Forgács Barna: A föld szeretete, a haza szeretete

Agro Napló (A.N.): Hogyan került kapcsolatba a mezõgazdasággal, jelenlegi szakmájával?

Forgács Barna (F.B.): hajdúböszörményi, a paraszti gyökereihez mélyen ragaszkodó ember vagyok, mindkét nagyapám helyi gazdálkodó volt. Édesapám korán, 32 éves korában halt meg egy közlekedési balesetben, édesanyám öcsémmel együtt özvegyen nevelt bennünket.

A hajdúböszörményi gimnáziumban német nyelvtagozatos osztályban érettségiztem. Szülõhelyem az ország legnagyobb mezõvárosa. Már a gimnáziumi évek alatt eldöntöttem, hogy Debrecenbe, az agráregyetemre jelentkezem érettségi után. Végül is minden a tervek szerint haladt, és 1976-ban szerettem általános mezõgazdasági mérnöki diplomát a Debreceni Agrártudományi Egyetemen.

Az egyetemen a hajdúböszörményi Béke Tsz ösztöndíjasa voltam.

Amikor végeztem, a bödönháti állami gazdaságba mentem dolgozni, mivel az egyetem elvégzése után megnõsültem, és szolgálati lakást ennél a cégnél kaptam. Gyakorlatilag jelenleg is azon a munkahelyen dolgozom, ahol pályámat kezdtem, ugyanis idõközben a bödönháti állami gazdaságot egyesítették a Debreceni Egyetemi Tangazdasággal.

Bödönháton voltam ágazatvezetõ, utána a termelés elsõ számú irányítója, majd kerületi igazgató. Amikor pedig 1985-ben már pályázat útján töltötték be az állami gazdaságok igazgatói székét, akkor erre a posztra engem, a legfiatalabbat választott a vállalati tanács. Harminckét évesen egy ideig én voltam a legfiatalabb állami gazdasági igazgató Magyarországon.

A.N.: Mindez milyen szakmai hátteret feltételezett, hiszen az egyetemi tangazdaságban a legkorszerûbb ismereteket kellett átadni a hallgatóknak?

F.B.: Az állami gazdaságok abban az idõben a legkorszerûbb szakmai gondolkodást képviselték. Így egy olyan szakmai mûhely volt az állami gazdaságok akkori közössége, amirõl azóta is csak a legnagyobb szakmai tisztelet hangján lehet beszélni. Én ebbe a helyzetbe kerültem bele.

Az innovatív szellem gyakorlati alkalmazására példaként említhetõ a vetõmagtermesztés, ahol behozták hazánkba a legkorszerûbb hibrid üzemi feldolgozó technológiát, és ezt elterjesztették az egész országban. Ennek eredményeként az egyetemi tangazdaságban hat év alatt a korábbi 1–2 százalékról 100 százalékra emelkedett a hibridek használata. Megszervezték tovább a különféle integrációkat, amelyek, ha ma még léteznének, szintén hasznosak volnának. Emellett megalapították az állami gazdaságok közös beszerzõ és értékesítõ szervezetüket, az Ágker Kft-t, amely a teljes bor- és kukoricavetõmag-exportot, valamint a nádkivitelt és a forrólevegõs lisztüzemi termékek exportját is koordinálta. Ez a vállalkozási forma azután csak a rendszerváltást követõen terjedt el széles körben. Nekem ezekhez a körülményekhez csak alkalmazkodnom kellett, és magamba szívni mindazt a tudást, amit ez a közeg felkínált számomra.

Volt egy másik nagy elõny is az oldalamon, hogy a bödönháti állami gazdaságban jó tanítómestereim voltak – ez a gazdaság ugyanis a hortobágyi szik és hajdúsági löszhát találkozásánál mûködött –, ott a rizságazat irányítása kapcsán megismertem az egyszerû parasztemberek bölcs és praktikus gondolkodásmódját. Itt tanultam meg, hogy a jó munkát meg kell becsülni, és már a szerszám nyelérõl meg lehet mondani, ki hogyan áll az adott tevékenységhez.

Az állami gazdaságok akkori országos vezetõi kapacitáltak azután, hogy éljek a lehetõséggel, és pályázzam meg a tangazdaság vezetõi posztját.

A.N.: Mindehhez az egyetem közelsége milyen többletet adott még?

F.B.: Az akkori egyetem egészen más volt, mint a mai. Az akkori szellemiséget sajnálom is, hogy nem lehetett átmenteni a mostani idõkre. Szerintem ennek is a következménye az a kiábrándultság, amelyet sok esetben ma a felsõoktatásban tapasztalni lehet. Az egyetem elvégzése után ugyanis a fiatal szakemberek szinte semmihez sem értenek igazán. Gyakran zavarba jönnek egy-egy gyakorlati kérdés megoldása során. Errõl nemcsak a friss diplomás tehet, hanem az õket oktató egyetemek és fõiskolák is felelõsek mindezért. A mostani felsõoktatási intézmények száma túl sok, és inkább ezek is diplomagyárakhoz hasonlatosak.

Az az egyetem, amelyre még én jártam olyan diplomát adott, amelyre akkor a nagyüzemi mezõgazdaságnak szüksége volt. Hasznos embernek éreztem magam az egyetem elvégzését követõen az elsõ perctõl fogva. Megtanítottak a föld szeretetére, és tiszteletére. A Debreceni Agrártudományi Egyetemen még ma is látható az a jelmondat amely kõbe van vésve, miszerint „A föld szeretete a haza szeretete.” Emellett megtanítottak arra is, hogy miként kell faluban viselkedni. Nemcsak a munkahelyen, hanem például lakodalomban vagy esetleg a kocsmában is. Azaz egy jó vezetõre az emberek általában felnéznek, a vezetõnek pedig mindig néhány lépéssel elõttük kell járnia, és ha így tesz, el tudja fogadtatni magát a közösséggel.

