Az állattenyésztés szerepe a magyar mezõgazdaságban

Évszázadokon, sõt évezredeken keresztül köztudott volt, hogy az állattenyésztés során keletkezett trágya nélkülözhetetlen a növénytermesztés számára. Ez volt a mûtrágyák megjelenéséig a legfõbb talajerõ fenntartását biztosító anyag, biztosítva ezzel a természetes anyag (C, N, mikro és nyomelem) körforgást. Napjainkra ez jelentõsen megváltozott. A szervestrágya a köztudatban a környezet egyik fõ veszélyforrása lett. Ennek köszönhetõen jelentõs összegeket költöttek trágyatárolók építésére és a trágyakezelésre hazánkban. Ennek ellenére mégsincs megnyugtatóan megoldva ez a „probléma”. Mi ennek az oka, és hogyan lehetne a legtermészetszerûbb talajtermõ képességet javító szervestrágyát a fenntartható fejlõdés szerves részévé tenni?

Történelmi elõzménye a jelenleg kialakult helyzetnek hazánkban, hogy számos fejlett nyugat-európai országhoz hasonlóan a XX. század második felében megindult az állománykoncentráció és ezzel egy idõben, illetve összefüggésben bizonyos ágazatokban (tejelõ szarvasmarha, sertéshízlalás, tojástermelés, brojler elõállítás stb.) tért hódított az iparszerû állattartás. A koncentráltabb állatlétszám és az intenzív termelés vezetett oda, hogy egy helyen nagy mennyiségben keletkezik trágya. Megszakadt ezzel az a természetes körfolyamat, ami az állattartás és a növénytermesztés közötti egyensúlyt biztosította térségenként. A takarmánytermesztés és az állattartás térben és sok esetben idõben is elvált egymástól. Ezt a folyamatot erõsítette a mûtrágyák használatának térhódítása a növénytermesztésben.



Az állattenyésztés (nemesítõi munka) fejlõdésével összefüggõ technológiai fejlesztések középpontjában a termelés hatékonyságának növelése állt, ami a munkaerõ és alomanyag felhasználás minimalizálásához vezetett.



A jelenlegi magyarországi helyzetre jellemzõ, hogy egyre több pénzt költünk az állattartó telepek esetében a trágya tárolására (trágyatárolók építésére), kezelésére, ami elsõsorban a biogáz elõállításával kapcsolatban nyilvánul meg és a trágya (almos és hígtrágya) végsõ hasznosításával, ami a talajerõ utánpótlást biztosíthatná, keveset.

Fontos megjegyezni, hogy akár híg, akár almos trágyára alapozott a biogáz elõállítás, hasznos állat- és növény-egészségügyi, környezetvédelmi (megújuló energiát állít elõ) és gazdasági (plusz bevételt jelent az állattartó telepnek) szempontból egyaránt, sõt szûkíti a trágya (szubsztrátum) C:N arányát, ami trágyaként való felhasználása esetén kedvezõ.



A metanogén baktériumok a takarmánynövények által megkötött szénbõl állítanak elõ metánt, így biztosítva egy-három éves távlatban a szén körforgást a biogáz elégetése révén. Önmagában azonban ez nem oldja meg a talajerõ utánpótlást és így a keletkezett fermentor maradvány teljes körû hasznosítását.

A trágyatárolókban vagy biogáz erõmûvekben felhalmozódó almos vagy hígtrágya hasznosítása okoz napjainkban gondot. Ennek alapvetõ oka, hogy a trágyát veszélyes anyagként kezeljük és nem olyan értékként, ami csak bizonyos mértékig, nagy energia- és környezetterheléssel járó megoldásokkal, különbözõ mûtrágyákkal, talajjavító készítményekkel részben pótolható. A megfelelõen kezelt trágya gyakorlatilag valamennyi mikro és nyomelemet tartalmazza, hiszen az állatok takarmányában ezek kiegészítése megtörtént.



A szerves anyag és a huminsavak a talaj kolloid rendszerét és a talaj megfelelõ mikrobiális életterét biztosítják, amelyek segítik a növények számára a tápanyagok kiegyenlített felszívódását, illetve javítják a talaj szerkezetét, vízmegtartó képességét. Szervestrágya használat hiányában a talajállapot javítása érdekében több agrotechnikai eljárást is alkalmaznak pl. zöldtrágya növények, szármaradványok optimális hasznosítása stb. Ez mind külön költséget és energiafelhasználást jelent.

Ezért indokolt olyan ösztönzõk és minden részletükben kidolgozott trágyakezelési rendszerek kialakítása, illetve megvalósítása, ami a talajerõ utánpótlást is segíti. Jelentõs elõrelépés lenne a probléma megoldásában és a jelenlegi szemlélet megváltoztatásában, ha az Agrár-környezetvédelmi Programban (AKG) lévõ területeken kezelt szervestrágya használata támogatott talajerõ-utánpótlási (trágyázási) mód lenne. Érthetetlen ugyanis, hogy a természetes módon megtermelõdõ (amennyiben van állattartás) trágyát nem használjuk fel.

A helyzetet bonyolítja, hogy Magyarországon a világ nagy részéhez hasonlóan terjedõben vannak az úgynevezett hígtrágyás állattartási technológiák. Ezek terjedését több dolog is segíti, országonként, régiónként eltérõ módon és mértékben. Egyes régiókban éppen az alomanyagok (pl. szalma) hiánya pl. Észak-Európa, a drága munkaerõ, a magas fokú technológiai igény, a technológiagyártók érdekei, illetve a területei adottságok kis, vagy éppen a nagy birtokszerkezet stb. segítik a hígtrágyás technológiák terjedését.



A hígtrágya termõfölbe injektálása idõben korlátozott, fokozott ellenõrzés mellett valósítható meg, és mint szükséges rossztól való megszabadulásnak tekintik. Ezzel szemben számos országban pl. Finnország, a hígtrágya szeparálását követõen a szárazfázist közvetlenül, vagy kezelés után közvetve trágyaként használják talajerõ utánpótlásra. A hígfázist vagy öntözõvízként juttatják a talajba, (ami költséges eljárás, mert tápanyag tartalma kicsi), vagy tisztítás után újra technológiai vízként használják fel. Utóbbinak rendkívüli nagy elõnye, hogy a víz gyakorlatilag körforgást végez a rendszeren belül, csökkentve ezzel a termelési költségeket és a környezetterhelést.

Mit lehet tenni, ha már elkészült a hígtrágyatárolónk és a hígtrágya termõföldbe injektálása költséges, kis hatékonyságú? Vannak már olyan mobil szeparátorok, amelyek nagy teljesítményûek, könnyen a trágyatároló különbözõ pontjaira vontathatóak és ott a már leülepedett iszapréteget is fel tudják szívni, illetve ki tudják szûrni a híg fázisból. Ezt a 25–28% szárazanyag tartalmú fázist érlelés nélkül, vagy mikrobiális kezelést követõen szerves trágyaként ki lehet szórni.

Dr. Póti Péter