halliszt mennyisége csökkenni fog. A halolajat és hallisztet granulált formában gyártott, keverék takarmányokban használják, sertés, baromfi és tenyésztett halak számára.







- Borsók, babok, és más hüvelyesek: a borsó és bab fontos növények az állati takarmányozás területén, melyeknek szerepe egyre nõ. Agronómiailag Angliában és Európa legnagyobb részén termeszthetõek, és mint pillangós növények nitrogén megkötõk, jól illeszthetõek a vetésforgókba. Hagyományos és bio termesztésükben nincs jelentõs különbség, ha a gyomosodás nem okoz problémát. Fehérjetartalmuk 21–25%, még egyszer annyi, mint a gabonáknak, és fele, mint a szójának. A hüvelyesek leginkább a kérõdzõk fehérje igényét képesek kielégíteni, biogazdálkodás keretei között. Néhány esszenciális aminosavból relatív hiányosak, és az emészthetõségük valamint a biológiai hasznosulásuk miatt, a monogasztrikusok étrendjébe csak korlátozva kerülhetnek be. Az antinutritív anyagok állategészségügyi kockázatot jelentenek, így a bevitt száraz anyag 10–20%-nál nagyobb mértékben nem adhatóak. Az így etetett állatok trágyája több nitrogént és foszfátokat tartalmaz, ami felveti a környezet terhelését, de az ökológiai gazdálkodók kifejezetten kedvelik a tápanyagok ilyen formában történõ visszaforgatását. Hiányzik a bizalom a hüvelyes növények iránt, mind a növénytermesztõk, mind az állattartók részérõl. A csillagfürt és a bükkönyök szintén segíthetnek a fenti problémák megoldásában.







- Kukorica: a kukoricaszilázs átmenetnek tekinthetõ a tömeg- és abraktakarmányok között. A hüvelyesekkel ellentétben jó tápanyagellátottságú talajt igényel, s meglehetõsen kizsarolva hagyja maga után. A kukoricaszilázs tartalmazza az érett csövet és a teljes növényt, így magasabb energiát tartalmaz, mint a here- és fûszilázsok vagy a szénák, de fehérjetartalma elmarad tõlük. A hasznos zsírsavakból sokkal kevesebbet tartalmaz, mint a here/fû szilázs ez eredményezi, hogy a velük etetett állatok által megtermelt humán élelmiszerek egészségesebbek a kukoricáénál. Alacsonyabb a mikroelem szintje, ezért a hiányzó elemeket és vitaminokat pótolni kell az adagban. Ökológiai viszonyok között nem könnyen termeszthetõ a kukorica, fõleg a gyomok jelentenek veszélyt.







- Repce: az olajrepce darája kémiailag hasonló tulajdonságokkal rendelkezik, mint a szója, de kevésbé ízletes. Az alacsony erukasav tartalmú fajták megjelenése után felhasználása gyorsan emelkedett a hagyományos takarmányozású szarvasmarha farmokon. Kisebb teret nyert a sertésadagokban, és csak nagyon kis hányadát állítják elõ ökológiai mûveléssel, hacsak nem a farmon, helyben termesztik.

















Természetesen minden változtatást elõzetes konzultációknak, egyeztetéseknek kell megelõzni, az érintett piaci szereplõkkel.



Forrás: Soil Association UK 2010. December, tanulmánya

Fordította: Dr. Gergácz Zoltán