A.N.: Hol találta a rendszerváltás?

F.B.: Ugyanennél a cégnél én akkor úgy gondoltam, hogy az egyetemi tangazdaságot nem fogják privatizálni, de tévedtem. A gazdaságot meghirdették eladásra, és a gazdaság akkori dolgozói együtt tettek ajánlatot a cég 80 százalékos üzletrészének megvételére. Kaptunk halasztott fizetési lehetõséget a magyar államtól, hogy 5 év alatt fizessük ki a vételárat, de mi ezt már a negyedik év végére megtettük. A késõbb meghirdetett fennmaradó 20 százalékot ugyancsak a gazdaság dolgozói vették meg.

A.N.: Mindezek után hogyan alakult a tangazdaság és az ott dolgozók sorsa?

F.B.: Az akkor mûködõ agrárcégek, állami gazdaságok, termelõ szövetkezetek jó része szétesett. Ez alól kivételt jelentett a debreceni egyetem tangazdasága. Ebben a gazdaságban ugyanazok az ágazatok mûködnek jelenleg is, amelyek már a privatizáció elõtt is megvoltak. Kevesebb embert foglalkoztatunk ugyan, mint korábban, de egyetlen egyet sem küldtünk el, a fogyás fõként a nyugdíjazásból adódott. Ma is 250 állandó dolgozónk van. Munkacsúcsokkor további mintegy 500–600 szerzõdéses dolgozót – diákot és alkalmi munkavállalót – is foglalkoztatunk, például a kukorica címerezésekor illetve aratáskor.

A cégnél a vetõmagtermesztés jelenleg a meghatározó. A búza- és a kukorica-vetõmag elõállítás és -feldolgozás a legsikeresebb tevékenységünk. Nemesítõ munka is folyik a gazdaságban, ennek eredménye hogy 5 regisztrált fajtánk van. Emellett a szarvasmarha-tenyésztés is meghatározó tevékenység. Ez azt jelenti, hogy évente mintegy 10 millió liter tejet termelünk. Amikor a rendszerváltást követõen a tejágazatban a multinacionális cégek felvásárlási politikája miatt csökkent az árbevétel, kiutat keresve megalapítottuk az Alföldtej Beszerzõ és Értékesítõ Szövetkezetet. Ez a szövetkezet azután olyan erõssé vált, hogy a felszámolás alatt lévõ Parmalatot is meg tudta vásárolni. Ez mérföldkõ volt az Alföldtej életében, mert a szövetkezet megvásárolta Parmalatot, és tejértékesítõ szövetkezet 100 százalékban tulajdonosává vált a felszámolás alatt álló cégnek.

A.N.: Munkája mellett még számos társadalmi megbízatásnak is eleget tesz. Hogyan jut minderre ideje?

F.B.: Így igaz. Például az agrárkamara megalakulása óta, a helyi, hajdú-bihari szervezet vezetõje vagyok. Két cikluson keresztül a Magyar Agrárkamara országos alelnöke is voltam, majd a legutóbbi tisztújításkor a Magyar Agrárkamara elnökének választottak. E területen az egyik legkomolyabb gondnak azt tartom, hogy nehezen szervezhetõk az ágazati szereplõk. Ezért nehezen lehet közös érdekeket képviselni, mivel a mezõgazdaságban dolgozók nehezen tudnak megegyezni, hogy valójában mi is a közös érdek. Az ágazat szereplõinek pedig már fel kellene érniük ésszel, hogy összefogás nélkül nem tudnak elõrehaladni. Példaként említette az SPS rendszer bevezetését, amelynek lebegtetése eurómilliókat húz ki a magyar gazdálkodók zsebébõl. A Magyar Agrárkamara tevékenysége lehetõséget teremt – ha azzal minden érintett megfelelõen élni tud – a határozottabb érdekérvényesítésre.

A.N.: Milyen lehet a magyar mezõgazdaság jövõje?

F.B.: Elsõsorban a meglévõ lehetõségeket kell az eddiginél jobban kihasználni, mivel ezek hasznosításában nem számíthatunk másra, csak magunkra. Az uniós tagság ugyanis nem hozott a magyar mezõgazdaság számára automatikus elõnyöket, mint ahogyan arra sokan számítottak, hanem az EU még azokat a lehetõségeket is sok esetben bezárta a magyar gazdálkodók elõtt, amelyek korábban léteztek. Például ilyen volt a gabonaintervenció megszüntetése. Ugyanezt tették a tejpiacon is, ami számomra szintén érthetetlen. Emellett nem lehet szó nélkül elmenni, és Magyarországnak egyértelmûvé kell tennie, hogy számára mindez kedvezõtlen.

A.N.: A munka mellett még mire jut ideje, hogyan kapcsolódik ki?

F.B.: Szeretek vadászni, megalakulása óta én vagyok a Hajdú-Bihar megyei vadászkamara elnöke is. Továbbá a megyei Rotary klub alapító tagja vagyok, és ilyen minõségemben is segítettem, hogy a debreceni közép- és felsõfokú tanintézetek diákjai közül több, mint százan a tengerentúlon szerezhessenek nyelvi és szakmai gyakorlatot. Van egy Túlélõ nevû zenekarom is, ezzel a társasággal sok helyen lépünk fel mezõgazdasági rendezvényeken térítésmentesen. Amikor a fiammal együtt állok a színpadon, ez jelenti az igazi kikapcsolódást. De nemcsak a fiamra, hanem a jogász végzettségû lányomra is büszke vagyok, aki szintén vezetõ beosztásban dolgozik, és most gyesen van a második unokámmal otthon. Azaz a család szintén nagyon fontos számomra.