A parasztprofesszor: Magda Sándor rektor

Agro Napló (A.N.): Hogyan került kapcsolatba a mezõgazdasággal?

Magda Sándor (M.S.): Édesapám vasutas volt, édesanyám háztartásbeli. De ott, ahol felnevelkedtem, a Heves megyei Ludason, volt 4 hold földünk, és azon gazdálkodtunk. Ezért természetes volt, hogy amikor már tudtam, magam is részt vállaltam ebben a munkában, például hordtam az aratóknak a vizet, reggelit. Ezután már természetes volt, hogy a kapálásnál már nekem is volt egy kapám.

Én tulajdonképpen – ahogy édesapám nevezte a földmûvest, és gyakran engem is – nem akartam paraszt lenni. Miután a faluból elkerültem Egerbe a Dobó Gimnáziumba, inkább a reáltárgyak, a fizika és a kémia érdekelt leginkább. Ezért ebbe az irányba szerettem volna elmozdulni. De egy kiváló politechnika tanár megszerettette velem a szõlészetet és a borászatot, ami azután már nagyon érdekelt. Olyannyira, hogy az elsõ szakmunkás-bizonyítványomat itt is szereztem meg ezen szakterületen.

Így aztán végül is a mezõgazdaság felé orientálódtam, némi szülõi segítséggel. Mivel van még két nálam fiatalabb testvérem, egy húgom és egy öcsém, akik ikrek, azt a kérést kaptam otthonról, hogy szeretnék õket is iskoláztatni, ezért jó lenne, ha mielõbb kenyérkeresõ lennék.

Így kerültem a Debreceni Agrártudományi Egyetemrõl Karcagra, felsõfokú technikumba a múlt század 60-as éveinek közepén. Ahol aztán két év után felsõfokú szakképzettséget szereztem. Majd munka mellett hat év tanulás után újabb, de már egyetemi felsõfokú végzettséget igazoló diplomát is szereztem Debrecenben.

A.N.: Hogyan indult a pályája?

M.S.: A felsõfokú technikum elvégzését követõen a vámosgyörki Kossuth tsz-be kerültem agronómusnak. Ide lényegében hazamentem, mert ez egy vasutas település volt, és így itt az emberek úgy fogadtak, mint maguk közül valót. Ebbe természetesen belejátszott az is, hogy a gyakorlatban is el tudtam végezni azt a munkát, amit õk csináltak. Ez az idõszak, a 60-as évek vége, a magyar mezõgazdaság számára igen fontos volt, ekkor zajlott le a technológiaváltás, azaz általánossá vált a gépesítés, már a kombájnos aratás sem ment ritkaságszámba. Én például ez utóbbi eszközzel kerestem igen sokat akkor a tsz-nek, amikor az egyik munkatársammal a vörösherét vágtuk le a kombájnnal, ami addig nem volt szokásos. A magját ugyanis az NDK-ba szállították – nagy haszonnal –, ahol ezt takarmányalapként használták akkor.

Hat év után innen kerültem a boconádi Béke tsz-be fõagronómusnak. Ez számomra nagy kihívás volt többek között azért is, mert édesanyám ebbõl a községbõl származott. Nagyapám pedig ebben a faluban, az 1940-es években már elismert gazdálkodó volt. Ez a magyar mezõgazdaság múlt századi aranykora, a 70-es évek közepe volt. Ekkor vezettük be Boconádon is az integrált termelési rendszert. Ennek – azaz a korszerû technikának – köszönhetõen azonban megjelent a belsõ munkanélküliség, vagyis több, mint 200 embernek nem volt munkája. Ez a probléma azonban nemcsak nálunk jelentkezett, hanem tömegessé vált a mezõgazdaságban. Ekkor jelentek meg a legtöbb faluban – így Boconádon is – a háztáji integrációk. Ez jelentette a megoldást. Így épültek Boconádon azután tömegével – a tarnamérai ÁFÉSZ támogatásával – fóliaházak, melyben a termesztéshez szükséges palántákat megnevelték, amely megteremtette a lehetõséget az integrált pritamin paprika termesztésére, valamint a felszabaduló munkaerõ foglalkoztatására. Az elõállított terméket Nyugat-Németországban adtuk el, mivel nagy kereslet volt rá. Akkor az elsõ évben egy-egy család átlagban több, mint 60 ezer forintot keresett.

