A gyomnövények haszna

A legtöbb nyelvben – így a magyarban is – a „gyom” szó és annak rokon értelmû kifejezései (pl. „gaz”) negatív jelentést hordoznak. Ez azzal hozható összefüggésbe, hogy ezeknek a növényeknek a káros megítélése rögzült a népi megfigyelésekben. A „gyom” szavunk jelentése azonban korábban valószínûleg nem volt ilyen negatív jelentéshordozású.



A gyomok ugyan sok kárt okoztak, de az ember hozzájuk való viszonya ambivalens volt, amely abból adódott, hogy számos gyomnövényt táplálékként, gyógy-, festõ- és dísznövényként, valamint méhlegelõként használtak, és helyenként még ma is használnak.

Néprajzi források tanúsága szerint hazánkban fontos táplálék volt ínség idején a tarackbúza (Elymus repens) tarackjának lisztje, a fakó muhar (Setaria pumila), a pirók-ujjasmuhar (Digitaria sanguinalis) és a kakaslábfû (Echinochloa crus-galli) magjaiból pedig kását készítettek. A földimogyoró vagy más néven mogyorós lednek (Lathyrus tuberosus) lisztes gumója gyermekek és felnõttek kedvenc csemegéje volt. A konkoly (Agrostemma githago) nagyobb magvú változatát az elsõ világháború elõtt Oroszországban alkohol elõállítása céljából termesztették. A gyártás során a magvakat gõzöléssel méregtelenítették. A konkolymag tápanyagban nagyon gazdag, nyersfehérje- és zsírtartalma jó takarmányértékû, ezért takarmánykeverékekben szarvasmarháknak, juhoknak, sertéseknek és kecskéknek is adták. A faj ezekre az állatokra nem mérgezõ. A kövér porcsint (Portulaca oleracea), a salátagalambbegyet (Valerianella locusta), a tükörvirágot (Legousia speculum-veneris) és az apró szulákot (Convolvulus arvensis) salátanövénynek gyûjtötték, ill. olykor termesztették is.

Ezekbõl a növényekbõl, valamint a fehér libatopból (Chenopodium album) és a tyúkhúrból (Stellaria media) leves és fõzelék is készíthetõ. A gyomok évezredeken át a parlagoló és a nyomásos rendszerekben a legelõ állatok fontos takarmánybázisát jelentették. Még az újabb kori idõkben is – fõként az asszonyok – a vetésekbõl kivágott gazt, tüskét, acatot („gordonyt”) batyukba kötözve hazavitték, és az állatokkal zöldtakarmány gyanánt etették.



A beléndek (Hyoscyamus niger) magjának párlatát fogfájás csillapítására használták. Egyesek az egyébként veszélyesen mérgezõ maszlagot (Datura stramonium) pálinkába tették, „hogy bolonduljanak meg”. Az orvosi székfû (Matricaria chamomilla) gyulladáscsökkentõ anyagot tartalmaz, ezen alapszik sokféle felhasználása. Az apró szulák (Convolvulus arvensis) levelét vágott sebre tették. A mezei szarkaláb (Consolida regalis) herbájából készített pálinkás kivonatot erõs menstruációs vérzések csillapítására használták.

A régi korokban számos gyomot festõnövényként is hasznosítottak, pl. kék színû festéket vontak ki a madárkeserûfûbõl (Polygonum aviculare); sárgás és barnás színeket a szulákkeserûfûbõl (Fallopia convolvulus); vöröset pedig a fehér libatopból (Chenopodium album).



Gyomnövényeink egy része kedvelt dísznövény. Az 1950-es évekig a virágpiacokon a következõ fajok voltak népszerûek: konkoly (Agrostemma githago), tinóöröm (Vaccaria hispanica), mezei szarkaláb (Consolida regalis), keleti szarkaláb (Consolida orientalis), nyári hérics (Adonis aestivalis), pipacs (Papaver rhoeas) és szöszös pipitér (Anthemis austriaca). Egyes gyomok magjai egynyári dísznövényként nálunk is kaphatóak.



Számos gyomnövényünk a méhészet fontos nektár-, ill. virágporforrása. Közülük legjelentõsebb a tarlóméz fõ alapanyagát biztosító tarlóvirág (Stachys annua) volt. További, méhlegelõként szóba jöhetõ gyomok a selyemkóró (Asclepias syriaca), a kék búzavirág (Centaurea cyanus), a repcsényretek (Raphanus raphanistrum), a vadrepce (Sinapis arvensis), az apró szulák (Convolvulus arvensis), az útszéli zsázsa (Cardaria draba), a tarlóhere (Trifolium arvense) és a bükköny (Vicia) nemzetség képviselõi.

Dr. Pinke Gyula

Ajánlott irodalom:



Gunda B. (2001): A vadnövények gyûjtése. In: Paládi-Kovács A. (szerk.): Magyar Néprajz. II. Gazdálkodás. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Péntek J., Szabó T. A. (1985): Ember és növényvilág. Kalotaszeg növényzete és népi növényismerete. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest.

Pinke Gy., Pál R. (2005): Gyomnövényeink eredete, termõhelye és védelme. Alexandra Kiadó, Pécs.

Radics L. (1990): Ételek erdõ, mezõ növényeibõl. Mezõgazdasági Kiadó, Budapest.