Az FVM egyik szürke eminenciása

Agro Napló (AN): Egyszerûnek tûnik a kérdés, de vélhetõen nem is olyan egyszerû: milyen a jó szóvivõ?

Dékány András (DA): A jó szóvivõnek mindenekelõtt széles körû sajtóismerettel és az újságírók körében elfogadottsággal kell rendelkeznie mind a helyi, mind az országos, mind az írott, mind pedig az elektronikus médiumok körében. A legfontosabb feladatomnak szóvivõként mindig azt tekintettem, hogy ott a lehetõ legszélesebb nyilvánosságot biztosítsam az általam képviselteknek. Arra törekszem, hogy a közvélemény értse és ha lehet értsen is egyet mindazzal, ami az agráriumban, a gazdálkodókért történik.

Ma sok konfliktus, vita kíséri a döntéseket. Ráadásul sokan gondolják úgy, a gazdálkodók privilegizált helyzetben vannak, túl sokba kerülnek a társadalomnak. Szerintem ez túlzottan elõítéletes gondolkodás. Meggyõzõdésem, hogy a magyar agrárium múltbéli és jelenlegi teljesítménye alapján méltányosabb megítélésre méltó. Ezért fejezek be minden sajtóértekezletet azzal, hogy „vigyétek jó hírünket!”

A hírnél azonban még lényegesebbnek tartom azt, hogy legyenek hírvivõink, a szakmai, a tudományos, a mûvészeti, azaz a legszélesebb értelemben vett közéletben.

Ez az én területemen különösen fontos, mert a nemzetgazdaság egyik legjelentõsebb forrásfelhasználója a mezõgazdaság és a vidékfejlesztés. Ahhoz tehát, hogy ezt a társadalom elfogadja, szükséges az emberek széles körû támogatását megnyerni. Azt kell megértetni mindenkivel, hogy ez gazdasági szükségszerûség.



AN: Nehéz volt-e a politikából a szakmapolitikára váltani, mivel sokak által tudott, hogy szóvivõi pályafutásodat egy nagy politikai pártnál kezdted.

DA: Mi tagadás, nehéz volt. Amikor 2002-ben a Földmûvelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumba kerültem, teljesen más szakmai feladattal szembesültem, mint a politikában. Szinte nem értettem az agrárium egyetlen alapvetõ kérdéséhez sem behatóbb módon, bár számos mezõgazdasági témájú riport volt már a hátam mögött. Ezt jeleztem is azoknak, akik akkor erre a posztra felkértek, vagyis Németh Imre akkori miniszternek és Szanyi Tibor politikai államtitkárnak. Ahhoz ugyanis, hogy valaki hitelesen szervezhesse a hírvivõi világot, és tudja szóvivõként hitelesen képviselni az adott szervezetet, nagyon otthonosan kell mozognia a képviselt területen, tudnia kell, hogy az adott dolgok éppen honnan hová tartanak. Ebben a szakújságíró kollégák messze elõttem jártak, az egyik legfelkészültebb újságírói csapat az agrárújságírás területén dolgozik.



AN: Az említett hátrányt sikerült-e behozni, ledolgozni?

DA: Azt gondolom, igen. Azt hiszem, hogy ma már nincs az agrárvilágnak és a vidékfejlesztésnek olyan területe, amelyrõl ne tudnék adott alkalommal hitelesen tájékoztatni. Ma már folyamataiban, rendszerszerûen ismerem dolgainkat. Bár errõl a leghitelesebb véleményt a velem együttmûködõ, együtt dolgozó kollégák és az újságírók mondhatnák.



AN: A szóvivõ munkája naponta mettõl meddig tart?

DA: Pontosan addig, ameddig a tietek. 0-tól 24 óráig. Nem vagyok persze mazochista. Tudomásul veszem, hogy a szóvivõ van az életért és nem fordítva. Vagyis: a nap minden szakában történhet olyan esemény, amely azonnali készenlétet, reagálást kíván. Ezért, amióta sajtófõnökként dolgozom, még nem volt kikapcsolva a mobiltelefonom, azaz éjjel-nappal elérhetõ vagyok.