Ez a helyzet véleményem szerint rendkívüli módon hasonlít a mai viszonyokra, ugyanis a termelési hatékonyság növelése gerjeszti a munkanélküliséget. Ezért ma Magyarországon, ott ahol erre mód van – azaz jó minõségûek a földek – hatékonyságban versenyezni kell a világgal. A rosszabb viszonyok között pedig az emberi munkaerõt kell úgy alkalmazni, hogy az kifizetõdõ legyen. Ez utóbbira lehet megoldás, ha a kevésbé jó talajokon energiaültetvényeket hoznak létre jelentõs emberi munkaerõ-ráfordítással. Ezeken a helyeken ugyanis még az iskolázatlan embereket is nagy számmal lehet alkalmazni kifizetõdõ módon. Ez pedig energiaimportot válthat ki, sõt az energiatermelés hulladék hõjére fóliaházak mûködtetését lehet még a továbbiakban építeni.

A.N.: Mikor fordult az oktatás felé?

M.S.: A diplomámat 1974-ben szereztem meg kitüntetéssel a Debreceni Agrártudományi Egyetemen. Kérték tõlem, hogy maradjak az egyetemen, vagy vállaljak kutatói munkát az Agrárgazdasági Kutatóintézetben. De én másképp döntöttem. Maradtam továbbra is a gyakorlati munkánál. De 1976-ban doktori címemet szereztem a debreceni egyetemen. Emellett kaptam ajánlatot a megyei Teszövtõl, sõt a területi pártbizottságtól is. Ám nem vonzott a politikai pálya. Ekkor a családdal megbeszélve úgy döntöttem, hogy a tanítást választom. Így kerültem a Gödöllõi Agrártudományi Egyetem gyöngyösi fõiskolai karára adjunktusnak. Két évvel késõbb már a Magyar Tudományos Akadémia aspiránsa voltam. Ennek nyomán sikerült megszereznem a kandidátusi címet is. Majd 1993-ban az MTA doktora lettem.

A.N.: Nem bánta meg, hogy a gyakorlati munkát felcserélte az elmélettel?

M.S.: Úgy gondolom, az életem akár lehetett volna sokkal könnyebb is, ha visszatekintek rá. Ezt így 63 éves koromban már elmondhatom. Ha a 70-es években másként döntök, például a pártbizottsági munkát vagy a Teszöv titkárságot választom, bizonyosan könnyebben élhettem volna, gyors karriert futhattam volna be.

Az oktatás viszont más volt. A nógrád-heves-borsodi térségben nem volt agrár-felsõoktatás. Ezért úgy gondoltam, hogy itt nekem e területen lesz feladatom. Miután Gyöngyösre kerültem, az ott dolgozókkal eldöntöttük, hogy egy kiváló színvonalú felsõoktatási intézményt alakítunk ki. Ezen a projekten dolgozom ma is kollégáimmal, úgy érzem, nem is sikertelenül. Hiszen a Károly Róbert Fõiskolának jó neve van a magyar felsõoktatási intézmények között. A koncepciónkat az elmúlt évtizedekben lépésrõl-lépésre valósítottuk meg.

Amikor a fõiskolára kerültem, minõsített oktatók csak hárman voltunk, most tudományos fokozattal rendelkezõ kollégáimnak a száma 70 körüli. Ezelõtt 20 évvel már nálunk távoktatás volt, ezt Magyarországon elõször Gyöngyösön vezettük be, bárki bármit is mond. Itt a fõiskolán sok olyan képzési formába vágtunk bele – mint például a gazdasági mérnökibe – amit azután lemásolt a többi felsõoktatási intézmény is. A Károly Róbert Fõiskola például az, amely önálló szállodával is rendelkezik, hogy az idegenforgalmi szakon tanulók a gyakorlatban is elsajátíthassanak minden ismeretet. De ugyanez vonatkozik a mezõgazdasági képzésre is. A fõiskolának ugyanis van egy 700 hektáros tangazdasága is, amelyben a hallgatók minden munkafázist megtanulhatnak a gyakorlatban, amelyet a gazdálkodás során esetleg el kell végezniük. Például a szõlészettel és borászattal foglalkozó hallgatók az elsõ évben már kapnak egy sor szõlõt, és azt mûvelniük kell.

A.N.: Mindennek fényében mit ér a gyöngyösi diploma?

M.S.: Úgy látom, akik nálunk végeznek Gyöngyösön, olyan elméleti képzést és gyakorlati oktatást kapnak, hogy a munkájukat szakmunkás szinten is el tudják végezni. Ez nem jelent mást, mint hogy gyakorlatban minden munkafázist meg tudnak csinálni, hogyha szükséges.

Én ugyanis azok közé a rektorok közé tartozom – sajnos kevesen vagyunk ilyenek – aki azt vallja, hogy az elméleti tudás nagyon fontos, de ha az nem párosul gyakorlati szakmai ismerettel, nem ér semmit. Ez igaz nemcsak a mezõgazdasági oktatásra, hanem például az adóigazgatásra vagy a banki, sõt az informatikai területekre is.

A gyöngyösi diploma így megadja azt a biztonságot, hogy azon szakterületen, ahol a hallgató azt megszerezte, biztonsággal mozog bármilyen vállalkozói környezetben. A fõiskola ugyanis akkor szolgálja leginkább a gazdaság érdekeit, ha olyan szakmai felkészültségû embereket ad a gazdaságnak, akik egyetemi szintû elméleti képzést kapnak, de a gyakorlatban is megállják a helyüket.

A.N.: Korábban úgy fogalmazott, hogy nem igazán érdekli a politika, mégis kirándult erre a területre, hiszen jelenleg is országgyûlési képviselõ. Akkor ez miért történt?

M.S.: Ez számomra nem a politikai aspektus miatt fontos, hanem a szakmai kihívás miatt. Én ugyanis az MSZP frakció tagja vagyok, de nem vagyok a pártnak a tagja. Azért ülök ebben a képviselõcsoportban, mert itt volt rá lehetõség, hogy párttagság nélkül is megvalósíthassam elképzeléseimet. A Mezõgazdasági Bizottság elnökeként is – 2002–2006. között voltam a testület vezetõje – mindig a szakmát helyeztem a saját és a bizottság munkájának is a homlokterébe.

Ezt az akkori ellenzéki képviselõk is tanúsíthatják. Én azért nem is akartam például korábban minisztériumi pozíciót, mert az már lényegesen erõsebben kötõdik egy-egy párthoz. A szakmai szabadság számomra ugyanis nagyon fontos, így képviselhetõ szerintem ugyanis legjobban az ország érdeke. A politika pedig arra való, hogy a jó szakmai elképzelések megvalósítását segítse.

A.N.: A sok munka után mivel kapcsolódik ki?

M.S.: Nekem lényegében a munkám a hobbim is. Egyrészt otthon a fiammal együtt dinnyét termesztünk, ez a gyakorlati része a dolognak. Másrészt viszont a fõiskolán olyan körülményeket szeretnék teremteni, amely mind a hallgatók mint pedig az ott dolgozók számára a legmegfelelõbb, azaz jól érzik magukat a Károly Róbert Fõiskolán. Emellett pedig, aki bejön hozzánk – legyen az hazai vagy külföldi látogató – az lássa, hogy nálunk rendben mennek a dolgok.

– an –