Még ma is sokat készülök, nem bízok semmit a rutinra. Nem tartozom az úgynevezett eseményeket követõ sajtófõnökökhöz, hanem inkább az a fajta vagyok, aki tudja, hogy valószínûleg mi történik majd egy konkrét ügy kapcsán, mert együtt él az eseményekkel. Így a megbízóimat is fel tudom készíteni arra, hogy mi várható. Ezért általában azt is tudom, hogy a sajtó alkalomadtán mire kíváncsi, vagy mire lesz esetleg kíváncsi, azaz az újságíró kollégák „miben utaznak”.



AN: Minek tartod inkább magad, újságírónak vagy szóvivõnek? Álltál ugyanis „a pult mindkét oldalán”.

DA: Feladatorientáltnak tartom magam, világéletemben így éltem. Napra pontosan 20 évet dolgoztam tévésként és rádiósként. Amikor gyakorló újságíró voltam, a feladatokat is így kezeltem, arra koncentráltam. Most szóvivõ vagyok, ezért a feladataimat is ebbõl a szemszögbõl nézem. Most ebben a tevékenységben szeretném a maximumot nyújtani. Azt vállaltam, hogy a megbízóimat szolgálom, az újságírókat pedig kiszolgálom tehetségem és lehetõségeim szerint a legjobban. Lényegében azt kamatoztatom, amit újságíróként a pult másik oldalán tapasztaltam.



AN: Cintányér közt levegõnek lenni milyen érzés? Hiszen meg kell felelni egyrészt az újságírók elvárásainak, másrészt pedig az agrártárca felsõ vezetõitõl érkezõ elvárásoknak is. Vagyis: mindkét oldalról nyomásnak vagy kitéve.

DA: Szerencsésnek mondhatom magam, mert eddig szuverén módon dolgozhattam. Soha nem volt olyan elvárás, – igaz, nem is engedném meg magamnak –, ami vállalhatatlan lett volna. Eddig olyan fõnökeim voltak, akik ezt az alapállást elfogadták. Rólam pontosan tudható, milyen szakmai, morális elvet képviselek: a problémák megoldásához általában kanyargós, rögös úton lehet eljutni, de csak egyenes, õszinte beszéddel. Az agráriumban pedig általában ezt értik és el is várják. A trükközésre, a mellébeszélésre ebben a közegben „nincs vevõ”. Õszintén kell beszélni a bajokról, a problémákról és a sikerekrõl is. Ebben a felfogásomban az elõzõ és a mostani minisztériumi vezetés is támogat. Ha visszatekintek az elmúlt 10 évre, akkor öndicséret nélkül állíthatom, hogy ebbõl a kommunikációs felfogásból a vezetõim bizonyosan profitáltak. Büszke vagyok arra, hogy akikkel eddig dolgozhattam, sokan a teljes ismeretlenségbõl lettek ismert és elismert közéleti szereplõk. Ezért aztán szóvivõi pályafutásom alatt még soha nem éreztem magam levegõnek a cintányérok között. A hivatásomat nem elszenvedem, hanem megélem.



AN: Honnan szerzed az ismereteidet, mettõl meddig tart az a terület, amit neked ismerned kell a szakmádban?

DA: Ez a dolog kettõs pályán fut. Említettem már, hogy amikor a minisztériumba kerültem, tájékozatlan voltam jórészt az agrárium nagy ügyeiben is. Annak ellenére volt ez így, hogy azért a felszínen ismertem a mezõgazdaság ügyeit. Mindez azonban még nem jelentette azt, hogy egy-egy ügy részleteit, összefüggéseit is ismertem volna. Egyrészt abból tájékozódtam és tájékozódom ma is, hogy az újságírók mit kérdeznek, mire kíváncsiak. Másrészt vannak olyan ügyek, amelyekrõl a szakemberektõl szerzek információkat, mert tudom, hogy elõkészületben vannak, és fontosak, de a média világa még nem ismer, vagy esetleg még nem beszél róla. De tudom, hogy elõbb-utóbb napirendre kerülnek, ezért az elém kerülõ minisztériumi aktákat legyenek azok feljegyzések, ismertetõk, rendeletek, törvényjavaslatok vagy törvények, alaposan áttanulmányozom, hogy a tudásom megbízható legyen.



AN: Mit teszel, ha rögtönzésre van szükség? Mi szerint döntöd el, mit mondasz el, és mit nem?

DA: Természetesen akadnak olyan helyzetek, amikor rögtönzésre van szükség, de csak olyan információkat adhatok közre, amelyek nyilvánosságra hozhatók, azaz publikusak. Lehetnek és vannak is egy-egy ügyrõl olyan ismereteim, amelyeket nem oszthatok meg a nyilvánossággal. Mindig pontosan tisztában kell lennem, hogy hol húzódik a határ. Szerintem a félinformációk a legveszélyesebbek, ezért ezeket elkerülöm. Ezért mindig megmondom az újságíróknak, ha valamirõl nincs pontos információm. Ez utóbbiakat azután gyorsan beszerzem és megosztom a kollégákkal.

AN: A magyar sajtó spektruma széles. Lehet-e az újságírók között különbséget tenni aszerint, hogy ki milyen pártállású vagy milyen irányultságú orgánumot képvisel?

DA: Nem, én soha értékrendi alapon nem szoktam mérlegelni. Ez még akkor is így volt, amikor egy politikai pártot képviseltem. Ez szerintem nem lenne szerencsés, mivel a korrekt jelenlét úgy vélem, mindenütt fontos. Nekem soha nem volt bajom baloldali érzelmûként a jobboldali kötõdésû médiumoknál dolgozó kollégákkal. Engem a tények világa érdekel, ott kíméletlen korrektséget várok el mindenkitõl. A vélemény pedig szabad.



AN: Honnan jutottál el az FVM szóvivõi székéig?

DA: Bölcsész vagyok, orosz-német szakon végeztem 1978-ban. Ezután egy véletlennek köszönhetõen a TV Híradóhoz kerültem és a sorsom egy ideig összekapcsolódott a magyar televíziózással. Pontosan 20 évet töltöttem el a hírek világában. A tévézést olykor-olykor felváltotta a rádiózás, néha kirándultam erre a területre is. Tíz éve, az akkor ellenzékbe került Magyar Szocialista Párt frakcióvezetõje, Kovács László kért fel, hogy vállaljam el az MSZP sajtófõnöki posztját. Mivel akkortájt a Fidesz egy új kommunikációs formát, a politikai kommunikációt honosította meg a magyar közéletben, érdekelt és kihívást jelentett számomra ennek megismerése, alkalmazása. Négy évet töltöttem az MSZP-nél. A szocialistáktól 2002-ben köszöntem el, miután megnyerték a választásokat, politikai ambícióim nem lévén. Ezt követõen kaptam az ajánlatot az FVM akkori új vezetésétõl, hogy vállaljam el a tárca szóvivõi posztját. Azért mondtam akkor igent, mert úgy gondoltam, hogy Magyarország elõbb-utóbb az Európai unió tagja lesz, és ez a terület különösen fontossá válik, mivel az egyik legérzékenyebb része a gazdaságnak az agrárium. Nem is tévedtem, megtaláltam a számításomat.



AN: Van-e szabadidõd, és azt mivel töltöd?

DA: Természetesen van, bár nem annyi, amennyit szeretnék. A munkám ugyanis egyben a hobbim is, és az néha a szabadidõmbõl is elvesz egy jó darabot. Amit mégis szeretek idõtöltéséként csinálni, az az utazás, a zenehallgatás és az olvasás. Ezekkel kapcsolódom ki, ha van idõm.